EÜ: Az aktuális helyzet nézőpont kérdése

Időről időre rám tör egy számomra újdonságnak számító kórkép, a hatodéves letargia. Volt már szerencsém korábban is találkozni és beszélgetni szigorló hallgatókkal, de így élőben mégiscsak sokkal húsbavágóbb az élmény. Említhetnék számtalan tünetet, a krónikus kórház kerüléstől a traumatikus trauma gyakorlatokon át a valójában végtelenül unalmas mentőzésig, de a valódi kórokot nem tudnám feltárni.

A magyar egészségügy helyzetével, smink és illúzió nélküli arcával azt hiszem most mertem szembenézni először. Sajnos mikor elfordítottam a fejemet eléggé megrándult a nyakam, azóta is be van állva… Hibát találni mindig könnyű. Ebben a rendszerben viszont hibát nem találni lenne nehéz! Hatodévesként úgy érzem magam, mint egy katasztrófa turista, aki végigjár egy háború sújtotta vidéket bombázás után. Itt egy intenzíves hely hiányzik, ott nincs lehetőség izolációra. Ha kezet akarsz mosni, hozz szappant és törölközőt, papírtörlőre sajnos már nem futja. Minden műszert újrahasznosítunk, az egyszer használatosakat is, az MRSA legnagyobb örömére! A fizetésed azért alacsony, hogy még véletlenül se kelljen hazamenned az amúgy is fűtetlen lakásodba (130.000-ből pont az albi meg a kaja jön ki, ugye) inkább dolgozz a külföldre menekült rezidensek helyett, de ne várd, hogy bárki is tanítson téged.

Így szomorkodik egy szűklátókörű hatodéves letargiás páciens.


Aztán megáll egy pillanatra, vesz egy mély levegőt és bemegy a műtétre asszisztálni. A műtét után elkezdtünk beszélgetni egy külföldi hallgatóval, aki Magyarországon tanul. Kíváncsi voltam, hogy neki mi a benyomása az egyetemről, a magyar egészségügyről. Azt mondta, hogy szerinte nagyon magas színvonalú itthon az oktatás és gondolkozik, rajta hogy a rezidensképzést is Magyarországon csinálja, vidéken, ha jók lesznek a lehetőségek. Kérdeztem tőle, hogy nem szeretne-e hazamenni miután végzett? Mesélte, hogy az ő országában is nagyon nagy orvoshiány van, így tárt karokkal várnák dolgozni. Nem értettem, hogy miért maradna Magyarországon rezidensnek? Annyira reménytelennek tűnt ebben a hatodéves letargiában a helyzet, hogy már kezdtem elfelejteni, hogy én is itthon szeretnék rezidens lenni. „A mi országunkban fele ennyit kerestek a rezidensek, mint Magyarországon, körülbelül hetvenezer forintot” - mondta, de hozzátette, hogy az élet is sokkal olcsóbb náluk. Tízezer forintból lehet lakást bérelni rezsivel együtt, viszont az élelmiszer nagyjából ugyanannyiba kerül. Magyarországon a 170.000 forintos rezidensfizetésből 100.000 megy el csak albérletre - mondta beszélgetőpartnerem.

Most már végképp nem értettem miről van szó, és csodálkozva néztem rá. „Most más a helyzet, az orvosok nem kapnak fizetést” - válaszolta meg kimondatlan kérdésemet.

„Honnan is érkeztél Magyarországra?”

„Jemenből.”

Itt egy kicsit elkezdett hullani a vakolat a fejemre. Csoda hogy nem szakadt rám a mennyezet. Egy pillanat alatt múlt el a hatodéves letargia.

Jemenben polgárháború van két éve. Le vannak zárva a határok, nem lehet se kijutni, se bejutni az országba. Több, mint három millió gyerek éhezik. A 14 év feletti kiskorúakat elviszik katonának. Az egészségügyi rendszer romokban hever. Nincs pénz gyógyszerekre, egyszerű fertőzéseket sem tudnak kezelni. A kórházakat és az egészségügyi személyzetet is folyamatos támadások és bombázás sújtja. 1 éve nincsen semmilyen oktatás, nincs munkalehetőség. Az emberek nap, mint nap a túlélésért küzdenek. Beszélgetőpartnerem öt éve nem tudott hazamenni a családjához. Közben több fiatal rokonát elvesztette a háborúban.

Nagyon nehéz ezek után bármit is írni. Néha ilyen beszélgetések kellenek, hogy tudjuk értékelni az életünket és azokat a körülményeket, amik között élünk.

Utána eszembe jutott, hogy miért is szeretnék még mindig Magyarországon gyógyítani. Okolhatom a körülményeket, a véges erőforrásokat, a leterheltséget vagy a rossz fizetést. De akárhová mennék a gyógyítás mindenhol küzdelmes, gyakran kudarcokkal teli és lelkileg megterhelő. Lehet akármilyen vonzó környezetben, jó szakemberekkel, nagyszerű fizetésért dolgozni a döntések nem lesznek könnyebbek, az emberélet nem lesz kevésbé múlandó, a felelősség nem lesz kisebb.

A letargiában könnyű elfelejteni azokat a kis minta intézményeket, osztályokat, elhivatott nővéreket és orvosokat, akik kiemelkedő szakmai színvonalon és hatalmas odaadással dolgoznak minden nap a betegekért. Sokszor nem a legkényelmesebb körülmények között próbálnak meg a lehető legjobb színvonalon gyógyítani. Ez a beszélgetés kigyógyított a hatodéves letargiából és rádöbbentett arra, hogy mennyi szép és pozitív dolgot láttam és tapasztaltam a hat év alatt.

Szerző: Szabó Diána Lili
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com