1 könyv 1 film: föld/anyák

Fogy a magyar – nem csoda, hogy az anyaság azon témakörök egyike, amihez gyakorlatilag mindenki professzionális mértékben ért, és egyre-másra azon kaphatjuk embertársainkat, hogy mások méhében turkálnak. Lehet ez például egy ártalmatlannak induló beszélgetés a társasház liftjében, ami egy jószomszédi „hogy van, Katika?” kérdéstől egy perc alatt eljut odáig, hogy „hát akkor minek kellett az a gyerek magának?” (illető gyerek még hasban), vagy akár megemlíthetjük azt is, hogy egyetemünkön a nőgyógyászat oktatást rendszerint a hallgatólányok felvilágosításával indítják: kinek, mikor, miért és milyen körülmények között kellene vagy nem kellene szülnie.

A bolygó a túlnépesedéssel küzd, az elöregedő nyugati társadalmak pedig a szapora harmadik világbeliek bevándorlásának és többségbe kerülésének rémképeivel, itt mintha lenne némi érdekellentét, szóval gyakorlatilag nincs is szükség termékenység-anyaság-Földanya-toposzokra ahhoz, hogy iderángassuk a környezetvédelmet. Ahelyett, hogy simán csak jó filmeket és könyveket ajánlanánk a vizsgaidőszakra és/vagy az ünnepekre, ehhez a másfél témához kínálunk vegyes élménnyel kecsegtető gondolatébresztőket. 


SPOILERVESZÉLY!


Könyv: Ahol te is terhes nő akarnál lenni
Moskát Anita: Horgonyhely (GABO kiadó, 2015)


Moskát Anita különleges low fantasy világában az emberek szó szerint röghöz vannak kötve: minden újszülött születési helye egyúttal a horgonyhelye is lesz, vagyis az a pont, amelytől egész élete során nem távolodhat el egy meghatározott mértéknél messzebb. Ha mégis megteszi, rosszul lesz, majd a rosszullét a növekvő távolsággal erősödik, és végül, ha nem fordul vissza, belehal. Ez a korlátozottság a nagyjából középkori fejlettségű világban nem elhanyagolható, hiszen az emberek még a falujuknak is csak egy részét járhatják be szabadon, és nem képesek elmenni például az erdőig vagy a falu másik felén lévő földekig. Ez alól pedig csupán egy kivétel létezik, méghozzá a terhes nők. Amikor egy nő teherbe esik, elveszíti a korábbi horgonyhelyét, és képes lesz a vándorlásra egészen addig, amíg a magzat világra nem jön, akkor ugyanis a szülés helyén lesz az új horgonyhelye, ahogyan az újszülöttnek is. Ennek a kiváltságnak a következménye egyértelmű: a közösség számára önmagában is értékes állapot a terhesség, tehát nőnek és pláne terhes nőnek lenni hatalom.

Mivel a férfiak csupán a ház körüli munkákat képesek elvégezni, ameddig a horgonyhelyük engedi őket, a mindenkori terhes nők lesznek a favágók, gombászok, halászok, kereskedők – és annyiszor esnek teherbe, ahányszor csak lehetséges. Munkájuk elengedhetetlen a közösség jóllakatásához, így ők gyakorolják a hatalmat a falvak első asszonyaiként és a falvakat irányító anyaházakban dolgozó vizsgálónőkként, akik az adót szedik be és a közös terményt osztják szét (az „anyaház” kifejezés megtévesztő: a vizsgálónők folyton teherbe esnek, hogy utazhassanak és végezhessék a dolgukat, de a csecsemőiket egyből le is adják az árvaotthonnak). A nők jogosultak egyúttal a földevésre is, arra a mágiaformára, amely mesésen termékennyé teszi a megművelt földet, és elejét veheti az éhezésnek. 


A főszereplők közül kettő apja és lánya, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy egy kereskedőhajón születtek, így föld helyett a hajóhoz vannak kötve, és bejárhatják az ismert világot, noha a kikötőknél nem mehetnek sokkal beljebb. Vazil, az apa megveti a terhességüket eszközként használó nőket, és hevesen kutatja annak az okát, hogy miért csak a várandósok képesek a vándorlásra, illetve ahol jár, próbál lázadást szítani a férfiak között. Lánya, Helga tulajdonképpen a kutatásának nem kívánt mellékterméke, Vazil ugyanis több terhes nővel is szerződést kötött, hogy kutatásokat végezhet rajtuk a terhességük során, ha cserébe feleségeiként a hajón maradhatnak, de mielőtt megszülhettek és következményképpen a hajón ragadtak volna, megszegte az egyezséget, és mindegyiküket kidobta. Helga anyja azonban idő előtt szült a hajón, és bele is halt a szülésbe, így maradt a kislány a férfira. Helga persze megundorodik az apjától, mikor erről tudomást szerez, és gyorsan meg is oldja, hogy ő is teherbe essen és megléphessen a hajóról.

