Mindennapi szemetünk

Egy gyermekpszichiátriai osztályról van a következő eset: autista kisgyerekek étkezési idejét rendszerre nevelésük célzatával másodpercre pontosan megszabják a csoportvezetők. Amikor a visszaszámlálós óra a tizenöt perc végéhez érve megcsörren, az ételt mindenki leteszi (a csoportvezető elgondolása szerint, a pacientúra jellegéből adódóan nem mindig megvalósulva), és indul a következő program. Mi legyen az asztalon maradt, félbevágott kiflikkel, megmargarinozott zsemlékkel, még félig teli tejesbögrékkel? Ez mégis egy kórház, itt fegyelem és főleg higiéné van – a kommunális kukában és a lefolyóban a helyük, hisz ezek már nem steril élelmiszerek (steril élelmiszer?). A higiénia pedig mindenek felett áll, ezért is kell minden egyes pékterméket külön beműanyagzacskózni, a tejet 175 milliliterenként külön műanyagdobozba önteni, majd lehetőleg elegáns módon egyszer használatos szívószállal elfogyasztani.

A fent leírt rendszerre jellemző erőforráshasznosítási hatásfok számtalan olyan intézmény sajátja, melyben gyermek- vagy felnőttétkeztetés folyik. Kövessük most végig egy – a teljes élelmiszerspektrumból kiragadott – példán, az „iskolatej” jellegű dobozolt innivalón keresztül az ezen rendszereken átmenő termékek teljes útját, kitérve a környezetetikai aspektusokra is.

FOTÓ: ERIK DE CASTRO, REUTERS

Egy jobb esetben magyarországi, de Budapesttől valószínűleg igencsak távoli üzemben teheneket tartunk emlőmirigy-váladékuknak lecsapolási céljával, élőlényhez aligha méltó körülmények között. Érdemes látni a tényeket – ezeket az állatokat a természetesnél sokkal korábban termékenyítik meg, borjaikat gyorsan szeparálják tőlük (és gyakran rögtön lemészárolják), majd hormonális úton elérik, hogy a normálisnál szintén sokkal tovább és többet tejel-jenek. A teheneket kimerülésükig gyakorlatilag folyamatos vemhességjellegű állapotban tartják, hisz a tehén alapállapotban nem tejtermelő, az elválasztáshoz erős hormonális hatásokra van szükség. Az állati takarmány előállítása terület-, vegyszer-, idő- és munkaigényes, sokkal több erőforrást jelent haszonállatok táplálására fordítani, mintha egyenesen emberi fogyasztásra menne. Az állatot tehát nagy környezeti teher által felneveljük és életben tartjuk, hogy emlőváladékát lecsapolhassuk.

Ezt a váladékot tovább kezeljük, majd soha le nem bomló, csak kb. 500 év alatt mikroműanyaggá degradálódó, a vizekbe és táplálékláncba bekerülve végül a mi szervezetünkben kikötő műanyagdobozba csomagoljuk 1,75-2 dl-enként külön-külön. Majd lehetőleg külön műanyagba csomagolt műanyag szívószálat is mellékelünk hozzá, melyeknek „lebomlása” szintén hasonló folyamat. A váladékot ízesíthetjük az esetek 72%-ában Afrikából, a fennmaradó részben Amerikából, Óceániából és Ázsiából ideszállított kakaóval (mert a holland kakaópor biztosan nem Hollandiában terem, és még a Szerencsi sem a Zempléni-hegység lábánál elhelyezkedő kisvárosban őshonos kakaófa terménye), a megfelelő addiktív hatás érdekében pedig cukorral bolondítjuk meg (agyunk). Az így nyert, mesterségesen kezelt és higiénikusan beműanyagozott váladékot autóba tesszük, majd tetemes benzinfogyasztás árán (melyet szintén ki kellett nyerni, ideszállítani, elégetése pedig a levegőt aktívan szennyezi az autó egész útja során, megkárosítva ezzel minden élőlényt, mely mellett elhalad Budapest felé) elszállítjuk a fővárosi klinikára.

