Méhek, mézek, szerelmek

A méhek már több száz millió évvel ezelőtt is zümmögtek, csak akkor éppen tűlevelűek és páfrányok nektárját szívogatták – ez a mézharmat-méz. Ám ahhoz, hogy az ősi méhektől eljussunk mai egyedeinkhez, nemcsak a méheknek kellett fejlődniük, hanem az embereknek is. 

A méhfejlődés sarkalatos pontja volt, hogy alkalmazkodtak a hideghez, így függetlenedtek a hőmérséklettől. Mára már olyan tökéletessé tették termoregulációjuk szintjét, hogy akár 7 hónap alacsony hőmérsékletet is átvészelnek. Erről ennyit. Szerencsére az emberek részéről bővebb adatok állnak rendelkezéseinkre a fejlődésekről:

Őskor. A barlangrajzok a mamutvadászat mellett a mézvadászatot is megörökítették. A falakról megtudni, hogy az „ősméhész” nemcsak az üregben elhelyezkedő méhlakás alaprajzát ismerte,
hanem tüzet gyújtva már akkor rájött, hogy a méhek megfüstölésével azok hosszú menekülőútvonalukra felkészülvén mézet szívnak fel gyomrukba, így teli hassal már nem olyan agresszívek, mint éhesen. Tehát a nagy tévhit, miszerint a füstölés a méheket elkábítja, nem igaz. Ez a zsákmányoló méhészkedés Délkelet-Ázsiában még ma is létezik. Őseink egyébként nem válogattak, az egész kaptárat elfogyasztották; a mézet, pollent, méhpempőt, propoliszt, viaszt és a lárvákat is, akár így együtt mindent. A rablás során szenvedett szúrások során bejutott méreganyagok pedig mint első „védőoltások” működhettek – valószínű, őseink is rájöhettek, hogy a szúrások jótékonyan hatottak az ízületi és mozgásszervi panaszokra. Emellett kultikus jelentőséget is tulajdonítottak a méznek – mindenféle életkori események, ünnepek szerves eleme volt, egy ilyen ősi termékenységi rituálé modern nyoma lehet ma a mézeshetek kifejezés.

A mézvadászból lassan méhész lett; rájöttek az ősemberek, hogy nem muszáj kilakoltatniuk és elpusztítaniuk egy méhcsaládot, mert így már ismerni fogják a helyüket és többször is rájárhatnak a mackómézre. Ezen felbuzdulva kivájt fatönkökben szállásolták el a méhcsaládokat tudatosan. Később komplett méhlakásokat építettek szalmából, sásból, gyékényből, és ami még a környéken
fellelhető volt.



Ókori Egyiptom. Az abusiri naptemplom relieftöredékei adnak információt az egyiptomiak méhészkedő szokásairól. Hamar rájöttek, hogy az ország különböző felein más időpontokban virágzanak a virágok, így tutajjal, virágról virágra vitték a Nílus mentén a méheket. Ők voltak a világ egyik legelső vándorméhészei a Kr. e. 3. században. A vándorlás októberben kezdődött Felső-Egyiptomban, majd mind lejjebb csorogtak Alsó-Egyiptomba, ahol végül Memphisben (Kairóban) álltak meg és adták el termékeiket. Nemcsak a mézet használták gyógyászati és élvezeti cikként, hanem a viaszt is – akár festékekben, szarkofágok tömítőanyagaként. Ezek után nem csoda, hogy a méh hieroglif jele királyi jelkép volt, ami Alsó-Egyiptom királyát jelölte.

Római birodalom. A rómaiaknak sokszor a szemükre vetették, hogy nem igazi gondolkodók, és csak a görögöket majmolják – ha másban nem is, de a méhészetben igazuk volt. Ennek ellenére rengetegféle méhkaptárat gondoltak ki, köztük az átlátszó falú, üveg megfigyelőkaptárat is, így a méhek életét egész pontosan nyomon követhették. Sajnos ahhoz nem voltak elég szemfülesek, hogy rájöjjenek, az „anya” nőnemű – szerintük a méheknek királya volt.

