Mi a neved?

Miután a kézzel rajzolt animációk műfajának egyik legismertebb képviselője, a Disney 2004-ben hivatalosan is föloszlatta 2D-s részlegeit, és (1-2 kivételtől eltekintve) végleg letett az ilyen típusú rajzfilmek készítéséről, a hangsúly az e téren szintén nagy történelemmel rendelkező japán régióra helyeződött át, amely mindmáig a hagyományos animációk egyik utolsó nagy védőbástyája. Azonban a japán animációk (avagy más néven: animék) a kisebb szubkultúrális körökön túl a szélesebb nyugati közönségeket csak ritkán érik el. 

Jó példa erre, hogy az elmúlt évtizedekben a nagy filmek területén talán csak Miyazaki Hayao és az ő lenyűgöző meséi tudtak úgy igazán beférkőzni a globális köztudatba. Miyazaki sorozatos nyugdíjba vonulásai és visszatérései között (most épp megint visszatérni készül amúgy) sokszor föl is merül a kérdés: ki lehet a következő alkotó, aki képes áttörni azt a bizonyos gátat a világ filmvásznai felé vezető úton? 2016-ban úgy tűnik a kérdés végre válaszra talált.

Shinkai Makoto filmje, a ‘Mi a neved?’ (your name., 君の名は。) ugyanis tavaly nyáron indult el világhódító útjára. A film népszerűségét jól érzékelteti, hogy bevételeit tekintve hamar minden idők legsikeresebb japán mozija lett, a tradicionális animációk örök rangsorában pedig a hetedik helyet sikerült elcsípnie. (Az eredményeket némiképp árnyalja az adatok inflációs korrekciójának hiánya, de… na…) Mindezek ellenére a hazai mozikat sajnos még így is nagy ívben elkerülte, ami persze részben érthető is, hisz’ szép szavak és nagy sikerek ide vagy oda, a film itthon valószínűleg csak egy kisebb közönséget lett volna képes megmozgatni. Ezért is különösen nagy áldás az animációs filmek rajongói számára az Anilogue rendezvénysorozat, melynek keretein belül a közelmúltban lehetőségünk nyílt a film szélesvásznon való megtekintésére.


A film két tinédzser különös körülmények között történő megismerkedését meséli el. Mitsuha egy vidéki lány, ki minduntalan a gondtalan, s pörgős nagyvárosi létről ábrándozik. Ez aztán egyszer meg is adatik neki álmában, mikor is egy napig egy Tokióban élő fiú, Taki életét élheti. Az álom viszont bizarr mód rendkívül realisztikus, és csak nem akar egyhamar elmúlni. Miután végül mégis fölébred, környezete furcsa megjegyzéseket tesz róla, pontosabban a megelőző napon tanúsított szokatlan viselkedéséről, melyekre Mitsuha valamiért egyáltalán nem emlékszik. Helyette kriptikus üzenetek tarkítják füzetét, melyeket elsőre szintén nem tud hova tenni. Az ismétlődő álomvilág, a róla szóló, szűnni nem akaró különös elbeszélések és a dialógussá fajuló rejtélyes üzenetek hamar egyértelműsítik: Mitsuha és Taki álmukban időről-időre testet cserélnek.

Ez az alapfelállás értelemszerűen számos humoros gegnek ad helyet, miként a főszereplők a testcserék során az ellenkező nem képviselőjeként próbálnak meg helytállni a hétköznapi szituációkban, több kevesebb sikerrel. Érdekes húzás a készítők részéről, hogy Mitsuha és Taki a kölcsönös bonyodalmakon túl pozitív változásokat is képesek eszközölni egymás életében, mikor természetükből adódóan egyenesen szembemennek a társadalmi nemek konvencióival. Innen már csak egy logikai ugrás, egy esetleges finoman rejtett állásfoglalás, hogy különböző test és identitás békésen meg tud férni egymással, ha a külső nyomásoktól mentesülnek. De elkalandoztam, hisz’ bár érdekes lenne, de a film sajnos az identitás és fizikum kérdéskörét nem vizsgálja, vagy legalábbis csak roppant érintőlegesen.

Az első fél óra színtiszta komédiáját a “második felvonásban” egy csendesebb és nyugodtabb rész követi, amely e természetfölötti rejtély fokozatos fölgöngyölítésével vezeti el a nézőt a történet drámai csavarjához, hogy aztán helyet adjon egy izgalmas és akciódús végjátéknak.