A fenti osztályt véve alapul, ha épp ovis hét van, a váladékot ha kell, ha nem, kiöntjük az autista gyermeknek, aki jobb esetben az adag felét meg is issza. Az amúgy újra-hasznosítással kisebb környezeti teherrel visszaforgatható (nem felejthetjük el, ez is egy szállítás, munka- és energiaigényes folyamat) műanyag-csomagolás (étkezésenként minimum 10 darab/nap/osztály) hazai recycle-kultúra híján megy egyenesen a kommunális kukába, tehát sorsa az elégetés. A Budapesten keletkező szemét 60%-át Rákospalotán, tehát egy pesti kerületben égetik el, a többi szemétlerakóba megy. Tehát a fővárosban télen amúgy is rossz minőségű – hála az illegális otthoni szemétégetésnek, nem megfelelő fűtéstechnikáknak, kiterjedt magánautózásnak – levegőt terheli tovább. Eddig mondhatnánk, hogy igen, a modern élet ára az hogy (ki)használjuk a természeti erőforrásokat saját megélhetésünk fenntartásához, az Ember jóléte és kényelme mindenek felett. Persze például a szálló por és egyéb légszennyezőktől mentes levegő, a mikroműanyag nélküli tiszta víz is szükséges a minőségi élethez, de tekintsünk most ettől is el, és nézzünk szembe a fent vázolt folyamat legkínosabb pontjával, a csúcson való elvérzéssel – az emlőváladék nem a kisgyermek táplálására megy, ugyanis az nem itta meg a kérdés nélkül elé tett adagot. A higiénia az higiénia, kórházban vagyunk, a maradék már nem gusztusos, és veszélyes is, mi történik tehát így az abuzált tehénből nyert, nem kevés környezeti kár árán a gyermekhez szállított emulzió tetemes részével? Megy a lefolyóba, szennyvíz lesz belőle! Ennek megtisztítása pedig újabb nem elhanyagolható energiabefektetést igényel, mely energiát – mivel hazánk a megújuló forrásokat nem preferálja – dominánsan fosszilis tüzelőanyagok elégetésével nyerjük, természetesen további jelentős környezetkárosítás árán.


Hulladékpolitika itthon

Az EU-s irányelvek alapján a hulladékgazdálkodásban a prioritási sorrend a következő: megelőzés, újrahasználat, újrahasznosítás, hulladékégetés energianyeréssel, lerakás. A prevencióra ösztönzőleg hathat például a nejlonzacskók betiltása vagy erős adóztatása, termékdíjak kivetése. Előbbit sikeresen valósította meg sok afrikai (pl. Kenya, Etiópia, Uganda), ázsiai (India, Hong Kong, Indonézia stb.) terület, valamint Anglia, Olaszország, Skócia, Németország, Dánia stb. Hazánkban is volt tervben betiltó törvény hozása, sajnos ez egyelőre nem valósult meg, így napi 1 millió műanyagzacskó továbbra is elfogy hazánkban. Ösztönző lehet még a szelektíven gyűjtött szemét ingyenes, míg a kommunális szemét drága elszállítása, továbbá a szeméttermelés csökkentésének fontos és költséghatékony módja, az edukáció – igazán ezekben sem állunk jól.

Egy külföldi példa: Németországban (valószínűleg a korábbi extrém környezetszennyező ipari tevékenység után maradt bűntudat nyomán) mára nagyon odafigyelnek a megfelelő hulladékkezelésre. Ötféle szelektív kukájuk van, külön központilag gyűjtik a szerves anyagokat (zöldség, gyümölcs, egyéb növényi maradványok) értékes szerves anyag voltuk miatt. Az edukációs kampányok nyomán a köztudat mezejébe beépült sok megerősítés után a tény, „ciki” és irracionális magatartás válogatás nélkül kommunális szemetet termelni.

Mintha hazánkban a prioritási lista elején lévő irányelvek kevésbé érvényesülnének a gyakorlatban. 2015-ben a keletkezett hulladék csak 10%-át gyűjtöttük szelektíven. Ennek egyik magyarázatát abban kereshetjük, hogy míg az újrahasznosítás pusztán az azonnali gazdasági mutatókat nézve (és nem törődve például a hosszabb távú légúti károsodások ellátási költségével, melyekhez a szemétégetésből felszabaduló légszennyező anyagok nagyban hozzájárulnak) az alacsonyabb előállítási árak miatt nem éri meg, ha mégis megtörténik, általában messze, legtöbbször Kínába kell elszállítani az anyagot, melynek szintén nagy erőforrásigénye van. Központi támogatottság és edukáció, szemléletformálás híján így a szelektív hulladékgyűjtés kultúrája nem épült be a hazai köztudatba.

