1 könyv 1 hivatás

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól - Kettő orvos Erdélyben

Még szenzációszámba megy a catgut fonal, a szifilisz már nem is akkora mumus, a nők végre járhatnak az orvosira, de választani még nem lehet - ez Tompa Andrea: Fejtől s lábtól című regényének világa, az 1900-as évek elejének Erdélye.

Első körben: nem könnyű olvasmány, bár nem is igazán nehéz, inkább könnyen kelt rossz benyomást, ha vakon lapozunk bele. A kortárs szerző aprólékos munkával rekonstruálja a századfordulós történet szereplőinek hiteles nyelvét, és még az olyan finomságokra is gondja van, hogy az erdélyi főszereplő ne értse a fővárosi szlenget. Ha azonban már ráhangolódtunk a nyelvére, akkor visz magával a kicsit bőbeszédű, kicsit körülményeskedő, de eleven és líraian szép szöveg sodra.

Az orvostörténet és a kultúrtörténet rajongóinak – már azoknak, akikből ezt a szenvedélyt még nem irtották ki a szabadon választható tárgyak – igazi kincsesbánya. Az orvostörténeti easter eggekben csak úgy dúskál a könyv, nem is vagyok benne biztos, hogy nekem feltűnt mind olvasás közben (minden valószínűség szerint nem, legfeljebb egy töredéke). Kihagyhatatlan persze, hogy a világon mindent kóladió-készítményekkel próbáljanak meg kezelni, és ezt a jövő nagy húzásának tartsák, de időnként akadnak olyan mondatok, amik határozottan felvetik a gyanút, hogy azért vannak ott, hogy az olvasó a jelen mindentudásával elmosolyodjon rajtuk. Betekintést nyerhetünk a plasztikai sebészet szárnybontogatásába, a gyógyszeripar térnyerésébe (sőt még arról is hallhatunk eszmefuttatásokat, hogy milyen hatással lett a Salvarsan felfedezése az emberek szexuális óvatosságára). Ez még az az időszak, amikor az emberek szinte vakhittel fordultak minden gyógyszer felé, a magasság- vagy mellméretnövelő készítmények pont úgy toboroztak híveket maguknak az értelmiségiek soraiból, mint a tanulatlanabb rétegekből.

"Az a maga hibája, hallgató, hogy nem tud semmit az életről, mindent a könyvekből akar kiolvasni. Nagyon tiszteletre méltó, hogy ennyire igyekezik, tanul, mindent olvas válogatás nélkül. De az orvos valójában egy művész. Egy művész, aki figyeli az életet, és gyógyítja felelősséggel. Egy orvos az élet szerelmese és művésze. Szerelmes az életbe, egész testével szerelmes bele, a feje búbjától, az egészséges életbe, és minden pillanatában azért harcol. Ha nem figyeli meg az életet, nem fog felfogni semmit az emberi bajokról, nyavalyákról, nem ismeri meg az okokat, csak a pőre betegséget a maga szűk helyén, és akkor sosem lessz maga az emberiség gyógyítója, nem emeli munkáját a művészet szintjére. Az élet megismerése legalább olyan fontos, mint a tudományos munkák és gyógymódok megismerése."

A történet két főszereplő váltakozó szemszögéből bontakozik ki. Egyikük neve sem hangzik el. Kettejükben pusztán az a közös, hogy egy év különbséggel mindketten orvosnak tanulnak a kolozsvári tudományegyetemen, egyébként viszont szinte mindenben különböznek egymástól. A zsidó származású lány szenvedélyesen vágyik rá, hogy orvos legyen belőle, és ezért még arra is hajlandó, hogy ösztöndíjakból és gyorskocsizásból (értsd: mentő) tartsa fenn magát, és évekre szakítson a családjával, akik ellenzik, hogy nő létére egyetemre járjon, noha ez a lehetőség már adott. A fiú Pestre vagy Bécsbe vágyódik, és az orvosi képzéshez is csak lázadásból ragaszkodik, mivel székely apja eredetileg jogi pályára szánta. Az apa azonban később megvásárol egy kisebb vidéki fürdőhelyet, és a változó teljesítményű, kicsapongó fiút fürdőorvosnak szánja. Az ő életüket követi végig a regény onnantól, hogy pályát választanak egészen harmincas éveikig, amikor sok érintőleges találkozás után végül is újra keresztezi egymást az útjuk, ekkor már felnőttekként, kész orvosokként.



A kisebbségi komplexusaink persze nem ettől a regénytől fognak elmúlni, a fiú ugyanis kezdetben motiválatlan, ténfergő alak, akit jobban érdekelnek a prostituáltak kegyei, mint a tanulmányai, de csakhamar kiderül, példátlanul alkalmas sebésznek, a lány pedig kezdettől fogva kitűnő tanuló, az orvoslás minden területe iránt fogékony, és a tanárai bármely szakmában ígéretesnek tartják. Külön izgalmas, hogy a regény további szereplői, a tanárok, mentorok, munkatársak (sőt művészek, politikusok) alakjai között valós és kitalált figurák is akadnak, például Lechner (Károly) elmeorvos megrója a lányt, egykori mentoráltját, amiért az Ferenczi Sándorhoz jár a professzor által el nem ismert pszichoanalízist tanulni.

A fiú így mérlegeli a saját reményeit egy tanársegédi posztra Lechner keze alatt, miután Makara (Lajos) sebészprofesszornál már kútba esett ez a remény: „De azért itt dolgoznak mellette Benedek László, Bágyoni Szabó József és Nyírő Gyula, nyilvánvaló dolog, ők az igazi várományosok. Nyírőt nagyon tehetségesnek mondják, ki mindenben egy Lechner-követő s nagy remény. Alattam járt.” Ezek azonban megint csak megmaradnak easter egg szintjén, az olvasóra van bízva, látja vagy keresi-e az összefüggéseket.