A látványvilág tekintetében egy rossz szavunk sem lehet. A rendező műveire oly’ jellemző, hiperrealisztikus és hihetetlenül részletes hátterek ezúton is visszaköszönnek, és mi tagadás, igen nehéz betelni velük. Mindehhez szerencsére ezúttal roppant figyelmes és gondos animáció is társult. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a legtöbb esetben mindenféle szöveges segítség nélkül, csupán a karakterek testbeszédéből bármikor meg lehet állapítani, hogy épp mely szereplő mely testet birtokolja. Elég csak két snittet össze-hasonlítani, például amelyben Taki fut. A szereplők expresszivitása pedig egész egyszerűen remekül működik mind a komikus, s mind a drámai jelenetek esetén. Mindezek összhangja a speciális effektusokkal pedig szinte hibátlan, és az így kialakult összkép mindenképp nagyképernyős megtekintésért kiált.

Persze akadhatnak furcsaságok is az egyszeri, gyanútlan néző számára. Mint például, hogy a film egy rövid, ám Shinkai Makotora abszolút jellemző drámai, párhuzamos monologizálás után rögvest egy inkább az anime sorozatok esetén megszokott főcímmel nyit, J-pop számmal, pörgős vágásokkal, meg minden. A filmben ezt még más zenei montázs is követi, de az igazat megvallva ezekre nem igazán lehet haragudni, hisz a Radwimps dallamai veszélyesen fülbemászóak…

Hasonlóképp a nyugati közönség számára valószínűleg nem mond különösebben sokat a távol-keleti kultúrákban széleskörűen elterjedt „Sors vörös fonalának” motívuma sem, ami az alkotásban meglehetősen központi elemet tölt be. Nagyon röviden: a mítosz szerint az istenek egy láthatatlan vörös fonállal kötik össze az igaz szerelmeseket, kiket a sors egymásnak szánt. Az összeköttetésen nem foghat ki se idő, se távolság, a fonál megnyúlhat, összetekeredhet, de el soha nem szakadhat. E szentimentális predesztinációs magyarázattal és a történet szupernaturális elemeinek figyelembevételével a romantikus szál a kevés elejtett utalással együtt is működik, nélküle viszont nem áll össze egy egésszé. Pláne azok után, hogy a főszereplők nem egy félreérthető megjegyzést tesznek más személyek irányába. (Vagyis egészen pontosan egy személy irányába.)



Szóval még mielőtt elszaladna velünk a ló, szögezzük is le gyorsan; a film közel sem hibátlan. A csavar egynéhány aspektusának esetében bizony eléggé kilóg a lóláb, így az saját keretein belül bármennyire is komplexen fölépített, bármily ötletes is, a kelleténél jobban nem szabad elgondolkodni rajta, hisz a szerepe mindössze annyi, hogy egy érdekesebb cselekmény hajtómotorjaként funkcionáljon.

Továbbá az utolsó felvonás halmozódó konfliktusai egy picit túlnyújtottnak érződnek, és a helyzeten sajnos az sem segít, hogy a film egyik kulcsmotívumát adó kérdés egyre frekventáltabb ismételgetése a végéhez közeledve inkább frusztrálónak hat, mintsem drámainak. (Bár, ha eme érzésnek a közvetítése volt az eredeti cél, akkor kudos!)

Összességében azért mindezek mellett is elmondható, hogy a ‘Mi a neved?’ egy igazán remek film, ráadásul mint animációs teljesítmény határozottan kimagasló, amit a műfajkedvelőknek mindenképp érdemes megtekinteniük. A művet övező őrült fölhajtás és áhítat lehet, hogy egy pöppet tán túlzás, de kétségkívül látható, mi is az alapja, és ha kordában tudjuk tartani az elvárásainkat, egészen biztos nem fogunk csalódni.

Tehát meglenne az “új Miyazaki”? Kérdésre kérdéssel felelnék: milyen értelemben? Stílusuk ugyanis olyannyira eltérő, hogy ezzel kapcsolatosan nincs is sok értelme egymáshoz mérni őket, hisz mindkettőjük zseniális a maga módján. Ha viszont a kérdést úgy értelmezzük, hogy lehet-e Shinkai a japán animációnak a globális köztudatba is beférkőző új arca... akkor abban már lehet valami. A lenyűgöző látványvilágot sehol sem vetik meg, az általa jegyzett modern, romantikus történetek pedig jellemzően univerzális érzelmekre hatnak, így talán az esetlegesen fönnálló kulturális szakadékok sem jelenthetnek akkora hátrányt a műveinek befogadásához. Szóval igen, lehetséges. A műfaj egyre szélesebb körű elfogadottságának hála azonban remélhetőleg a közeljövőben már nem az lesz a kérdés, hogy ki lesz a japán animáció új arca, hanem az, hogy kik.

Szerző: Reszkető Róbert
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 4. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com