Fotó: Index.hu

Itthon a fenti lista vége felé lévő megoldásokat preferáljuk, főként a hulladékégetést energianyeréssel és a lerakást. Egyéni „megoldásként” nem ritka a puszta eltüntetési vagy fűtési céllal való otthoni háztartási hulladék, PET-palack, vagy akár festett ajtó és ablakkeret, régi bútor illegális elégetése, mely szűrőberendezések híján extrém mértékben ön és közveszélyes, sajnos nagymértékben elterjedt gyakorlat. Gyakori – főleg télen –, hogy a szálló por mennyiségének háromnegyedéért a rossz minőségű szilárd tüzelő elégetése a felelős.

A törvények szerint, ha ilyet látunk, az bejelentendő és százezres nagyságrendig büntetendő, kérdés, mennyiben aktív a helyi hatóság, hisz sok kisebb településen bevett gyakorlat a szemétégetés, mely felett kegyesen szemet hunynak, és az eset bebizonyíthatósága sem megoldott itthon. Ha Budapest hulladékgazdálkodását vizsgáljuk, az látható, hogy az északi kerületekben gyűjtött hulladék főként Rákospalotán kerül elégetésre, a főváros déli részének szemetét általában egyből Pusztazámori szeméttelepre viszik. Rákospalotán 350-400 ezer tonna szemetet égetnek el évente, naponta 260-300 kukásautó jár ide, melyek 1000-1500 tonna hulladékot szállítanak. A szemét összegyűjtése, szállítása, majd a visszamaradó anyagok elszállítása üzemanyag-, emberi munkaerő-, időigényes, zaj- és porterheléssel jár. Előbbi egyértelműen terhel minden lakost, gondoljunk csak a hajnali hangos kukásautó kellemetlen ébresztőélményére.

A pesti szemétégetőben energiát állítanak elő a hulladék égetésével, mely valóban fosszilis energiahordozót spórol, de átlagosan 28-szor több mérgező, rákkeltő dioxint és kb. háromszor több szén-dioxidot és nitrogén-oxidot bocsát ki, mint egy ugyanannyi energiát előállító széntüzelésű erőmű, hiába a szűrőberendezések. A hulladékégető művekből távozó fő légszennyezők a következőek: kén-dioxid és kén-trioxid, szén-dioxid és szén-mo-noxid, nitrogén-oxidok, szilárd anyag (pl. korom), kloridok, fluoridok, nehézfémek, arzén, műanyagokból származó dioxin és furán, ezeknek természetesen mind megvan a határértéke, melyet ma már a legtöbb esetben be is tartanak, de több év egészségügyi képzéssel a hátunk mögött nem hihetjük el azt az állítást, hogy például a belélegzett nehézfémeknek van olyan koncentrációja, ami még egészségesnek vagy akár csak veszélytelennek nevezhető.

Az eredeti hulladék egynegyede salakként ránk marad, melynek veszélyességéről eltérnek a források, 1,5%-nyi veszélyes hulladék, valamint a keletkező üvegházhatású légszennyezők és egyéb egészségre káros gázok, pernye, füst – mely részecskéi a talajba, növényekre, vizekbe kerülve szennyeznek – viszont egyértelműen termelődnek, az újrahasznosítható nyersanyag pedig elvész. Egy ilyen égető folyamatosan etetendő, építtetésének gazdasági megtérülése hosszú éveket vesz igénybe. Talán ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy hazánkban nem érdek a kevésbé káros, a prioritási lista elején – és nem a végén – lévő hulladékkezelési módokra való átállás, és ezen szemlélet elterjesztése a korlátlan szemetelés megtűrése helyett.

A hazánkban preferált másik hulladékkezelési mód a szemétlerakók üzemeltetése, melyek sok környékbeli lakos életét keserítik meg a belőlük gyakorta áradó bűzzel, a kukásautók és hulladéktömörítő gépek állandó zajongásával, a telepen tárolt szemétből veszélyes anyagok szivároghatnak a talajba, onnan pedig a vizekbe, így az emberi szervezetig is eljuthatnak. A budapesti hulladékkezelő szervezet által megadott szemétszállítási díj 787 forint/110 liter/ürítés, ez heti egy alkalommal számolva 40 000 Ft feletti összeg évente, mely a jelenlegi rezidensi fizetés alapján kalkulálva 7 munkanap bére. Talán ez a „kényelemért” nem tűnik nagy összegnek, viszont sajnos messze nem tükrözi a szemetelés valódi árát.