Odveig kegyvesztett vizsgálónő az egyik csatornavárosból, és ő az oka annak, hogy Vazil ilyen megszállottan próbálja megfejteni a vándorlás titkát; ketten titokban egy pár voltak valamikor, de amikor a többi vizsgálónő tudomást szerzett arról, hogy Odveig meg akar szökni a könyvkereskedővel, büntetésből sterilizáló műtétet hajtottak végre rajta, így már soha nem képes elhagyni az anyaházat, hogy a férfival élhessen. Lars egy kis faluban él, titokban a férfiak számára tiltott földevéssel foglalkozik, jóval idősebb felesége pedig a falu első asszonya, aki basáskodásával alaposan megkeseríti az életét – de Lars hamarosan megtalálja a módját, hogy olyasmit tegyen, amit férfi még nem tett.

Bár a történet sem rossz, magának a világnak a koncepciója egyértelműen sokkal érdekesebb, mint az, hogy hogyan formálódik a szereplők életútja. Mert hogyan alakul a család, a társadalom, a munka, az öregek sorsa vagy akár a prostitúció egy olyan világban, ahol a nők uralkodnak a férfiakon? Meddig terjed a fizikai erőfölény hatalma és milyen mértékben képes ezt felülírni a társadalmi berendezkedés? Mennyiben van lehetőség őszinte kapcsolatokra, ha az egyik fél elnyomására a társadalom ad eszközöket a kezünkbe? Szükségszerű-e a bosszú, ha egyszer a véletlen folytán mégis fordul a kocka?



Ebben a történetben a természet, illetve a föld kerül a kizsákmányoló szerepébe, és nem az ember a rajta élősködő parazita. A föld ugyanis külön entitásként jelenik meg, akinek saját akarata és tudata van, sőt eleve azért adta a vándorlás szabadságát a nőknek, hogy a kiváltságuk révén többet és többet szüljenek, mert ez állt érdekében. Moskát Anita földentitása mindenesetre jóval bölcsebb, mint a valóság törvényhozói, és pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy sok gyerek szülessen.

A Horgonyhely világa viszont van annyira árnyalt, hogy ezzel együtt minden települése tele is van árvaházakkal, sokadik családjukat elhagyó nőkkel, olyan férfiakkal, akik épp ezért bezárják a feleségüket a várandósság idejére, és olyan nyomorúságos helyekkel, ahol gyakor-latilag nem is élnek már asszonyok, mert amint teherbe esnek és képesek elmenni, odébb is állnak gyorsan, hogy valami kellemesebb horgonyhelyet találjanak. A gyerekvállalás mint fogalom jóformán nem létezik, a gyerekek csupán a terhesség és a vándorlás melléktermékei – bár az utcák, falvak, hajók tele vannak terhes lányokkal és asszonyokkal, anyai érzés fel se merül, kivételt legfeljebb a meddő Odveig jelenthet, aki keservesen vágyik gyermekre, és a vizsgálónőnek kiválasztott lányokat is szinte sajátjaiként neveli.

A tanulság nyilvánvaló: arra ugyan rá lehet venni valakit, hogy terhes legyen, de arra, hogy anyává is váljon, hát arra soha.




Film: Ahol oda se akarsz nézni, komolyan
mother! (Darren Aronofsky, 2017)

A költő (a Férfi) és fiatal felesége (az anya) kettesben élnek a férfi korábban leégett házában, amelyet a nő aprólékos munkával újít fel, hogy eközben a férfi zavartalanul dolgozhasson a készülő művén. És ugyan ki ne lenne boldog, ha Jennifer Lawrence ilyen szerelmes bálványimádattal venné körül, és mindent megtenne, hogy támogassa a munkájában és átsegítse az írói válságán? Hát, a Javier Bardem által megformált költő például nem az, őt egyedül az alkotás érdekli, a gyönyörű, ártatlan, önfeláldozó felesége ritkán üti meg az ingerküszöbét. A nő diszkomfortjával nem törődve folyamatosan idegeneket enged be a házba, akik abszolút semmibe veszik őt, lerombolják a házon végzett munkáját és elveszik tőle a férje figyelmét. Minden vágya, hogy gyereket szülhessen a férfinak, de a terhessége alatt a férfi megalkotja A Költeményt, és körülötte egyfajta kultusz alakul ki, míg a nő egyre többet és többet próbál adni a férfinak, akinek semmi sem elég, majd végül felőrlődik ebben a küzdelemben. Nagyjából ezzel lehetne lelőni majdnem minden poént Darren Aronofsky legújabb filmjéből.



A kritikusok felhördüléseinek ellenére az, aki a rendező eddigi munkáit ismeri, nem nagyon vett zsákbamacskát ezzel a mozival, de azért az is túlzó állítás lenne, hogy fel lehetett rá készülni, mit fogunk látni. Az anyám! nem közönségfilm, mint a Fekete hattyú (többé-kevésbé) volt, nem kultuszfilm gyanús, mint a briliáns Rekviem egy álomért, és noha a migrénes rohamok helyenként a Pi idegtépő atmoszféráját juttatják eszünkbe, illetve a Noé után nem kerültünk nagyon messze a biblikus témáktól sem, összességében azért mégis talán A forrás megfejthetetlen, szimbolikus képi világához áll a legközelebb. Leszámítva persze, hogy A forrás végig következetesen, homogén módon volt elvont és boncolgatnivaló, az anyám! meg úgy próbál minden létezőt magába sűríteni, hogy időnként otrombán kikiabálnak a rendezői széljegyzetek: ezt észrevetted? ezt így értelmezd! Merthogy a hivatalos megoldókulcs a filmhez az, hogy Jennifer Lawrence valamiképpen a kizsákmányolt és meggyötört Földanya megtestesítője, míg Javier Bardem a Teremtő egy nagyon ellenszenves arcát jeleníti meg, sőt folytatni is lehet a sort Évával, Káinnal és Ábellel stb.

