Madár

Az okos és tapasztalt emberek azt mondják, minden kezdet nehéz. Ha belegondolok, nem igazán tudom pontosan definiálni a kezdet fogalmát. Elég régóta itt vagyok már ezen a helyen ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni, hogy mikor és hogyan is kezdődött. Ráadásul a meghatározást nehezíti az események periodikus ismétlődése, illetve az a tény, hogy mindig van új a nap alatt. Mindig annyi ismeretlen, lelkes arcot látni, hogy egy idő után már teljesen összemosódik az, hogy ki hol is tart éppen.

Mégis ha egy abszolút origót kellene mondanom, akkor az a szeptember lenne. Ott is leginkább az első napok és hetek, amikor látszik az emberek arcán, hogy fejben még bőven nyaralnak, és eszük ágában sincs belesüppedni az elkövetkezendő hónapok dolgos hétköznapjaiba. Gyakran hallom, hogy a gólyatáborból hozott rengeteg impulzus és emlék jólesően be tudja burkolni az embert, és ez egészen ki is tart úgy mondjuk az első demókig. Utána meg mintha mi sem történt volna, az érkező őszi hideggel, mintha a kezdeti lelkesedést is elfújták volna. Na persze azért az őszi gólyabál kicsit vissza tudja hozni az önfeledt hangulatot (ezek a madarak aztán tudnak valamit…), legalábbis a bejárat előtt kígyózó sorokból, a kiszűrődő zenéből és nevetésből erre szoktam következtetni. Néha már egészen kedvem támadna bekukkantani, de azt mondják, hogy csak egyetemi hallgató lehet részese a bulinak. Milyen vérlázító diszkrimináció ez kérem szépen! 



Arról már nem is beszélve, mikor mindezek után egy hét alatt több százan rohamoznak meg egyszerre. Az emberek egyenesen tolongnak azért, hogy ki tud először mellém kerülni egy-egy közös kép erejéig. Na, akkor igazán sztárnak érzem magam. Persze nincs ebben semmi meglepő, valóban figyelemre méltó teremtés vagyok, de az már kevésbé világos, hogy az év többi részében miért bánnak annyira méltánytalanul velem. Értem én, hogy tanulni kell, de hogy mindig ez legyen a kifogás az elhanyagolásra, az már kezd kicsit unalmas lenni.

Aztán persze jön a megbánás és a szabadkozás. Fura módon valamiért a legtöbben csak december közepén jutnak el erre a felismerésre, de akkor látszik rajtuk, hogy komolyan rosszul érzik magukat amiatt, hogy a létezésem elkerülte a figyelmüket. Észrevettem, hogy ilyenkor a legtöbben még ki is öltöznek a tiszteletemre. Egyesek rám sem mernek nézni, és csak lesütött szemmel sietnek odébb, amíg mások egyenesen mágikus erőt tulajdonítanak annak, amikor elhaladnak mellettem. Igazán mókás helyzet, legalábbis engem roppantul szórakoztatni szokott a dolog. Néha-néha még egy-két szót is sikerül elcsípnem bizonyos tételekről, farmakról, meg arról, hogy vajon a harmadik UV-csekkért mennyit kell fizetni, de mivel nem teljesen tudom, hogy ezek mit is jelenthetnek, így biztos vagyok abban, hogy ezzel is csak mélységes bűntudatukat és tiszteletüket fejezik ki irányomban. Az igazsághoz tartozik, hogy nem igaz, hogy fogalmam sincs, mit jelentenek ezek a szavak, mert erről a bizonyos farmakról rengeteget szoktam hallani. Biztosan valami nagyszerű dolog lehet, ha ennyit és ilyen indulatokkal tudnak róla beszélni az emberek.

Persze ők még ekkor nem tudják, hogy lesz még olyan időszak, amikor mást még ettől is gyakrabban fognak emlegetni. Számtalanszor voltam már szem- és fültanúja olyan beszélgetéseknek, amelyben a jövő volt a téma. Azt hiszem, hasonlóan jó lehet, mint az előző, igen gyakran emlegetett fogalom, bár az emberek arckifejezését elnézve nem biztos, hogy olyan egyszerű és könnyű is a dolog. Az kétségtelen, hogy rengeteget foglalkoztatja őket már a kezdetektől fogva, de a bizakodás és a tervek mellett számtalan kétséget is fel lehet fedezni a vonásaikban. Határozottan emlékszem egy beszélgetésre, amit a múlt hónapban hallottam. Két lány közeledett felém, miközben az egyikőjük hevesen gesztikulálva magyarázott a másiknak. Amikor mellém értek, megálltak kicsit. Ahogyan sikerült elkapnom, épp az volt az egyikük dilemmája, hogy mivel is szeretne a későbbiekben foglalkozni, és hogy mekkora bajban van emiatt. Láttam a szorongást az arcán, és hogy mekkora feszültséget okoz ez neki, amivel egyelőre még nem tudott mit kezdeni. Úgy éreztem a másik lány sem igazán tudta megnyugtatni, mivel ő határozottan állította, hogy amint végez, külföldön, neurológusként képzeli el a jövőjét. Irigyeltem őt ezért a határozottságáért.

Ahogyan tovább indultak azért próbálták az első lány számára is összeszedni a lehetséges alternatívákat. Itthon? Külföldön? Klinikumban? Nem-klinikumban? Orvosként? Jó orvosként! Egy életen át.

Amikor egyedül maradtam próbáltam végiggondolni a hallottakat. Számomra is nagyon frusztráló volt hallgatni, még úgy is, hogy már jó néhány hasonló eszmecserének voltam tanúja. Nehéz lehet annyi lehetőség közül csak úgy egyet választani, főleg hogy a szeptemberi önfeledtség nyomát sem láttam már sehol. Vagy az nem is ebben az évben volt? Összefolyik az idő. De azt tudom, hogy hamarosan megint sokan jönnek majd hozzám, nagyon lelkesen. Már igazán várom, hogy újra elkezdődjön. Legalábbis ott és akkor. Vajon ez a két lány is itt lesz? Meglátjuk. Igazából nem tudhatom pontosan, végtére is csak egy madár szobor vagyok az Üllői út mellett.



Szerző: Bárándi Dóra
Fotó: Bányai Bálint

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 8. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com