A vágy villamosa

A vágy olyan, mint állandóan úton lenni, egy olyan célért, amit kétes, hogy elérhetünk. Ha ugyanis biztosak lennénk abban, hogy a miénk lehet, talán el sem indulnánk, mivel az ígéret helyett a meglévő bizonyosság már sokkal kevésbé vonzó.  A vágy: utazás, kaland egy boldogabb lét reményében, amiért akár az egész életünket is fel merjük áldozni. Tennessee Williams – ahogyan sokan nevezik, „az elveszett lelkek írója” – 1947-ben írta meg Pulitzer-díjas drámáját, A vágy villamosát, melynek sikere azóta is töretlen.

A vágy villamosa (Pesti Színház) egy soha révbe nem érő asszony története, aki ugyan az Elysiumi mezőkig váltotta meg menetjegyét, az utca – nevével ellentétben – mégsem hozza el a főhős számára a remélt boldogságot. Eredetét tekintve az Elízium – az örök tavasz hona – olyan túlvilági hely a görög mitológiában, ahol azok kaptak helyet, akik az istenek kedveltjei voltak életükben, szemben a keresztény pokol funkcióját ellátó Tartarosszal. Gyakran nevezték a boldogok mezejének – vagy elíziumi mezőknek – is, mivel az itt lakók gond és baj nélkül éltek, és sohasem éreztek fáradtságot, éhséget vagy szomjúságot.

Az Elysiumi mezők New Orleans francia negyedében található, annak is a külkerületében. Ide érkezik meg Blanche DuBois (Eszenyi Enikő), koktélpartira illő ruházatban. Hisztrionikus viselkedése, labilis személyisége már az első pillanattól kezdve kiütközik, mikor úgy gondolja, biztosan eltévedt, hiszen teljességgel lehetetlen, hogy a húga ilyen környéken éljen. Tennessee Williams több színdarabjában is megjelenít Blanche-hoz hasonló törékeny, védtelen nőalakokat. Mivel az élet a legnagyobb drámaíró, természetesen az idegileg gyenge figuráknak is életrajzi vonatkozásuk van. Tennessee írói hitvallása a következőképpen hangzott: „semmi olyasmiről nem tudok írni, ami ne rám vonatkozna, amiben ne volnék érzelmileg érintve.” Ez, továbbá az az életrajzi tény, miszerint nővére szkizofréniában szenvedett, majd frontális lebenymetszést hajtottak végre rajta, melynek következtében élete végéig intézeti ápolásra szorult, mindenképpen gyökeréül szolgált a Blanche DuBois hasonmásoknak.