A „szemét” mentalitás

Egy kevésbé jól szervezett hatodéves gyakorlatom élménye az alábbiakban összefoglalható kis incidens: osztályos helyhiány miatt ötöd-, hatodévesek és külföldi hallgatók által közösen használt öltözőszekrények igénybevételére kényszerültünk, mely esetben a nagy hallgatói létszám miatt egyértelmű, nincs magánszekrény, a szabályok értelmében a felvett szekrénykulcs a portán leadandó, gyakorlatra nem vihető magunkkal. A szabályokat betartva a reggel bepakolás után leadott kulcsot délben keresve azzal szembesültem, 9 körül elvitték ötödéves hallgatók, visszahozni viszont elfelejtették. Hosszas keresés után sikerült megtalálni a felvételi papírt szignózó medikát, aki azzal hárította kulcskérésem, hogy láthatom, nála már fizikailag nincs a keresett tárgy, így már semmi köze annak hollétéhez. Na, valahogy így vagyunk a saját szemetünkkel is. Legyártatjuk az anyagot, el/megvesszük, kicsit megcsócsáljuk majd hajítjuk is el. Hiába adtuk hozzá a pénzünk, vagy fenti esetben a nevünk, aláírásunk – ezzel elvileg vállalva érte a felelősséget – amint kikerül fizikai kezeink közül, mintha már meg is szűnne a relációnk vele. A kuka egy mágikus varázshely: bármit beledobunk, az nyomtalanul eltűnik! Ha néha bele is gondolunk, legtöbben arra jutnak, a „szemeteseknek” ez a munkája, a modern világban természetes, hogy valaki eltakarít utánunk, hisz pénzen minden megvehető, őt pedig ezért fizetik. Azért élünk a felvilágosult nyugati világban, mert végre leigáztuk a természetet, így elfoglalva az Embernek a teremtésben kijelölt trónust, jogosan vehetünk ki a természetből mindent, ami nekünk kell (és azt is ami nem), majd okádhatunk vissza le nem bomló szeméthegyeket.

Fizikailag úgy tűnik, ez megtehető (bár csak igen erős csőlátó szemüveget alkalmazva, ugyanis az az életmód, amit a nyugati ember tömegesen megenged magának, sokáig már nem lesz folytatható), de tekintsünk rá a kérdésre egy tágabb, az egyedi ember fizikai létén túlmutató nézőpontból.


Az ember-környezet modelljei

A Biblia szerint az ember Isten képére teremtetett, Isten földi helytartója, aki e teret nem a természet leigázására, kizsákmányolására kapta, hanem feladata az azzal való harmonikus bánásmód:

Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Ter 2,15

A természetes környezet tehát Isten adománya, melyet az emberre bízott.

Ezzel szemben a mai nyugati mentalitást nagyban uraló emberközpontú, antropocentrikus elméletek szerint a környezetnek nincs önértéke, csak mint az ember számára hasznos tényező vehető számításba. Ennek a szemléletnek egy erősebb verziója csak eszközt lát a természetben, tagadja az ember erkölcsi felelősségét környezete tönkretételében. Az embert különálló létezőként szemléli.

A fentihez hasonló elméletek öngól jellege régóta látszik, hisz alig van már az erőszakos „meghódítás” nyomán a Földön olyan terület, melyen ne lenne az ott élő ember állandó zajnak, szennyezett levegőnek, víznek, talajnak, a természetes szinteket a tíz sokadik hatványán meghaladó elektromágnesességnek kitéve, egészséges, kemikáliamentes élelmiszerhez hozzájutni csak egy kiváltságos réteg lehetősége stb. Ha úgy is érezzük, korlátlanul elvehetünk környezeti erőforrásokat a Teremtés koronája mivoltunk révén, ezt csinálni akkor is sokkal intelligensebben lenne érdemes, mivel a jelenlegi működésmódokkal rendszeresen a saját farkunkba harapunk.