"Mert a víz, kezdem kapiskálni, ahogy ott a hátamon fekszek és lebegek rajta, ahogy két évnek előtte is a tengerben, ez a magános embernek ölelő kar, mint egy anya, olyan. Beléfekszik az ember, az meg körbeöleli, nem áll ellent, hagyja magát alakulni, s a test nem marad magános benne, felszabadul tőle az a belső és hideg egyedülvalóság, melybe a teremtés őt bele taszította. Hogy ott a vízben úszva, mint anyának a méhében a magzati vízben, együtt létezik ember és víz az ősi szerelemben. Mert a víz nem csak táplálék és életerő, hanem vígasza s menedéke az embernek."

Hogy azonban lelőjem a poént, a két nagy hangsúlyt kapó téma, a gyógyfürdők és maga az orvostudomány is valójában mind csak apropóul szolgálnak a regényben. Két ember élete halad a gyerekségtől a felnőtté válásig, az önállóságig, majd addig, hogy találkozásukkor képessé válnak az önállóság feladására az egység érdekében – és valljuk be, melyik pálya lenne alkalmasabb egy fejlődésregényhez, mint az orvosi? Az egyetemi képzést félbeszakítja ugyan a háború, aztán Erdély elcsatolása, de valójában a háború és a talpra állás ideje alatt válnak csak igazán emberré és orvossá.

Nagy erőssége a könyvnek, hogy a legkényesebb pontokon is hű marad a korához. Főhősei, bár roppantul felvilágosultak a környezetükhöz képest, vannak olyan árnyaltak, hogy nézeteik csak ebben a kontextusban legyenek haladóak, és a szerző nem kendőzi el például a korabeli pszichiátriai felfogások ma már elítélendő melléfogásait sem. A lány, akit feminista meggyőződésű professzora felkarol, elborzad a szóbeszédtől, hogy a professzor esetleg homoszexuális lehet, majd el is hessegeti a gondolatot, hogy egy ilyen művelt, nagy tudású férfi ilyesmire vetemedhet. A fiú pedig teljes természetességgel fekszi végig a környékbeli prostituáltak egész sorát, de a szüzesség így is kardinális kérdés marad a számára. A feminizmus nagyon mértéktartó (ezen a ponton még választójogról sem beszélhetünk), dúlnak az antiszemita – illetve székely-, román-, németellenes – sztereotípiák, és hát Erdélyben, ami a kisebbségek és vallások olvasztótégelye, erre minden bekezdésben adódik lehetőség.

"A sebészettel viszont le van számolva, egyszer s mind örökre végeztünk, nincsen többet egymással dolgunk. Mit tőlem ez a háború elvehetett, kezem révén, azt mind megszerezte, akár akartam adni, akár nem. Van a gyógyításnak más módja is, én embert nem vágok többé.

Mert miért.

Mert itten minden le lett vágva, mondhatni. Amit csonkolni lehetett, az le lett amputálva, s helyére pótlás ugyan biza nem került. Fogták szépen a kést, egy hatalmas országnyi fejszét, s úgy kanyarintottak egy grandiózusat ezen a mi életünkön, s aztán máshová varrták, hová nem tartozik ez a testrész."

Tompa Andrea nem hallgat el semmilyen mocskot, legyenek azok a háború szörnyű sérülései, a prostitúció, a szenvedélybetegség, nyomor vagy az emberi kapcsolatok szeretetlensége, a könyv mégis inkább a nagybetűs szépség utóízét hagyja maga után. Nem lehet nem szeretni a lapjain megelevenedő, századfordulós Erdélyt a kivagyi polgári öntudatával, etnikai, vallási és meggyőződésbeli sokszínűségével, természeti gazdagságával, gőgjével és frusztrációival Pest és Kis-Magyarország iránt. A Romániával való egyesítés utáni napok, évek kollektív lélektanának ábrázolása is plasztikus, de mértéktartó, és ez valódi teljesítmény egy ilyen sokat boncolt témában. Tud ütni az, ahogyan egy ilyen nemzeti trauma szép lassan ténnyé, majd hétköznapivá válik, és egyáltalán: átérezhető, átélhető, húsba vájó trauma tud lenni valami, ami már puszta kulcstartókká, pólónyomatokká, megfakult autómatricákká kopott a tudatunkban.

Számtalan rétege van ennek a könyvnek, és mindegyikben jól teljesít. Lehetne történelmi, szerelmi vallomás a gyógyfürdőkhöz, lehetne keserédes romantikus regény akár a két szereplő, akár köztük és az orvostudomány között, lehetne terápiás írás a vidék és a főváros Magyarországának, illetve Erdély és Kis-Magyar-ország traumáinak feldolgozására, és így tovább… De bárhogyan is olvassuk, biztos, hogy érdemes.


Indikált: erdélyieknek és Erdély-rajongóknak; a kultúr- és/vagy orvostörténet kedvelőinek; gyógyfürdőbe, fürdőhelyi üdüléshez; nyelvi ínyenceknek; azoknak, akik szeretik a többrétegű, jól becsomagolt dolgokat, és szeretnek megdolgozni egy olvasmányélményért; pszichiátria és sebészet iránt érdeklődőknek; ha eddig sose érezted Trianont*.

Kontraindikált: medikusként a kisebbségi komplexus shubjai alatt; nemzeti ünnepek környékén; sötét lelkiállapotban; ha csak valami könnyűt olvasnál; ha a háborús témáktól a hideg ráz; ha nem bírod, ha valami nagyon nem polkorrekt; ha zavarba hoz a szókimondó, századeleji erotika gondolata.

Szerző: Gergics Enikő
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 6. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com