Távirat Newcastleből

Alapvetően egy olyan diák voltam, aki szeretett ide járni. Zavart a fejetlenség, az értelem nélküli magolás, amit két napra rá mindenki elfelejt. De elfogadtam, szerettem. Hiszen így megy ez, mindig is így ment. Az önállóság felé terelésnek tekintettem, hogy nem kaptunk semmi segítséget, hogy csak a nyakunkba zúdítottak mindent. Elhittem az értelmet a Magtud rejtett tanterv elmélete mögött. Első félévben még élvezettel is csináltam. Bejártam előadásokra, készültem az órákra, mert motivált voltam. Egy álom megvalósulása volt az, hogy ott lehettem, és orvosi dolgokat tanulhattam. Ott volt például az anatómia, meg még... Hát igen, nem véletlen kompenzáltak azzal, hogy minden tárgy nevébe beszúrták: „orvosi”. Visszagondolva egy kicsit elpazarolt félévnek tartom.

Megvoltak a vizsgák, örült mindenki. Csak én nem éreztem, hogy valaha orvos lesz belőlem, vagy hogy tényleg medikus lennék. Más orvosi dolgot nem is nagyon tudtam, de legalább tudtam, hol van a Guyon-páholy, meg kitudtam számolni egy fakocka denzitását.

Második félévre kicsit cinikusabb lettem. Belefért, ha délig aludtam, elvonszoltam magam anatra, átszenvedtem a gyakokat. Valahol magamban értettem, miért van ez. Én nem ezért jöttem ide. Orvos akartam lenni, nem laboráns. Nem értettem, minek tanuljuk megint a sejtalkotókat, amikor már egyszer megtanultuk, és miért kell olyan elavult gépek működését tudni, amit már tényleg csak mi használtunk tanulásra.



Angliában egy kicsit máshogy mennek a dolgok, habár ugyanaz a cél, mégis máshogy akarják elérni. Nekem már az is érdekes volt, hogy azt akarják: elérjük. Nem volt szó másodéves szórásról, és nem hallottam a vizsgaidőszak keserveiről. Egy teljesen más rendszerbe csöppentem. Itt kéthetente kapunk egy esetet. Egy bácsi, akinek fáj a mellkasa, cukorbeteg anyukát vagy vesebeteg nagymamát. Aztán két héten keresztül azt tanuljuk, hogy mi van a mellkasban, ami fájhat a betegnek, honnan tudjuk, hogy mije fáj, hogyan vizsgáljuk meg, hogyan működik, és persze hogyan gyógyítjuk meg. Valójában ezek virtuális történetek, de ez semmit sem változtat az eredményen. Érdekesek, izgalmasak és informatívak. Először mindig egy kis anatómia, egy kis élettan, vizsgálati módszerek. Aztán tényleg a valóságban is megcsináljuk. Lemegyünk a clinical skills lab-be, és egymáson gyakorlunk, röntgent és CT-t elemzünk. Aztán amit tanultunk, azt ki is próbáljuk.

Elmegyünk háziorvoshoz, vagy egy közeli kórházba. A nyakunkban stethoscoppe-pal, ingben, a betegek már orvosként tekintenek ránk. Persze tudják, hogy nem vagyunk azok, mi is tudjuk, de úgy viselkednek, mintha mégis. Érezni, hogy tisztelnek, ugyanúgy, ahogy mi is tiszteljük őket. Engedik, hogy megvizsgáljuk őket, csak úgy játékból, hogy tanulhassunk. Elmesélik, hogyan kerültek oda, milyen az életük. Látod a kartonjukon a gyógyszereket, és bevillan a fejedben, hogy az már nem csak humbug, ami oda van írva. Tudod, melyik gyógyszer miért van ott. Legalábbis nagyrészt, meg persze, ha kellően felkészültél. De orvosnak érzed magad. Hallasz szívzörejt, érzed a kacska pulzust, látod az ödémát. A kórházban az orvosok rendesek, berángatnak a műtőbe, megmutatják, milyen egy konzultáció. Rohanás persze ott is van. Lépést tartani az orvosokkal sokszor itt is nehéz, de a lényeg úgy sem ez.