Fotó: theodysseyonline.com

Az ökocentrikus elméletek ezzel szemben már nem arrogáns módon az embert helyezik a Föld középpontjába, az emberi érdektől függetlenül is alapvetőnek tartják a környezet védelmét. A természetnek önértéket tulajdonító elméletek az embert nem egy kiemelt uralkodószerepben, hanem a természet részeként szemlélik. A transzperszonális ökológia például a természeti környezet tényezőit az ember saját részének fogja fel. A pszicho-kozmológiai jellegű megközelítések holisztikus, panteisztikus szemléletükkel radikális ellentétei tehát az antropocentrizmusnak. A romokban lévő környezet is jelentős oka lehet annak, hogy a mai „modern”, nyugati ember az

Egységélményt például sokkal nehezebben éli át, hisz ki akar egy olyan tájjal eggyé válni, mely felett épp három repülő húz el, hatalmas vasmonstrumok verik szét kegyetlen zajjal a régi épületeket, illegálisan műanyaggal fűtő és magánautózó emberek tömkelege rontja meg a levegőt?

A védikus írások szerinti a Kalijugában élő emberiség erős tükre a jelenlegi szemétpestis, mely sajnos nem csak a fizikai külvilágban nyilvánul meg (még az űrt is fertőzzük, jelenleg ötszázezer darab űrhulladék kering a Föld körül – műholdak, levált festékrétegek, csavarok, tömbökbe fagyott vizelet – évente 8 millió tonna plasztik kerül a tengerekbe, és ennek mennyisége folyamatosan nő, a tengeri madarak szinte teljes populációjának műanyag van a szervezetében, a Himaláját még 5-6 ezer méter magasságban is képesek vagyunk teleszemetelni), hanem sajnos gyakran az embereken belül is.


Mi is az a szemét?

Ami valakinek kukába hajítandó haszontalan, kellemetlen, eltüntetendő dolog, másnak lehet akár életmentő ételmaradék vagy fagy elleni védelmi eszköz, de kreatív művészi projektek (trash-art műfaja) vagy akár egy jó üzlet alapanyaga is (ilyen például a magyar alapítású TerraCycle cég, mely táskát, esernyőt stb. gyárt használt csomagolóanyagokból, vagy a second-hand boltok).

Esztétikai utcakép-megrontó, erdők és a még természetesnek megmaradt terek elcsúfítója (lásd délutáni séta a Gellért-hegyen), bűzforrás, bűnjel (használt óvszer, de kidobott magzat, csecsemő sem ritka jelenség), veszélyes fertőzőforrás, káosz és piszkosságszimbólum, megélhetési forrás (lomtalanítások tisztogató tömege vagy a fémeladás jelensége), energiaforrás, nyersanyag, munkaeszköz (közterület-fenntartók világa).

Szemetet nem csak fizikailag megfogható, hanem online formában is generálunk – az internetes levelek háromnegyede spam, aminek létrehozására és tisztogatására sok idő és energia kerül befektetésre. Az interneten továbbá már az ember is lehet spam, egy kéretlen, tiltandó, kellemetlen valami, amit/akit egy kattintással ki lehet hajítani saját (virtuális) terünkből.

Az ember szemétté válása azonban nem csak itt érhető tetten és nem is új jelenség – hisz az abortált embriók az anyai ölből való asszisztált kivákuumozás után szintén a szemét sorsára jutnak.

Nem felejtkezhetünk el a digitális felhőrendszerek fizikai megnyilvánulásáról, a rengeteg szerverről, amiken a sokszor értéktelen hobbitartalmakat (lásd pl. igénytelen YouTube-videók tömkelege) tárolják. Egyedül az IT-hoz köthető szolgáltatások a világ karbonkibocsájtásának 2%-áért felelősek.

A bulimia purgáló formájában az étel válik eltávolítandó szemétté. Az élelmiszerpazarlás ilyen patológiás formákon túl is általános jelenség nyugaton – hazánkban 1,8 millió tonna élelmiszer kerül a szemétbe évente, ennek jelentős része lakossági gondatlanság okán. Személyenként évente 68 kiló étel megy a kukába, aminek előállítása, szállítása, majd ezután az elégetése hatalmas idő-, pénz-, munka-, energiaigényű és környezeti terhű, pedig 400-450 ezer rászoruló étkeztetésére lenne elegendő. Globális szinten az előállított élelmiszerek majdnem egyharmada, mintegy 1,3 milliárd tonna veszendőbe megy, mely a mezőgazdaságban felhasznált összes víz egynegyed részét felemészti, és az üvegházhatású gázok 8 százalékának kibocsátásáért felelős.