Közel- és Távol-Kelet. Habár erről az ókori régióról sok írásos emlék maradt fenn, ezek nem igazán tértek ki a méhészet rejtelmeire, ezáltal sok találgatásnak adnak helyet. Méhek tenyésztésével nem foglalkozhattak, hiszen az ott honos méhfajok szabadon építők, egy nagy darab lépet hoznak létre – tehát inkább a mézvadászat volt jellemző. Az írásokból annyi kiderül, hogy sokféleképp használták a mézet, akár hadászati célokra is – különösen kegyetlen kínzásnak számított, ha valakit két teknő közé szorítottak úgy, hogy csak a feje látszott ki, majd az arcát bekenték mézzel, ezzel kitéve a legyek és egyéb rovarok okozta kínzásnak.

Amerika, az Újvilág. Mielőtt meghódították volna Amerikát a spanyolok, addig fullánktalan méhcsaládok kirablása zajlott, s csak lassan fejlődtek addig, hogy tervszerűen működő méhészeteket hozzanak létre. Ezen fullánktalan méhek ma is fellelhetők, de az európai méhek, melyeket a betelepülők vittek magukkal, jelentősen visszaszorították őket. Mára már óriási méhészetek vannak Amerika-szerte, de alig jut eszébe valakinek, hogy az ott elterjedt mézelő méh nem egy igazi őslakos.

Hogy mennyire belefonódott az őslakosok életébe a méz? Ezt mutatja az is, hogy a maják hitvilágában mennyire fontos szerepe volt a mézistennek, Ah-Muzen-Cabnak, akinek ünnepét naptárjuk szerint az ötödik hónapban ülték meg – ekkor könyörögtek az istenséghez, hogy adjon bőséges legelőt a méheknek. Mítoszaik szerint a mézisten teremtette a földet, nyelvükben a méz és a világ szavakat ugyanazzal a szóval jelölik és ejtik.

Középkori Európa. A világ méhészete a középkor idejére valamiképp alábbhagyott. Viszont újításként mutatott fényt a „sötét középkornak”, hogy áttértek a méhviaszból készült gyertyákra – habár a szegények továbbra is az állati zsiradékokból készült, avas, kellemetlen szagú világítást használták. A középkor mondása is úgy tartja, hogy „a méhek nappalainkat megédesítik, éjszakáinkat megvilágítják”.



Korán. Szemléltetésképp, hogy ne a „szokásos, keresztény” Bibliát hozzam fel példának. A Korán 16. fejezetének a címe „A méh”, melyben ezt írja: „És a te Urad ezt tanította a méheknek: Keress magadnak lakást a hegyekben, a fákon és azokban, melyeket az emberek készítettek neked. Aztán egyél mindenféle gyümölcsből és járj a te Urad kitaposott ösvényén. Testükből ital jön elő, mely színre különbözik, s gyógyír az emberek bajára. Lásd, igazi jel ez mindazoknak, akik gondolkodnak.”

Továbbá a hagyomány úgy tartja, hogy Mohamed azt mondta, hogy „a méz minden testi betegség gyógyszere, amiképp a Korán minden lelki betegség gyógyítója, ezért ajánlom nektek mindkettőt, a Koránt és a mézet”. Mézzel bevont Korán, hmm.


Méhmegfigyeléseik azonban, mint a világban még sok helyen, gyakran tévesek voltak, és valamiképp saját társadalmi berendezkedésüket próbálták belelátni. A méhcsalád szervezeti egységére törzsi formában asszociáltak, a méhanyát a család apjának, azaz vezérének tulajdonították, aki a fegyveres katonákon uralkodik (ezek lennének a munkásméhek), akiknek kardjuk van, és szúrni is képesek vele. A nagyobb termetű heréket pedig fegyvertelen asszonyoknak vélték. Ezen tévedések ellenére a méhtermékeket igen jól ismerték.


