Otthon, édes Erdély

Hogy én írjak a világjáró rovatba? Nem is tudom. Én csak otthonjárót tudok. Erdélybe én haza szoktam menni, nem pedig világgá. Nézzünk inkább egy ilyen csavargást.

50 liter benzin, 700 kilométer, 12 óra, 3 szendvics, egy rakás rongyosra hallgatott CD és másik halom nemnyúloksemmihezmertolyanundorító román ’toilette’ után végre megérkezünk a Kárpátok ölébe. Barót, Baraolt. Egy kis városkáról van szó, ahol a nagyszüleim évről évre szépen várnak, és innen érkezik az a bizonyos Facebook üzenet is: „Szia! Zsuzsa, mennyit kell még aludjak, hogy hazagyere?”. Most már semennyit.



Tata egész birodalmat épített saját két kezével. Már a kapualjban megáll a kis szemérmes lélek, és pironkodva kapkodja fejét, ugyanis mindkét oldalról csóré női alakok és ordenáré rémképek bámulnak rá vissza. A sor végét Mari, a család barátja zárja, amint a budin, szétvetett lábakkal cigerettázik. Persze mindehhez a falon van szerencsénk. Amott egy fa mögül Péter, a faragott kukucskáló pislog, a padok felett pedig egy hatalmas fa gyökérhálózata fonja körbe a villanyégőt, melynek tetejében egy kitömött aranyfácán tollászkodik. Hogy kinek Marit, kinek a gyökeres fácánt nehezebb elképzelni, azt mindenki döntse el maga.

Hátrébb saját készítésű tórendszer is található vízimalommal, alkar méretű aranyhalakkal, vízirózsával. Egyébként pedig pávák, arany- és ezüstfácánok, galambok és egy harcos kiskakas is szembesétálhat velünk. Utóbbi kakast ajánlatos nem felhergelni, ugyanis Tatát már nem egyszer megtámadta, így kénytelen volt belehajítani a tóba. Azóta már kibékültek. Én a magam részéről alázatosan – de lehet, hogy inkább meghunyászkodva –, tisztes távolságból, szőlőszemekkel ápolom barátságunkat. Ezáltal a saját magam által elképzelt szerepköröm integritása sértetlen marad. Tiszta haszon. Tata egyébként fekete öves mestere az ugratásnak. Legyen szó eladóról, pincérnőről vagy akár tiszteletes úrról – mindenkivel fickiózik egy kicsikét. Mert ez itt Erdély, kérem szépen, ahol a közvetlenség s a humor egymás jegyesei, ketten együtt pedig Tatában boldog házasságban élnek.
Nem tudni, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás, de hogy nálam naivabb unokát igen nehéz nevelni, az is biztos. Persze Csipkerózsika mama sem marad ki a jóból. Ugyan Mamát már nem hívjuk így, de kiskoromban én csak így ismertem. Mamával egyébként már akkor nagyon felnőttes dolgaink voltak. Mint két felnőtt nő, akik összeülnek pletykálkodni. Órákig beszélgettünk halandzsanyelven, miközben fogyott az inka kávé, s pörgött a kártyajáték. Még akkor is igazán érett nőként viselkedtem, amikor az éjszaka közepén megébredve kikönyörögtem magamnak a puliszkát, s Mama, mint az jó barátnőhöz illik, felkelt hajnali kettőkor is, s megfőzte azt a puliszkát.

Székelyszáldoboson Nannyó, s Papó vár ’Kicsidugou’ kutyával. Kicsidugóra remekül ráillik a kicsi a bors, de erős kifejezés, ugyanis a nagy ugrálások közepette szeretetteljesen összefejelhettek, de úgy, hogy egy kicsit meg is kell utána tántorodni. Papó éppen a kertet járja és számolja, hány fa duvadt ki a tegnap esti vihar miatt. Három. De az egyik csak félbeszakadt, úgyhogy tulajdonképpen csak két és fél. Na meg a fekvő kukoricák. A kukoricákat is, de Papóékat is egy évben csak  egyszer látjuk, így mindenkinek fülig ér a szája. Papó 82 éves, igazi székely ember. Ha sérve van, akkor csak egy kisebb láboskát köt az oldalára, onnét kijjebb úgy sem megy. Tavaly még képes volt lebiciklizni vagy 30 kilométert – persze, azért estére őneki is eszébe jutott, hogy ez egy kicsit sok volt, így elővett egy kis lavórt lábat áztatni. Bele is rakta a lábait, de közben elaludt. Kicsivel később azért felriadt, mert hát a gyógyszerek. Na, hamar be kell venni őket, de nagy álmosságában beleejtette a lábmosóvízbe. Na de hát ne menjen kárba a drága gyógyszer, legjobb, ha megissza a gyógyszeres lábvizet. A történet folytatását nem ismerjük. Nannyó egy évvel fiatalabb, de a memóriája össze-vissza ugrál a távok között. Néha eszébe jut, hogy „Ne, hát ez Zsuzsi!”, és ilyenkor mindenki örül, ő a legjobban, mert megismert. Aztán a másik pillanatban átmegyek a középső szobába és hallom, amint mondja, hogy „be rendes ez a leánka – kár, hogy csak most üsmertem meg”. Ezeken mindenki jól szórakozik, kivéve Papót, aki egyre csak bosszankodik, holott neki Nannyó egész napi szórakozást biztosít.

