Érkezés egy kifordult világba

Kell-e az emberiségnek földönkívüli inger, hogy megbolonduljon? 
Kell-e az emberiségnek földönkívüli inger?

Nem és igen. De kezdjük az elején.*

Mi történne, ha a sok éve megjósolt és várva várt találkozás létrejönne
a földönkívüli, intelligens élettel? Mi történne, ha egyszer csak megjelennének? Dédelgethetünk vattacukros álmokat arról, hogy milyen csodálatosan gyorsan megegyezésre jutnánk, tanulnánk tőlük vagy csak tudnánk, hogy igen, ők támadni akarnak, mert, teszem azt, ezt közölték velünk, de bárhány egyszerű írott vagy filmre vitt elmélet is van erre – a vattacukorral bizony az a baj, hogy mindenki óhatatlanul beleragad, és utána az embernek fáj a hasa.**

Mi az első, zsigeri reakciója a tömegeknek valami felfoghatatlanra? Valamire, ami teljesen átírja az ismert világról alkotott elképzelésüket? Elutasítás. Pánik. Visszafejlődés ösztönlénnyé. És ahogy az egyén infantilizálódni tud, úgy megy ez populációs szinten. Gondoljunk csak a szükségállapotok, háborúk, forradalmak vagy természeti katasztrófák esetén mindig bekövetkező tombolásra – fosztogatások és erőszak formájában.  Bármennyire is fáj leírni, és bármennyire is sok időmbe telt racionálisan elfogadni, érzelmileg pedig még dolgozom rajta – ez a normális. Értenünk kell, és éreznünk is valahol, hogy a lecsupaszított életösztön bizony így néz ki. Egyszerű, mint egy faék, és hatékony. Ételt kell szereznem? Szerzek ételt. El kell üldöznöm az engem fenyegető veszélyt? Elüldözöm bármi áron. Most üldözöm el. Nincs időm gondolkodni, stratégiát faragni. Lecsapok rá, amíg nem késő, hiszen ha hagyom, akkor is, ha nem történik semmi, folyamatosan azon kell majd aggódnom, hogy ő mikor csap le rám. Vagy elmenekülök. Nyilván a saját bolygójáról kevés esély van elmenekülnie az embernek.***




Nézzünk körül. Látunk-e hasonlót leszálló űrhajók és ízeltlábúra hajazó, burrogó élőlények nélkül? Sajnos a válasz igen. Sokáig azt hittem, hogy csak én nőttem fel és lettem érzékenyebb az újságban olvasott, híradóban látott viselkedési vadhajtásokra világszerte, de minden hullámzással és újragondolással együtt, egy ideje már azon az álláspontbuckán ülök (bár inkább gödörben), hogy az emberiség tényleg megbolondulni látszik. Lehet, hogy a felgyorsult világtól, amit az agyunk szerkezetileg még nem tud evolúciósan követni. Lehet, hogy a személyes tér csökkenésétől. Lehet, hogy a jólétinek csúfolt (sok helyen még csak csúfolni sincs erőforrás) társadalmakban rendkívül széles néprétegek számára kilátástalan jövőtől – gondoljunk csak az előző számban lerakott Maslow-piramisos alapkövekre. Lehet, hogy azért, mert genetikailag vagy a történelem folyamában, vagy ki tudja, hol, kódolva van, hogy ideje megbolondulni. Nem tudom. De sajnos azt sem tudom, hogy ha tudnám akkor lenne-e rá megoldás. Vagy a tudás súlyával kéne nézni a fejlődéshez talán szükségszerű (?) disszociációt.

Furcsa és gyerekes ragaszkodásom a biztonságos és általam ismert világhoz (hoppá! megint ez a motívum, elvégre magam is ember lennék), hogy nem akarom elhinni és elfogadni a végtelen és értelmetlen erőszakot és a számomra furcsa törekvést az elszigetelődés felé. Akár országok szintjén, akár egyénileg. Hogy nem értem, és megijeszt a veszélyes megalománia és önzőség számos ország élén. Hogy nem értem, mi ütött az emberekbe? Illogikusak. Egyre több ponton (elvi szinten és földrajzilag) és egyre több kérdésben is. Persze, van az az alaptézisem, hogy a döntéseink (szinte?) mind érzelmi alapúak, és csak abban van a különbség háttértől és képzettségtől függően, hogy ki milyen racionális mázat tud rájuk kenni, ami elfogadható saját maga és a környezete számára. Az érzelmi drive-jáért pedig senki nem hibáztatható. Elvárom, de nem várhatom el, hogy a bizonytalan „hosszútávú” vagy „nagyobb jó” lebegjen mindenki szeme előtt. (Amúgy is mi ez a jó? Objektív jó nincs. Azért ebben legalább egyezzünk meg.) Elvárnám, de nem várhatom el, hogy szépen mindenki legyőzze az ösztönkésztetéseit legalább egy bizonyos fokig és gondolkodjon. Végképp nem várhatom el, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogy én. De furcsa rossz érzés van bennem. Talán egy kis félelem is. Nem tartósélelmiszer-felhalmozós félelem, csak egy rossz és értetlen előérzet. Hogy merrefelé is tart a világ? Kisebb-nagyobb lépésekben, de kanyarog a fejlődés felé vezető út. Kicsit szerpentinszerűen, és nekem néha émelyegnem kell. Persze, bizakodom, sőt ragadtassuk el magunkat: tudom, hogy előrefele rengeteg jó várja a hibáival együtt szeretnivaló emberi fajt.