Méhanya, azaz királynő
A valóságban a méheknek nincs birodalma, nincs uralkodó – a megduzzadt petefészkekkel rendelkező „anya” is ugyanolyan átlagos petéből fejlődött, mint a többi méh. Ha hibás, beteg vagy elöregszik, akkor szemrebbenés nélkül felnevelik a következő királynőt, és az elöregedettet elpusztítják. Egyszerre csak egy lehet jelen, esetleg csendes anyaváltáskor, kirajzás előtt lehet kettő. De hát hogyan lesz valakiből királynő? Az anya, ha nem is királynő, de azért parancsnok – rágótövi mirigyei ún. anyaterméket termelnek, amivel befolyásolja a munkásméhek önhatalmú anyanevelését, és petefészkeik is leállnak. Az elöregedett anya már nem tud elég anyaterméket kiválasztani,
így lassan feloldódik a munkásméhek gátlása. Ilyenkor az anyakirálynő az egyik megtermékenyített petéjét egy külön, hatszög alakú viaszbölcsőbe teszik, amit a dajkák kikelés után kizárólag méhpempővel etetnek (innentől kezdve egész élete során). A többi megtermékenyített petesejtből fejlődő lárvák méhkenyeret kapnak – tehát kizárólag a tápláltságtól függ, kiből lesz később kiválasztott. Az anya így 5-6 évig is képes elélni, míg a munkásméhek élete 5-6 hét (télen a pihenés miatt több, habár megjegyzendő, hogy nem alszanak téli álmot).

A család minden egyede tőle származik. Tenyész-időszak során folyton petézik, akár napi 2000-et is, ami elég fárasztó lehet, így funkcionális okokból méhudvar veszi körül, akik tisztogatják, gondoskodnak róla, eltávolítják az ürülékét. Micsoda élet! Ilyen forgalmas hátsóval talán nem megdöbbentő, hogy élete során csak egyszer lép ki a kaptárból egy násztánc erejéig. A tánchoz a heréket ivari csalogatóanyaggal hívja, de ha egyszer lepetézik, többé nem tudja ezt kibocsájtani. Nászrepülés során igen kanyargós táncot jár a királynő, így csak az eléggé szemfüles herék képesek pározni vele, akár 10-en is egy repülés alatt – a lényeg, hogy elegendő mennyiségű hímivarsejtet gyűjtsön be magának élete végéig. A herék ivarszerve párzás során rögzül az anya hüvelyébe, majd az esemény megtörténte után a legvékonyabb résznél elszakad, és a hím elpusztul – de hímivarsejtjeik a magtarisznyában akár évekig is túlélnek.


Herék
Néhány százan, legfeljebb ezren vannak egy családban. Akár 50 napig is élhetnek, de nem mindig van egy család életében here. Megtermékenyítetlen petesejtből fejlődnek szűznemzéssel, nagyobbak a munkásméheknél, viszont nem tudnak virágport gyűjteni és fullánkjuk sincs. Egyetlen feladatuk a párosodás. Nyár végén, vagy tartósan hordástalan időszakban (amikor kevés a nektár) a munkások elűzik a családból őket: először nem engedik enni őket, így legyengülnek, majd a kaptárba sem mehetnek be, így a hűvösebb éjszakában elpusztulnak.


