Zárt ajtók.

Zárt ajtók. Csupasz, néhol beázott falak. A folyosó végén egy ajtó nyitva áll. Jobban szemügyre véve látom, hogy egy kis kültéri fülke az, amely dohányzóként funkcionál. Már-már az őszi beszűrődő napsugarak a szabadság érzetét keltik, amikor észreveszem a fülkét körülvevő rácsokat. Érthető, hogy ezekre szükség van, de most mégis valahogy csak nyugtalanít a dolog. Mondjuk ez az első napunk a zárt osztályon. 

Azt mondják, idővel hozzászokik az ember. Efelől vannak kétségeim, de ekkor az ajtón lévő biztonsági zár pittyenése kizökkent a gondolataim közül. Kezdődik a napi vizit. Az első kórteremben hét beteget kezelnek. Amikor belépünk, kifejezetten jó hangulat fogad bennünket. A betegek többsége az ágyán ül, míg egyikük igen hevesen gesztikulálva egy történettel szórakoztatja a többieket. Később kiderül, hogy ő jelenleg egy hypomán fázisban van, és gyógyszerbeállítás miatt kezelik jelenleg az osztályon. Egy valami azonban mindegyikükben közös; élénken érdeklődnek, hogy mikor mehetnek már haza, vagy akár csak a hétvégére egy kis kimenőre.

A következő kórterembe lépve észrevehetően megváltozik valami, ami nem feltétlenül a jelen lévő csendnek köszönhető. Eléggé nyugtalanító érzés telepszik rám, amikor körülnézek. Ebben a szobában négyen vannak, és mindenki az ágyában fekszik. Valószínűleg alszanak, bár ketten csak szótlanul a plafont bámulják. Elgondolkodom, hogy vajon mennyit fognak fel abból, ami körülöttük történik. „Haloperidol, risperidon vagy próbáljuk meg inkább a quetiapint. Infúzió, mehet tovább.” – az orvosok halkan konzultálnak egymás közt. „A héten hazamegy? Talán majd a jövő héten, vagy később. Meglátjuk.”




Így haladunk szépen sorban az összes kórtermen. Vannak igazán szomorú betegtörténetek, de persze akad olyan is, ahol kifejezett javulás és gyógyulás figyelhető meg. Amikor vége a gyakorlatnak, megkönnyebbülten lépek ki a kórházból. Nem volt rossz nap, de jó érzés azt érezni, hogy számtalan lehetőségem van arra nézve, hogy szabadon azt tegyem, amihez csak kedvem van. Ahogyan magamba szívom az ősz utolsó meleg napsugarait, eszembe jut a fiú, aki ma a viziten József Attilát szavalt nekünk. Elmerengek azon, hogy néha milyen vékony is tud lenni az a határ, ami elválasztja egymástól a rács egyik oldalát a másiktól.

Reggel 6.45. Mentőállomás. Reggeli műszakváltás. A befutó riasztások előtt, még egy elmaradhatatlan hívás a kint lévő bajtársaknak. 3 darab sajtos-tejfölös, 2 darab fokhagymás és 4 mindenes lángos. Összemosolygunk. Éhesen nem lehet napot kezdeni.

Mire a lángosok megérkeznek az állomásra, mi már a másik irányban lévő település felé száguldunk. 80 év körüli nőbeteg, heveny, szorító, retrosternális fájdalommal, nehézlégzéssel. Anamnéziséből kiderül, hogy ismert szívbeteg. Kiérkezésünkkor kedves, rendezett udvarú ház fogad. A házból egy idős bácsi rohan elénk. Pontosabban botjára támaszkodva, önmagához képest siet. Látszik rajta, hogy nagyon aggódik a feleségéért. A házba belépve, a nappaliban egy idős asszonyt látunk, aki összegörnyedve ül egy fotelben. Mellette három másik idősebb néni, egymást túlharsogva magyaráz. Kérdezésre megtudjuk, hogy ők a szomszédok, akik azonnal idesiettek, amikor meghallották mi történt. Bennünket is ők értesítettek. A nagy riadalom ellenére a mentősök hihetetlen nyugalommal, ám annál nagyobb határozottsággal és gyorsasággal végzik a munkájukat. Pillanatok alatt elkészül az EKG, ami hiperakut infarktust igazol. Szempillantás alatt megtörténik a vénabiztosítás, előkerülnek az ilyenkor protokoll szerint használt gyógyszerek és az oxigénmaszk. A nénivel már a mentőkocsi felé sietünk, amikor még a szomszédok aggódva utánunk szólnak, hogy különösképp vigyázzunk a nénire, mert nagyon szeretik őt itt a környéken.

A legközelebbi PCI centrumba, a máskor kényelmesen egyórás utat 25 perc alatt tesszük meg. Ott már várnak bennünket, és további szakértő kezek veszik gondozásba az infarktusos beteget. Eléggé aggódom érte, de a mi munkánk ezzel itt véget ért. Azért nagyon bízom benne, hogy sikerült még időben behoznunk, és hogy rendbe jön. A hazafelé utat már nyugodtabb tempóban tesszük meg. Bár amikor eszünkbe jutnak a – valószínűleg már teljesen kihűlt – lángosaink, akkor egy kicsit mindenki gyorsabban akar hazaérni.

A visszaérkezés előtt egy másik hívás még a kocsin ér bennünket. A diszpécser egy környező kis faluba irányít, ahová néhány perc alatt szirénázva meg is érkezünk. Menet közben megtudjuk, hogy egy több éve ágyban fekvő, lebénult férfibeteg gondozója aggódva hívta a központot, mert az addig kommunikatív bácsi nem reagált semmire. Azonban mire odaérünk és gyorsan megvizsgáljuk, hamar realizálódik, hogy sajnos már nem lehet mit tenni. Nem azért, mert nem voltunk elég gyorsak, valószínűleg a bácsi már egy kis ideje halott lehet, csak a gondozója most vette észre. Nehéz ezek után bármit is mondani, talán nem is lehet. A néhány perccel korábbi derű átcsap bennem valami mély szomorúságba. Amikor hazafelé megyünk, a mentőtiszttel beszélgetünk erről. Azt mondja, hogy nem szabad egyik esettel sem túlságosan azonosulni, mert az hihetetlenül meg tudja törni az ember lelkét. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez egy hosszú folyamat, amely során mindenki megtanulja, hogy hogyan is kezelje ezeket az eseteket. Azt is hozzáteszi, hogy bármilyen régóta is dolgozik itt, számára is akadnak még olyan esetek, amelyek után szüksége van arra, hogy elrendezze és feldolgozza magában a történteket.

Elmúlik dél, amire visszaérünk az állomásra. Szinte üres, mert a legtöbben épp kint vannak valahol. Csendben elővesszük a kihűlt lángosainkat. A többieken nem látszanak a korábbi percek történései, de azt hiszem jól is van ez így. Másképpen ezt tényleg nem lehet bírni. Lángos nélkül meg főleg nem.


Szerző: Bárándi Dóra
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com