Már csak egy kérdés maradt, részben, mert a címben szerepel, és nem úszom meg, részben, mert a fejlődésünk kapcsán érdemes elgondolkodni rajta. Kell-e az emberiségnek földönkívüli inger? Hát nem arra sarkallt minket minden az evolúció során, hogy újabb és újabb kihívásokkal küzdjünk meg, és nem pont ez a képességünk tette az embereket ilyen komplex és csodálatos lényekké? Akkor, ha elfogynak az igazán újszerű kihívások a bolygónkról, nem kéne-e kicsit távolabbiak után néznünk? És mihez kezdünk majd vele? Valamihez muszáj lesz, mert erre lehet ELŐRE.




*** Volt olyasmi a fejemben, hogy leírjam, hogy „kevés kivételtől eltekintve” vagy „kevés nagyon magas intellektusú kivételtől eltekintve, ahogy ezt a film tudósai is bizonyítják, az első zsigeri reakció a pánik”, de egyrészt le kell szoknom az előítéletekről, másrészt nem lett volna igazam. Ebben is nagyon jó a film, hogy mindezt megmutatja – a végtelenül érdeklődő, élete kihívása előtt álló nyelvészprofesszor is remeg, amikor először áll A Nagybetűs Ismeretlen előtt (sőt megsúgom, másodszorra is).  A fizikai rosszullét látszik a színésznőn. Látszik, hogy el akar futni, hogy bizony pontosan ugyanúgy az életéért küzd, és fejben manifesztálódott veszély nélkül pattanásig feszül, mint az, aki látja a kerítés túloldalán a farkasfalkát, és tudja, hogy be kell oda mennie. Pedig ő nem tudja, hova megy. De ez sokkal, sokkal ijesztőbb. Mert így nem tudja, hogyan küzdhet meg vele. Vagy hogy egyáltalán kell-e.  Persze kicsit később körüllengi rendesen a dicsfény azon képessége miatt, hogy érdeklődésből vagy tudásszomjból, vagy ki tudja, mi oknál fogva, de felgyorsult szívveréssel együtt is képes A Megoldásért, vagy A Feladatért (ezen vitatkozhatunk) továbbmenni, és az első reakció idejét leredukálni annyira, hogy utána egy adaptívabb megküzdés következhessen. Minden nehezen előcsalogathatóságával együtt, ez populációsan egy csodálatos és előbb-utóbb felbukkanó képességnek bizonyult eddig az emberiségben, ami előbb-utóbb csak felbukkan. (Talán akkor mégse aggódjak?)

** Az Érkezés az egyszerű értjük-egymást-úgyis-minden-ÉLIEN-antropomorf lédig science fiction elképzeléssel megy szembe, ahol a történet alapvető lényege az, hogy szembesülünk a kommunikációs nehézséggel, ami a nagy felfedezők új, ismeretlen népekkel való első találkozásai óta nem állt fent. Méghozzá ez esetben egy fokkal talán cizelláltabb kiadásban – a hangképző szervek és a teljesen más fiziológia és gondolkodás miatt.

* Az Érkezés című film végén ültem, és csönd volt. Csönd volt a teremben. A fejemben pedig rég nem látott zsongás, akkor is, ha szoktam, és szeretek is visszahúzódni oda. Rengeteg irányba elindított, végtelen kérdés merült fel bennem, és nagyon sok minden túl ismerős volt belőle. A (még) nem ismerttel szembeni ellenséges hozzáállás, a félelem, a pánik.

A tanult, civilizált viselkedés és rend levetkőzése.  Nem a főszereplőknél, nem a Heptapodoknál [ők a filmbéli világ űrlényei – a szerk.], nem a katonaságban, hanem a feszítő, időnyomást a szereplőinkre helyező TÖMEG esetében. A fejlett világban, aki (vagy ami) megbolondul az új ingertől.

Innen indult ez az egész bennem.

Mint egy farkába harapó kígyó.


Szöveg: Lévai Eszter
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 4. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com