A szemétté válás folyamatát látjuk az emberi testproduktumok esetében is. Az olyan, emberből természetes folyamatok nyomán eltávozó produktumok, mint az orrváladék, menstruációs vér, sperma, vizelet, széklet a nyugati kultúrkörben tabusítva vannak, ennek nyomán minél előbbi a lefolyóba vagy a szemeteskuka mélyére való eltüntetésük kívánatos. Ezzel szemben sok kultúrában például az ejakulátumot energiahordozó, életerőt sugárzó váladéknak tekintik, az Etoro és Szambia törzs fiatal fiúi például 7 és 17 éves koruk között rendszeresen fogyasztják az idősebb tagokét férfivá érési folyamatuk részeként. Sok földműves tapasztalat szerint az emberi vizelet és széklet kiválóan alkalmas a növények ásványianyag-szükségleteinek fedezésére, ennek ellenére a nyugati kultúrkörben belénk nevelt elidegenedés nyomán ezen értékes anyagokat a jelentősen környezetszennyező vízöblítéses toalett használatával tüntetjük el. Ez egyetlen öblítéssel 10-15 liter ivóvizet használ el, a csatornahálózat kiépítése, karbantartása, javítása (útfeltúrások!) nagyon munkaigényesek, maga a tisztítás is rengeteg energiát igényel, és természetesen nem tűnik el a kiszűrt anyag, gondoljunk csak a médiában is megjelent kanálisszörnyek képeire. Az értékes biotrágyából tehát szemét lett, pótolhatjuk műtrágyával, melynek szintén hatalmas környezeti teher az előállítása, és tízezreket mérgező üzemekre van szükség hozzá (lásd a novemberi cikkünket a romániai Azomuresről).

Az, hogy hogyan jutottunk el egy természetes trágyától az őrült tabusításon át a 2 Girls 1 Cup fétisfilmekig vagy a Salò, avagy Szodoma 120 napja híres-hírhedt jelenetéig, külön tanulmányt kívánna. A vizelet bőrre gyakorolt előnyös hatásait több természetgyógyász hangsúlyozza – drága krémek hatóanyaga a mindannyiunk által kivizelt urea. A menstruációs vért magas őssejt-tartalma nyomán több kultúrában a halhatatlanság italaként tisztelték és fogyasztották, ezzel szemben ma a tampon és betétkultusz, és az ezeket reklámozó bugyuta tabusító hirdetések nyomán ott tartunk, a nők nem is találkoznak direkt formában saját méhük havonta távozó tartalmával. Ezen vonatkozásban és környezetvédelmi szempontokból is üdvözlendő a menstruációs kelyhek (menstrual cup) elterjedése.


Kérdések a pazarlásról?

A természetben a rendszerek úgy alakulnak ki és úgy szabályozódnak, hogy bennük az egyik faj által termelt felesleges anyag a másik számára hasznosítható.

Egyelőre műanyagon élő baktérium nincs – bár aktívan kísérleteznek az Emberiség Új Megmentőjével, a Műanyagevő Lisztbogárral, egyéb gomba és baktériumfajokkal –, így az ember, a Teremtés koronája az egyetlen olyan faj, amely képes hatalmas mennyiségben olyan anyagot generálni, mely sok száz év alatt sem bomlik el, ami pedig mégis lebomló szerves anyag lenne, azt a folyamat megkezdődése előtt már elégeti. Ugyan szemét régebben is volt, de csak az ipari forradalom óta tudunk olyan anyagokat előállítani, melyek nem bomlanak le és súlyosan egészségkárosító hatásokkal rendelkeznek.