És már itt felmerül a bosszantó kérdés: mégis miért van hivatalos megoldókulcs, vagy akkor már minek a feladvány? És ha már van hivatalos megoldókulcs, akkor miért tűnik úgy, mintha ez lenne az egyetlen téma, amit sehogy se (vagy csak erőltetve) lehet belelátni a filmbe? Mert ha a Földanya-szűrőn keresztül nézzük, akkor nagyon sok részlet nem stimmel: miért Isten az, aki ilyen pofátlanul kihasználja a Földanyát? Miért az a film végkicsengése, hogy Jennifer Lawrence karaktere, aka Földanya lecserélhető? Miért van a Teremtő egyszülött fia és az anya között egy nagyon egyértelmű, bibliai Jézus–Mária analógia?

Hogy jön ide a ház és a vér és a kályha? Miért van egy szív a vécében? Más értelmezési síkon ezeknek meg lehet találni a helyét, tulajdonképpen minden kis bizarr részlet értelmezhető valamilyen dimenzióban, épp csak ezek a dimenziók nem válnak kompatibilissé egymással, nem lesz egy egységes egész. Szóval összességében Aronofsky sokat markol, és már eleve sincs szándékában, hogy bármit is fogjon, sőt olyannyira az Asia Center reklámplakátjainak elvét vallja (vö. ha olcsóbban adnánk, neked kéne összerakni), hogy az végképp nem egyeztethető össze azzal, hogy helyenként mennyire túlegyszerűsített és bárdolatlan a szimbolika – a bibliai utalások szinte mindegyike túl sok és túl direkt, még külön magyarázat nélkül is az lenne.



Ha az ember simán nagyon ki szeretne tolni az OCD-gyanús barátaival, ez a film tökéletes választás. Önmagában is iszonyatos a látvány, hogy még két embert is ritkán lehet együtt egyszerre a vásznon látni, de Jennifer Lawrence-nek is többnyire csak a profilja fér rá, és ezáltal a film roppantul fullasztó és klausztrofób élmény, de végignézni, ahogy az alkalmatlankodó idegenek, majd később a költő rajongói belakják és leamortizálják a házat – a költő beleegyezévésel és áldásával! –, az felér egy fizikai rosszulléttel, ha az ember kicsit is vonzódik a rendezett terekhez. Ugyanígy lehetetlen nem kiborulni azon, mennyire semmibe veszik a betolakodók a nő jelenlétét, a személyes térre való igényét, a házhoz való tulajdonjogát. Innen már alig fokozható a hatás azzal, ahogy terhesen próbál áttörni a tömegen, azok meg jóformán eltapossák. Sem az anya karaktere, sem a terhessége vagy maga a gyerek nem jelent semmi értéket, ebben a filmben minden csupán a költőhöz, a Férfihoz való relációjában értelmezhető és értékelhető. Noha végig az anya karakterén keresztül nézzük az eseményeket elviselhetetlenül közelről, folyamatosan egyre világosabbá válik, hogy ő pusztán mellék-szereplő a saját életében, itt minden a Férfi körül forog.

A film elején még elnézhető behódolás észrevétlenül elérte az önfeladásnak azt a mértékét, amely már semmilyen emberi lény számára nem kellene elfogadható legyen – az anya viszont a végsőkig csak ad és ad. Mert végül is kultúrkörünk ezt várja el az anyáktól.

Egy rémálom ez a film, na, de nem elsősorban a grafikusan ábrázolt testi-lelki erőszak miatt, hanem a koncepció szétesése, a túl sok aspektus, a túl sok hiányos, foszlányos réteg voltán. A cselekmény ugyan valamilyen tisztán szerkezeti értelemben kereknek tűnik azzal, hogy a film hátborzongató keretet kap, de a történet maga egyáltalán nem tűnik egésznek, ahhoz viszont túl konkrét és túl direkt, hogy békésen lehessen rágódni rajta. Arra mindenesetre nagyon alkalmas a film, hogy utána szenvedélyes vitákba bocsátkozhassunk a párkapcsolatokról, a szuverenitásról, előjogokról, nemi szerepekről, az anyasággal járó kiszolgáltatottságról és elvárásokról, vallásról és szektákról, alkotásról és teremtésről, arról, hogy akkor ez itt most bibliai utalás vagy inkább Kékszakáll-parafrázis, meg hogy mégis hogy jön ide a természet.


Szerző: Gergics Enikő
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 4. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com