A történet nagy vonalakban a következő: adott egy házát, munkáját elvesztett, kimerült tanárnő, aki jobb híján húgához és annak férjéhez költözik be, beláthatatlan időre. Húga, Stella (Nagy Enikő) meglepve, de örömmel fogadja, míg férje már kevésbé repes az örömtől. A homályos mellébeszélésekből lassan bontakoznak ki a valódi okok: a szülői ház elkótyavetyélése, az idős rokonok fájdalmas eltávozása, és a tanítás ideiglenes abbahagyása, egészségügyi okokra hivatkozva... Azonban semmi sem olyan egyszerű és tragikus, mint ahogy azt a főszereplő elmondásából megismerjük. Sógora, Stanley Kowalski (Orosz Ákos) ugyanis megérzi, hogy a nő körül valami nincs rendjén. Papírokat követel a ház eladásáról, vagy bármit, amiből kiderül, hogyan úszott el az örökség, melynek a Napóleoni Törvénykönyv értelmében ő is várományosa lett volna. Blanche végül odaad a férfinak egy köteg hivatalos okiratot, ami időrendi sorrendben leírja, hogyan úszott el szép lassanként a családi birtok. Ezután a konfliktus után még jobban kiéleződik a helyzet a két szereplő között. A sógor nem veszi jó néven sem a hosszú fürdőzéseket, sem a bárszekrény megcsappant tartalmát. Blanche számára akkor csillan fel a remény, amikor az esti kártyapartin megismerkedik a nőtlen, jól szituált, kissé félszeg Harold Mitchell-lel (Király Dániel). Már-már úgy tűnik, a nagy egymásra találásból házasság lesz, mígnem Stanley utánaérdeklődik Blanche múltjának. Kiderül, hogy a végtelenül tisztának és erkölcsösnek mutatkozó Blanche korántsem egy szende szűz; szülővárosában huzamosabb ideig kitartottja volt több férfinak is. Ráadásul tanári állásából sem kényszerpihenőre küldték, hanem azonnali hatállyal elbocsátották, miután egy tizenhét éves kamaszfiúnál keresett ideig-óráig megnyugvást. Miután Stanley baráti kötelességből tájékoztatja Mitchet Blanche kétes előéletéről, bezárul a kör a hölgyemény körül. Mitch szakít vele, szülővárosába nem mehet vissza, és már Stelláéknak is terhére van. A bárszekrény viszont még nem ürült ki, és az álmodozás is végtelen lehetőségeket kínál. A külvilágtól való elszakadás és a régmúlt emlékeinek felidézése, újrajátszása teszi ki ezentúl Blanche idejét. Kezdi elveszteni az egyensúlyt a valóság és fikció határán lavírozva. Vajon lesz, aki megmentse? Van még remélnivalója annak, aki már végleg megundorodott a valóságtól, és egy elképzelt világba kívánkozik?




Ami Eszenyi Enikő alakítását illeti: a „színház a színházban” érzését kelti a nézőben. Blanche DuBois-ként sikerül felvonultatni a női szerepek szinte teljes repertoárját: az aggódó nővért, az aggszűz vénkisasszonyt, a faképnél hagyott naivát, a flörtölő dívát, a nem alkoholizáló alkoholistát, a művelt entellektüelt, az anyagiakból kisemmizett dámát, továbbá a csalódásokban megkeseredett és összeroppant, törékeny nőt, melynek szerepéből a darab végén már képtelen kivetkőzni. Egyedül Stanley lát át a szitán, és kíméletlenül szaggatja le Blanche-ról a valóság elleni gyógyírként felöltött maszkokat. Stanley a nyers erőt, őszinteséget, egyszerűséget, a tényekkel való kritikátlan szembenézést testesíti meg. Éleslátása azonban nem hatol túl mélyre; noha képes észrevenni az önáltatást, nincs érzéke ahhoz, hogy bárminemű megértést tanúsítson az ellentmondásos személyiségű nő iránt. Hatalmi harc, macska-egér játék alakul ki a két nagyon eltérő jellem között. Csírájában mindvégig fellelhető a köztük feszülő vonzalom, vágy, mely elektromos szikraként bármely pillanatban lángra lobbanhat. De mi is a vágy? Tennessee Williams szerint „a halál ellentéte”. A vágy az a teremtő erő, mely mulandóságunk tudatában is hajt előre, akkor is, ha számunkra még ismeretlen a cél. Vágyainkat ugyan megszelídíthetjük, elfojthatjuk, de meg nem másíthatjuk, és ki nem irthatjuk. A vágy nem respektálja az átmeneti nehézségeket, sőt annál inkább motivál tettekre, minél jobban szorít minket az élet. Az irodalom és a színház pedig tükörként szolgálnak a valós élet hullámvölgyeinek megismerésére, s ez a tükörkép a befogadón keresztül minduntalan megmérettetik, és szükségszerűen könnyűnek találtatik. Hiszen semmi sem fogható a valósághoz, ahhoz, amit mi magunk is átélünk.

Szöveg: Maár Melinda
Fotó: Almási J. Csaba / Vígszínház

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 őszén a Szinapszis XIII. évfolyamának 3. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com