Egyáltalán nem természetes az, hogy az ember szemetet hagy maga után, se igénytelenül az utcán vagy a természetben eldobálva, se – bár társadalmilag támogatott módon, de etikailag mégis nehezen felvállalhatóan – a kukába dobva elégetésre elszállítatva (mely módszerre mint láttuk, egyáltalán nem igaz, hogy nyomtalanul eltüntetné azt). Régen természetes volt, hogy vigyázunk használati tárgyainkra, nem volt pazarlás, egyszerhasználás, mivel nem volt mit – nagyanyáink még megstoppolták a felszaladt harisnyát, megjavíttatták cipőiket és elromlott elektronikai eszközeiket. Az ipari technikai fejlődés nyomán túl könnyű és túl olcsó lett a tárgyelőállítás, kifejlődött a reklámipar teljes nyugati társadalmat átfertőző hazug gépezete – az a mára tömegek agyát kimosó gondolatvírus, mely szerint a hús egészséges és alapvető mindennapos fogyasztása, például a világháború után túlzott számban megmaradt húsüzemek propagandája nyomán gyökeresedett meg az elmékben –, mára pedig sok hatalmi érdekkel szöges ellentétben áll az emberek gondolkodásra és személyes felelősségvállalásra ösztönzése. Ugyanakkor egyre több ember tudata éledezik és egyre több mozgalom indul a pazarlás ellen (ld. Slow és Zero Waste mozgalmak), összességében viszont egyértelmű utóbbi dominanciája.

Ferenc pápa mondta: A „kiselejtezés kultúrájában” élünk, ahol nem csak a tárgyakat, az embereket is könnyen kiselejtezik.

A pazarló, „szemét” mentalitás kihat az ember egész életére, azt sugallja, nem kell vigyázni környezetünkre, nem kell vállalni tetteink (és vásárlásaink) következményét, úgyis eltakarítanak utánunk mások. Minden és mindenki lecserélhető és le is cserélendő, amint találunk egy jobb, újabb
modellt, a régi pedig mehet a kukába. Tényleg érdemes ilyen lelkülettel létezni?



Tényleg szükség van...

... minden egyes egyetemi jegyzetet és egyéb papírt kinyomtatni, egyoldalasan, fehér papírra?

... Magyarországon télen más kontinensről jövő banán, avokádó, narancs, mandarin, kakaó és kávé rendszeres fogyasztására az „ünnepiség” jegyében?

... minden egyes nap újabb és újabb, 500 év alatt se lebomló, csak mikroműanyaggá degradálódó PET-palack megvásárlásával az óceánok és közös vízkészletünk teleműanyagozását támogatni, mikor nem lényegesen jobb minőségű az így sokszoros áron megvásárolt víz a csapvíznél?

... egyszer használatos, rosszabb esetben műanyagból készült pohárból kávét inni, majd kommunális kukába hajítani a szokás 10 perc alatt feleslegessé vált műanyagmaradványait?

... az emberi faj felsőbbrendűségébe vetett (tév)hit és félrevezető, érdekvezérelt reklámok nyomán állatokat nyomorúságos életre ítélni, legyilkoltatni és napi szinten fogyasztani, mikor pl. 1 kg sertéshús előállításához 6000 liter ivóvíz szükséges, és 50 km autózásnyi széndioxid kibocsátásával jár?

... a fast-fashion tucatmárkák újabb és újabb kollekcióinak rendszeres felvásárlására ahhoz, hogy egyedi és szerethető legyél, ez a rossz hangulat kezelésének adekvát módja? A divatipar az olajkinyerés után a második legszennyezőbb iparág a Földön, hisz extrém vízigényes alapanyagokkal dolgozik – a gyapottermesztés a világ összes évi vízfelhasználásának 2,6 százalékát veszi igénybe, kb. 1 kg tömegű farmernadrág teljes elkészítése (a gyapottermesztéstől a kész termékig) 10 850 liter vizet igényel, nem is beszélve a permetezőszer és műtrágyaigényről, mely szennyezők a ruhákról az emberi szervezetbe kerülhetnek.

... magánautózásra egy olyan, viszonylag jól működő, bár valóban nem csillogó luxuskivitelű tömegközlekedési hálózat mellett, amilyen Budapesten kiépítésre került?

... oda nem figyelésből standby üzemmódban hagyni, fogyasztani minden, sokszor felesleges elektronikai eszközt, a villanyt égve hagyni használaton kívüli szobákban?

... maximumon működtetni a fűtőtestet, még ha nem is tartózkodik senki a helyiségben?

... az ÉnTelefon és egyéb gyártók legújabb elektronikus modelljeit mindig megvenni?

... a multik által a háztartásokra erőltetni kívánt reklámújság-áradat elviselésére, mely évente átlagosan 90 kg/fő (!) olyan fa teljesen értelmetlen, sőt káros túlfogyasztásra buzdító célból való kivágását vonja maga után, mely pl. oxigént termelne nekünk, élőhelyet adna rengeteg állatnak?



Szerző: Boros Annamária
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 1. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com