Munkásméhek
Egy átlagos méhcsalád száma kb. 60.000. Ők is megtermékenyített petéből kelnek ki, és álcakorukban (lárvakor) sem különböznek az anyától, de háromnapos koruktól már kevert táplálékot, azaz méhkenyeret kapnak (méz, virágpor, víz), melyben már nincs mirigyváladék. Munkájuk napról napra változik: takarítanak, virágport esznek (ha az evés munkának számít), hogy mirigyeik működőképessé váljanak és így garatmirigyeikből táplálhassák az álcákat, dajkálják őket. Ekkor kb. kéthetesek, ilyenkor végzik a tájékozódó repülést, amivel beazonosítják a kaptárt – délben a fiatal méhek összegyűlnek, nagy a zsongás, majd a kaptárral szemben lebegnek egy ideig, és nézegetik, memorizálják saját fészküket. Ennek ellenére egyre kevesebb méh talál vissza – feltehetően a mobiltelefonok rádióhullámai zavarják meg a tájékozódást. Az így elveszett méhek hamar elpusztulnak. Egyéb érdekes méhtizedelő még a génmanipulált növény (egy ilyen vizsgált gabonatábla 40 km-es körzetében minden rovar kipusztult).

A munkásméhek továbbá nektárt érlelnek, virágport és propoliszt dolgoznak fel, építenek, őrzik otthonukat – a bejáratnál tapogatják a beérkező méheket –, idegeneket nem engednek be, akár le is szúrhatják őket. Az ehhez használt fullánk három részből álló szúrószerszám, melynek proximális kiöblösödése a méregzacskó. Szúráskor a horgok a bőrbe akaszkodnak, és ezeket szuronyok mozgatják, amik felváltva működve egyre mélyebben húzzák bele a fullánkot a megszúrt testbe. Az emberi bőr rugalmas, így rázár a fullánkra, az kiszakad a méregzacskóval együtt, ám méregpumpáló funkciója tovább működik. Ezután a méhek kis idővel elpusztulnak. Fullánkja a heréknek nincs, az anyáknak viszont kevésbé fejlettek a horgaik, így nem szakad le az apparátus és többször is szúrhatnának, de nem nagyon szoktak.

Olyan 21 napos korukban a munkások már virágport gyűjtenek. Erre a fiatalok az alkalmasabbak, mivel ép kitinszőreiken könnyű szállítani, az öregek letöredezett szőrein már nem igazán tapad meg a virágpor. A méh így öregedve egyre sötétebb lesz, mert a kitinszőrzete egyre merevebb és könnyebben törik – a lekopott, öregebb méhek teljesen feketék. A rablóméhek színe is azért
fekete, mert a nagy tülekedésben a szőrzet lekopik. Az idősebb méhek szőrök híján nektárt és propoliszt gyűjtenek.

Nade hogyan lesz egyfajta méz? Mivel egyszerre csak egyfajta virág virágzik hatalmas mennyiségben (a méhek mindig azt a virágot választják, amiből a legtöbb van, és addig járnak a területen annak nyakára, amíg el nem fogy), így csak abból gyűjtenek egyszerre. Legelsőnek a vegyes méz születik – ezt a mindenféle gyümölcsfák és növények együttese adja. Másodikként a repce virágzik, harmadikként az akác, majd jön a selyemfű (azaz vaddohány), ami viszont egyszerre virágzik a hárssal, így itt arra kell figyelnie a méhésznek, hogy olyan területre vigye méheit, amely területen az egyikből döntően több virágzik.

A méhek úgy készítik a mézet, mint az emberek a lekvárt. Na jó, azért jó esetben az emberek nem köpködnek bele, de nagyon sokban hasonlít. A gyűjtőméhek megszívják nektárral mézhólyagjukat (ez a virágok által termelt cukros folyadék, mellyel a rovarokat csábítják beporzásra), majd a kaptárban lerakják terhüket és indulnak is tovább. A belső munkásméhek feladata, hogy folyamatosan érleljék a mézet: először felszívják és olyan mirigyváladékot kevernek a nektárhoz, amelynek enzimei az összetett cukrokból egyszerű cukrot képeznek. Ezután „visszaköpik” a híg nektárt a sejtekbe, és kevergetik, szívogatják, amíg el nem párolog belőle a nedvesség és mézzé nem alakul. Ezután a sejtet lefedik viaszlapocskákkal, pont úgy, ahogy nagymamánk lezárja a befőttesüvegeket.


Szöveg: Farkas Zsuzsánna
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 2. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com