Félév végén nem azon járt az agyam, hogy tényleg akarom-e még ezt a gyerekkori álmom, vagy csupán téves elképzelés lett volna. Nem, nem azon járt az agyam, hogy minek tanulunk olyan témaköröket, amire minden orvos azt mondja, hogy csak a vizsgára kell tudni. Motivált voltam. Sőt, motiváltabb, mint valaha. Vártam a következő esetet, vártam a következő órát vagy gyakorlatot. Felkészültem az órára, mert érdekes volt, meg ügyesebb akartam lenni a többieknél, és ezzel nem voltam egyedül. Más, mint molbi előadás helyett beülni kávézni egyet, vagy inkább a következő demóra tanulni, nem?

Persze, nem csak az oktatás más. A vezetés tisztában van azzal, hogy halandóságukat az orvostanhallgatók nem vesztették el azzal, hogy bekerültek az egyetemre. Tudják, hogy nekünk is szükségünk van szellemi és testi stabilitásra, és elvárják, hogy ezért mi is tegyünk. Segítenek átállni a gimnáziumi anyagmennyiségről az egyetemire, tanítanak tanulni. Az oktatásban használják a legújabb didaktikai módszereket, így amikor beül az ember a könyvtárba, nem ül ott fölöslegesen extra négy-öt órát. Nem zsúfolják tele a félévet demókkal, és nem kell azon stresszelni magunkat, hogy melyik demóra mikor tudunk felkészülni. Sajnálatos mellékhatása ennek, hogy amit év közben nyugodtan megtanulsz, nem felejted el rögtön, és nem kell vizsgaidőszakban az egész anyagot előlröl megtanulni. Így a vizsgaidőszak is csak két nap a téliszünet után. A rengeteg extra időbe belefér, hogy kilenckor kezdődjenek az előadások, és néha szabadnapok is legyenek. Persze, azt is elvárják, hogy ezt a sok időt ne csak Netflixezéssel töltsd el.



Elvárás, hogy részt vegyél tanterven kívüli programokban. Nem gond az, hogy valakinek ekkor vagy akkor van szabválja, mert szerdán egyig van egyetem, aztán mindenki mehet ahova akar. Lehet lovagolni, focizni, vitorlázni, nyelvet tanulni vagy amihez kedved van. Ha neked az tetszik, mehetsz diákklubba, akár orvosi témával kapcsolatban, de lehet ez jótékony célú, vagy csupán céltalan szórakozás. Mindegy, mit csinálsz, csak csinálj valamit! Legyen szociális életed és érezd jól magad, mert ha ez megvan, sokkal jobban teljesítesz.

Az egyetem egy nehéz és kimerítő intézmény, ahol az emberek fele előbb vagy utóbb gondokba ütközik, de itt mindenki külön figyelmet kap a mentorától, aki azért van ott, hogy segítsen, ha baj van. Ránéz a körmödre, ha egy vizsgád rosszul sikerül, és segít kitalálni, mi volt a gond, hogy kijavíthasd. Amikor problémáid vannak, neki elmondod, és biztos lehetsz benne, hogy megfelelő segítséget kapsz. Ha mentális gondod, ha financiális problémád akad, vagy csak segítség kell a tanulásban az egyetem ott áll a hátad mögött és támogat. Segítenek beindítani a start-up céged, ha van egy jó ötleted, de ha te inkább munkát keresnél, akkor abban állnak rendelkezésedre. Mindezt azért, hogy te végigcsináld, és a végén megszerezd a diplomád. Ez a rendszer olyan szinten működik, hogy évi két-három embernél több nem kell évet ismételjen.Az egyetemi vezetés nem elégszik meg a 600. hellyel, nem fél a változástól és a kritikától. Minden eset végén kötelező egy kérdőív kitöltése, ahol elmondhatod mi tetszett, és min javítanál. A vezetés ennek fényében alakítja a következő eseteket, változtat az órarenden vagy a kommunikáción. Nem ritka esemény az előadásokon a dékánt minőségellenőr szerepében a padsorok között látni.

Az egyetem itt olyan intézménnyé alakult, ahol a diákokkal együtt kéz a kézben fejlődnek, a diákokat támogatják és motiválják. Azért vagy itt, hogy kiteljesedj, és elérd az álmaidat. Otthonról érkezve még mindig meseszerűnek tűnik, ami itt folyik, és visszatekintve értetlen szemekkel nézek, otthon miért nem így van. Itt mitől más? Itt miért van lelke mindennek? Ez tényleg nem a pénzen múlik...



Szerző: Neszmélyi Márk
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 5. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com