Viva arte viva

Éljen a művészet, éljen! címmel rendezték meg idén az 57. Velencei Biennálét, a világ legnagyobb művészeti fesztiválját, amely amellett, hogy köze-lebb hozza a közönséget a kortárs művészethez, bizonyítani igyekszik a művészet létjogosultságát és fontosságát mindennapjainkban, és rámutat arra, hogy a művészet talaján újragondolhatjuk a kritikus, megosztó politikai és társadalmi kérdéseket.

A fesztiválnak a velencei szigetcsoport legkülső tagján található Giardini Park és a mellette elhelyezkedő, korábban fegyver- és hadihajógyárként működő, több mint 300 méter hosszú és 21 méter széles épület, az Arsenale ad helyet. Ide, elhelyezkedéséből adódóan, a lenyűgöző velencei gótikus, reneszánsz stílusú épületek között kanyargó sikátorokon sétálva vagy lagúnákon vaporettózva juthatunk el. 


A Biennálé konceptuális művészet felé hajló alkotásai már inkább gondolatainkra próbálnak hatni, de azért itt is találunk esztétikai érzékünket gyönyörködtető alkotásokat. A park oázisként hat ránk, megszabadít a velencei megaturizmustól, a turisták hadainak zaját a kabócák kitartó zsongása veszi át. A nagy, árnyas területen annyira szétszóródnak a vendégek, hogy fel sem tűnik, hogy a hat hónapos nyitvatartása alatt több mint félmillión látogatják meg a fesztivált.

A Biennálét 1895 óta, kétévente rendezik meg azzal a céllal, hogy minél szélesebb körök számára elérhetővé váljon a világ aktuális kortárs művészete, története alatt Gustav Klimt, Renoir illetve Picasso is állított itt ki munkákat. A kezdetek óta nemzetközi fesztiválra idén 120 országból érkeztek művészek, ebből harmincnak van állandó nemzeti pavilonja. A pavilonok különböző alapterületű kőépületek, melyeket minden ország önállóan építtetett, egy kiválasztott művész pedig saját koncepció alapján rendezi be. A magyar, amely az olasz után 1909-ben második külföldiként épült Maróti Géza tervei alapján szecessziós stílusban, a kert legimpozánsabb épületei közé tartozik. Az idei kiválasztott művészünk Várnai Gyula, kiállítása az utópiákkal foglalkozik, leginkább a naivitásukra, a jövő kiszámíthatatlanságára és ennek vonatkozásaira reflektál. A tárlat két meghatározó műve egy hatalmas Peace on Earth! feliratú neontábla, mely a hetvenes években állt Dunaújvárosban egy épület tetején, és hirdette az akkor divatos világbéke eszmét, illetve egy kommunista önkényuralmi jelképekből kirakott hatalmas szivárvány, a korabeli optimizmust sugallva, amivel a jövőbe tekintettek. A 20. század végi és 21. század eleji események tükrében mindkét jövőkép valóban elhibázottnak, tévesnek mutatkozik. Az E-Wars installáció a napi háborús eseményeket közvetítő cikkek alatt kibontakozó “kommentháborúk” kritikája, ezek a kiállítás kontextusában értelmetlennek, feleslegesnek látszanak.



A nemzeti pavilonok létjogosultságát egyébként egyre többen kérdőjelezik meg, a kortárs művészeti világban ugyanis nehéz határokat húzni, különösen a világháló korában, olyan sok helyről inspirálódhatnak a művészek, a nemzeti hovatartozás sokkal kevésbé határozza meg a gondolkodásukat, mint korábban. Emellett egyes pavilonokhoz kellemetlen történelmi emlékek is fűződnek, például a németet 1938-ban a náci kormány kezdeményezésére alakították át, az akkor ideológiának megfelelő építészeti stílusban. Viszont ha a határok nem is, a helyi kultúra annál inkább hatással van a művészi gondolkodásra, ezáltal a műalkotásokra is, így a világ különböző pontjain mást és mást jelent kortárs művésznek lenni. Emiatt a kettősség miatt lehet mégis izgalmas a nemzeti szétválasztás: párhuzamosan jöhetünk rá egyrészt a különböző kultúrájú nemzeteket képviselő művészek gondolkodásának különbözőségére, arra, hogy ugyanazokra a kérdésekre milyen sokféle nézőpontról lehet tekinteni, sokkal többről, mint amit a helyi médiákon keresztül kaphatunk, másrészt észrevehetjük azt is, hogy mégis milyen gazdagon keverednek az eltérő kultúrák a műalkotásokban, és a nemzeti alapon történő szeparáció mesterkélten hat.

Az aktuálisan kritikus, megosztó politikai, társadalmi kérdésekre is érkeztek reakciók. Tunézia például a nemzeti pavilonját okmányirodának rendezte be, ahol egy fiktív nemzet útlevelét lehet igényelni. A nyomtatványok kitöltésében angolul nem beszélő afrikai menekültek segítenek, emiatt az egész procedúra körülményes, elhúzódó és néha kínos. Ezzel a kifordított helyzettel próbálják érzékeltetni a menekülttáborokban uralkodó kilátástalanságot, ahol a menedékkérők néha hónapokat töltenek teljes tudatlanságban, kétségek között, míg elfogadjak vagy elutasítják kérelmüket. Olafur Eliasson dán művész Green Light néven workshopot szervezett, ahol önkéntesen, a környező táborokból ideutaztatott menekültek és a látogatók együtt zöld fényű, különleges geometriai formájú lámpákat készítettek, majd az egyes lámpákat rendszerré illesztették össze és egy nagyobb, már más formájú világító testet kaptak. Olafur szerint a közös interaktív munka nem csak a vendégekre, de a menekültekre is nagy hatással volt.



Christine Macel, a fesztivál kurátora, idén különösen törekedett arra, hogy a művészetet ne csak fizikailag, hanem szellemileg is közelebb hozza a nézőkhöz. A fesztivált megelőzően megkérte a kiállítókat, hogy készítsenek egy-egy pár perces videót a művészeti gyakorlatuknak egy általuk fontosnak vélt részletéről, mozzanatáról, ezeket a kiállítás megnyitója előtt feltöltötték az esemény YouTube csatornájára. Egy külön pavilont rendezett be “Book and Artists” néven, ahol az irodalom eszközeihez nyúl, hogy még áthatóbban megérthessük ezt a világot. A helyiség falain, “Unpacking my library” címmel, felsorolásszerűen megtalálhatjuk az egyes művészek gondolkodását leginkább befolyásoló könyvek, regények címeit, melyek listáját ők maguk állították össze. Emellett egy francia író installációját is elolvashatjuk itt, mely arra hivatott, hogy a nézőnek segítsen a műalkotások interpretálásának folyamatában. Ennek egy részlete:


Frank Leibovici
Gyakorlat egy műalkotás átfogó megértéséhez

a barátaiddal vagy.
a műalkotásról beszélgettek, melyet nem rég láttatok.
a beszélgetés a legjobb tér ahol megértheted a lényeget.
mivel a fontos dolgok itt történnek.
nagyítsd fel a műalkotás értelmét mások felidézésével:
“ez a műalkotás engem arra a másikra emlékeztet”
“ismered annak a másik művésznek az ehhez hasonló alkotását?”
“szerintem ennek a témája hasonló ahhoz, amit nem rég láttunk”
“ez hasonló szellemben készült, mint az a másik”.
a műalkotás körül kérdések-válaszok, monológok és hozzászólások épülnek.
gyakran, ilyen beszélgetéseken keresztül saját magukat aktiválják a műalkotások.


Szerző: Lőrincz Gergely
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 1. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com