Vannak bizonyos biztos pontok az életben. Na, ilyen pont az is, hogy ha Száldobos, akkor a falu végén lévő két titkos nevezetesség is szóba kell, hogy jöjjön. Minden évben meg kell nézni, ott van-e még. Ellenőrizzük a Likas-követ, ahol régen még magasra felbuborékolt a borvíz, és maga Bethlen Gábor, Erdély fejedelme áztatta ott dicső lábait. De idén is terítékre került Dunáné párnája, ami régen még mocsár volt ugyan, de mára már benőtte a környezet, így a füves réten ugrálva hatalmas fűhullámokat lehet generálni. A vakmerőség egészen addig tart, amíg valaki el nem kottyantja magát, hogy azért pár éve egy tehenet egy egész napig húztak ki innen.

Na, így.



Apu kivisz Kisbaconba. Évről évre meglepődöm, hogy a kocsi még él. Idén újabb funkcióvesztésekkel gazdagodott, így már az anyósülés ajtaját sem szabad kinyitni, mert csak épphogy be van téve, leduvadna a földre, bármivel is próbálkoznék. A begyújtás is valami kábelekkel történik alul, maszek módon, mivel a kulcs beletörött (hozzátenném, nem tudtam, hogy a kulcsok ilyenre is képesek). Apu egyszer ezzel a kedves kis tragaccsal vitt ki a marosvásárhelyi reptérre, ami olyan három órás útnak felel meg, de az ő tempójában legyen inkább négy. Gondoltam, megnézem, ott van-e még a reggeli mákszem a szemfogam tövében, de olyan koszos volt a tükör, hogy nem láttam semmit, és még a kezeim is kölcsönözték ezt a divatos színt. Persze, azért nem ültem végig koromfekete kézzel, ugyanis apunak sikerült egyszer rám borítania a kávét, ami félig-meddig azért levitte rólam a koszt. Pár perccel ezután egy nagyobb kő úgy felütötte a lábam, hogy majd leütte a térdem az orromat – ekkor megtudtam, hogy mai napig úgy-ahogy be van deszkázva az a régi lik. Jobb, ha le se teszem a lábam. Ezek után félve kérdeztem meg, hogy lehúzhatom-e az ablakot, de csak egy „Jaj fiam, nehogy, mert sose tudjuk visszahúzni” volt a válasz. Továbbá hagyján, hogy a motor kissé mintha füstölgetett volna, de emellé olyan hangos volt, hogy a sok ordibálástól a notórius szivarozók rekedtségével érkeztünk meg. Egy élmény volt.



Talán tavaly történt, hogy apuval és az öcsémmel hárman voltunk Kisbaconban. Vacsoránál én vágtam fel a fokhagymát egy bicskával. Leülünk enni és Gyula megkérdezi, hogy ugye nem azzal a bicskával dolgoztam, mert délelőtt azzal vágták ketté azt az ismeretlen, valószínűleg mérges gombát ott elöl (tény, hogy volt egy félbe vágott gombakupac a farönkökön). Ezen aztán ők jót nevettek. De itt soha nem lehet tudni, ki mikor fickiózik. „De ugye vicceltek?” „Peeeersze” – mondják, de olyan huncut, sompolygós arccal, ami szöges ellentéte az őszinteségnek. Ezek után hiába győzködtek, nem bírtam enni egy falatot sem. Szerencsére mindenki túlélte a gombás bicska okozta lelki terrort.

Egy kicsit az egészségügyről is meg kéne emlékezzek, bár nem mostanában történt az eset, így csak kicsit fogok emlékezni. A lényeg pedig, hogy a húgomnak gipszre lett volna szüksége a bokája miatt. Nincs orvosi gipsz? No nem baj, nem csak a székelyek, de az egészségügy is kitüntethetné önmagát a leleményes jelzővel. Vagy két napig majd lefagyott a lába, ugyanis a vakoló gipsz nem csak falon, de emberen is lassan szárad. Meg van ez oldva.

Tehát mégis miért ajánlom Erdélyt? Mert itt nincs akkomodálódási idő. Ide el kell jönni és saját bőrön kell megtapasztalni a székely mindennapokat, majd a többetnemiszompálinkát másnapokat.

Ide, kérem, úgy jön vissza az ember egy év múlva, mintha csak tegnap lépett volna ki a székelykapun.

Szöveg: Farkas Zsuzsánna
Fotó: Koncz Róbert

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 őszén a Szinapszis XIII. évfolyamának 1. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com