Kék golyó

Kék golyó. Két ártalmatlan szó, ami ebben a formájában szabad asszociációra ad lehetőséget mindenkinek. Eszünkbe juthat róla akár egy csomag üveggolyó, vagy az elmúlt héten megnyert biliárd játszmánk, ahol a kék 10-es elrakása egy világbajnoki győzelmet is megérhetett volna (persze a Béla szerint csak szerencsénk volt, de mi tudjuk, mi a helyzet…). Asszociálhatunk a golyórágóra, aminek 2 perc után már semmi íze nem volt, mégis gyerekként imádtuk a színes gömböket rágcsálni. Aztán ott van az az utca is. Amit sokan csak hallomásból ismernek, mégis a legtöbben tudják mihez kötni. Budán a Kék Golyó utcában található az Országos Onkológiai Intézet, ahol daganatos betegek gyógyításával foglalkoznak.

Ötödévben a sebészeti blokk keretében néhány nap alatt igen erős impulzusok érhetik ott a hallgatót, de ezt össze sem lehet hasonlítani azzal az érzéssel, mint mikor betegként megy oda az ember. Mindaddig, amíg nem szembesülünk azzal a tudattal, hogy valóban tényleg nagy a baj, addig hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a betegségre, mint egy olyan rosszra, ami majd a kezelés hatására úgyis elmúlik. Általában – szerencsére – tényleg nem a legrosszabbra kell gondolni, azonban jobb félni, mint megijedni alapon nem árt az elővigyázatosság.

Számunkra az első alkalmat részletes utánajárás előzte meg. A benyomások nagyon pozitívak voltak. Szinte mindenkitől azt hallottuk, hogy itt az ellátás magas szinten, nemzetközileg elismert módon történik, az orvosok kiváló szakemberek, és – ami különösen megnyugtató volt –, sokan azt is kiemelték, hogy a szakmai tudáshoz kellő emberség is társul. Mindezek ismeretében jutottunk el a „Kékgolyóba”. A kezdeti ijedtség mellett volt bennünk egy kíváncsi várakozás, hogy a hallottak a mi esetünkben hogyan fognak teljesülni. Nem voltak nagy elvárásaink azt illetően, hogy a hetekkel korábban egyeztetett időpontunk bármit is jelent, de arra tényleg nem számítottunk, hogy az adott idősávban rajtunk kívül minimum 30-40 ember fog várakozni. Azon kívül, hogy megállapítottuk, hogy a magyar egészségügy milyen hibátlanul működik, azt hiszem, ez volt az az első pillanat, amikor szembesültünk azzal, hogy sajnos semmi egyedi nincs a mi esetünkben. Számtalan sorstárs nemtől és kortól függetlenül ugyanarra a megváltásra várt; hogy az orvosok mondjanak valami megnyugtatót, amibe bele lehet kapaszkodni, miután a rettegett diagnózis kihúzta a lábuk alól a talajt.
Nagyon érdekes, de amíg ott várja az ember, hogy a sorsáról döntsenek, oly könnyedén elegyedik beszélgetésbe a mellette ülővel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem tapasztalható az a közöny vagy távolságtartás, amivel az utcán szembesülünk, ha odafordul hozzánk egy ismeretlen. Amikor a mellettünk ülő, 40 év körüli nő megtudja, hogy először járunk itt, különösebb kérdezés nélkül kezdi el mesélni saját történetét. Megtudjuk, hogy Áginak hívják, és elmondja, hogy 5 évvel ezelőtt vett észre egy csomót a mellében. Amikor felkereste az orvosát ezzel, néhány vizsgálat után kiderült, hogy minél előbb műteni kell, mert nagy a baj. A műtét után kapott kemoterápiát, és úgy nézett ki, hogy tünetmentes, azonban néhány hónapja a másik mellében is csomót tapintott. Jelenleg a harmadik kemoterápiás kezelésére vár. Nem tudja, hogy mi lesz, az orvosoktól sem tud semmi biztosat, már csak legyint az egészre. Azt mondja, nem tud mit csinálni, ha kezelés kell, akkor az kell, csak legyen már túl ezen. Látszólag olyan könnyedén beszél erről, mintha épp az időjárásról csevegnénk. Nehéz erre bármit is mondani. Valahogy túl kevésnek érzem azt, amit mondanék neki, ahhoz képest, amiről úgy gondolom, hogy valóban hasznos is lenne. Azon gondolkodom, vajon fordított esetben én minek örülnék. Nem tudom pontosan megmondani, de a sajnálkozástól biztos kirázna a hideg. Pillanatnyi zavarom és tétova gondolataim közül kizökkent az, hogy arról kezd beszélni, hogy itt hogyan is mennek a dolgok. Hogy hol érdemes várakozni a vérvételnél, hogy minél előbb sorra kerüljön az ember, hogy mi lesz a műtét után, mikor kell jönni kötözésre, hogy a kemó milyen lesz… Ekkor a mellette ülő, idősebb hölgy is bekapcsolódik a beszélgetésbe. Kiderül, hogy régóta ismerik egymást. Még akkor találkoztak, mikor Ági először kapta a kemót a műtéte után. Mesélnek arról, hogy a kezelések során mennyi új embert ismertek meg. Mindenki más miatt és mégis ugyanazért van ott. Gyógyulni szeretnének. Mondják, hogy az mindig szomorú, mikor nem találkoznak 3 hét után valakivel, mert az azt jelenti, hogy nem volt jó a véreredménye, és várnia kell, amíg rendeződnek az értékei a következő kezelés előtt. Amikor a mellékhatásokról kérdezzük őket, összenéznek. Látszik, hogy nem akarnak megijeszteni bennünket, de miután jelezzük feléjük, hogy már nagyon nem tudnak olyat mondani, akkor folytatják. Ági elmondja, hogy neki a negyedik kemoterápia volt a legrosszabb. Akkor többször volt annyira rosszul a gyógyszerektől, hogy úgy érzete, inkább nem folytatja tovább. De most nézzük csak meg; mégis itt van, ráadásul már másodjára. A barátnője bólogat, majd hozzáteszi, ő a harmadikat viselte a legnehezebben, de utána talán kicsivel könnyebb lett. Vagy csak hozzászokott. Aztán szóba kerül a hajhullás és a kopaszság. Abban mindketten egyetértenek, hogy sosem volt még annyira jó a frizurájuk, mint mióta parókát hordanak. Nevetnek. Morbid poén, de most nagyon szeretem őket ezért.

Órák telnek el mire sorra kerülünk. Odakint már sötétedik, mikor kilépünk a főbejáraton. El sem hisszük, de holnapután műtét. Valakit levettek a műtéti programról, mert belázasodott. Talán jobb is így, kevesebb idő marad az aggódásra. Ahogy az elmúlt nap történéseire gondolok, eszembe jutnak Ágiék. Utólag jövök rá, hogy mi volt az, ami ma annyira magával ragadott, miközben őket hallgattam. Kezdetben annyira lefoglalt az, hogy sajnálkozzak a sorsukon, hogy nem vettem észre, hogy őket nem kell sajnálni. Tisztában vannak a betegségükkel és azzal is, hogy nem lesz könnyű, amíg a gyógyulásig eljutnak. Együtt tudnak élni a gondolattal, hogy ez talán nem sikerül, mégsem a miérteken keseregnek. Az a hihetetlen erő és magabiztosság, ami áradt belőlük, még most is melegséggel tölt el. Jó látni, hogy ezt így is lehet.



Szerző: Bárándi Dóra
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 6. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com