Egy kendős magyar lány

Az egyetemen találkozunk Fatimahval egy hűvös őszi délutánon. 
Világosbarna kendőt és szolid sminket visel, és mint mindig, most is nagyon elegáns. 
Egy betűbe jártunk, és kezdettől fogva nagyon közvetlennek ismertem meg, sok barátja van az egyetemen. Sokszor kérdeztem őt a vallásáról és arról, hogyan él muszlim nőként Magyarországon.

Mesélnél pár szót magadról?
Magyarországon születtem, a szüleim itt ismerkedtek meg, anyukám magyar, apukám pedig nigériai származású. Apukám egy ösztöndíjprogrammal jött Magyarországra a rendszerváltás után, és Debrecenben az orvosi egyetemen tanult. Néhány évvel később, a diplomaosztó után apukám vidéken kapott munkát, Kisvárdán. Ott nőttem fel, és éltem egészen a gimnázium végéig, az az én közegem. Mondhatom, hogy egy nagyon szerető közösségben nőttem fel, ahol a többiek mindig nagyon nyitottak és elfogadóak voltak, így utólag visszagondolva is. Anyukám, mielőtt férjhez ment, meggyőződésből felvette az iszlám vallást, és engem már muszlimként neveltek a szüleim.



Milyen volt egy magyar közegben muszlimként felnőni?
Vidéken újdonság és ismeretlen volt az emberek számára ez az egész vallási különbözőség, és úgy érzem, sokkal inkább nyitottak voltak, mint támadóak vagy előítéletesek. Érdeklődtek, és ha valamit meg kellett oldani, mindenki készséges volt, nem tapasztaltam súrlódást. Ez a 9/11-es események után változott. (A new yorki terrortámadás 2001. szeptember 11-én, a szerk.) Ezután még inkább érezni lehetett a vidék és Budapest közötti különbséget, mert ritkán ugyan, de jártunk ottani közösségekbe is. Érettségi végéig tehát olyan közösségben voltam, ahol odafigyeltek az igényeimre, azokat közös gondolkodással megoldottuk (például az iskolai étkezés), nem éreztem semmiféle megkülönböztetést. Sokszor jut ez eszembe, főleg mostanában, hogy sokan megkérdőjelezik a magyarságomat. Valóban nigériai az apukám, de nem éltem kint, nem érzem azt a kultúrát magaménak. Ott nem érzem otthon magam, azon kívül, hogy ott él a családom, és őket nagyon szeretem. Nigériában úgy éreztem magam, mint egy turista. Anyukám magyar ételeket főz, magyar az anyanyelvem, ezt tanultam, ezt szeretem, ilyen meséket néztem, minden ideköt. A vallásom mindössze annyiben nyilvánul meg egy külső szemlélő számára, hogy nem eszek sertéshúst, nem fogyasztok alkoholt meg nem dohányzom, hordom a kendőt és tartom a napi öt imát. Olyan nagy különbséget nem érzek.

Mi változott miután Budapestre költöztél?
Amikor elkezdtem az orvosira járni, nem volt időm ezzel foglalkozni. De az például furcsa, hogy a metrón tetőtől talpig végignéznek idősek, fiatalok, vagy akiknek éppen nem tetszik. Próbálom nem észrevenni, csak tudod, amikor nem tudsz úgy felnézni, hogy nem néznek rád, az kicsit kellemetlen érzés. Van, akinek ez nem szimpatikus, és akkor ezt hangosabban kijelenti, hogy mindenképpen meghalljam, de tudom, hogy ez nem nekem szól, mert ha hozzám mernének szólni, akkor változna a véleményük. De például a húgom sokkal rosszabbul viseli ezt. Érzi, hogy nem tett semmit az emberek ellen, ők mégis megbélyegzik, anélkül, hogy tudnának bármit róla.

A 9/11 körüli időszak óta érzek nagyobb változást, mert azóta a húgom vidéken is sokkal több beszólást kapott, mint én. Aztán ha Budapesten valaki nem engedi el a negatív megjegyzéseit, akkor megesik, hogy külföldinek tettetem magam. Budapesten régóta érzem a feszültséget, és azokban akik így viselkednek, már régebben kialakult ez az ellenszenv. Vidéken, ahol  a családunk élt, oda költözött még két másik muszlim család is. Tehát volt három család, mindenki orvos, éltük az életünket békességben, nem volt ebből akkora probléma, mint most.

Változott mostanában az emberek hozzáállása?
Számomra nagyon furcsa, hogy van, aki fél tőlem, ezt mostanában tapasztaltam. Főleg az idősebbeknél látom, ha valakire odanézek, hogy elkapja a fejét vagy fintorog. Volt olyan, hogy valaki leszállt a metróról, mert felszálltam. Sokat elmondanak ezek, és én még csak nem is figyelem ezt. Egy barátnőmmel történt, aki Budapesten él, hogy március 15-én kitette a kokárdát a nemzeti ünnep alkalmából, és egy idős hölgy odament hozzá ,és kiabált vele, hogy mit képzel magáról, vagy a kendőt vagy a kokárdát vegye le, mert a kettőt nem lehet együtt viselni. Erre mit lehet reagálni? Azokban az emberekben, akik megszólítanak sokszor nincsenek gátak a beszólásokat illetően. De pozitív példa is van, pont most, amikor jöttem ide egy hölgy megszólított a villamoson, hogy nem érti ezt a gyűlölködést.  Sokszor úgy érzem, ha nem lenne rajtam kendő, akkor nem így viselkednének velem.

Miért fontos, hogy megőrizd a nyitottságodat és a pozitív hozzáállásodat?
Elsősorban azért, mert tudom, hogy miért hordom a kendőt, mit akarok ezzel kifejezni, és tudom hogy az, ami engem ér ezért, csak egy félreértés és előítélet, ami nem nekem szól. Egyéni szinten igyekszem ezen változtatni, és megmutatni az embereknek, hogy mi az, amiben hiszek, és miről szól a vallásom. Úgy érzem, meg tudom szólítani a nyitott embereket, még akkor is, ha negatív a véleményük. Sokak számára furcsa, és érthetetlen, hogyan lehetek nem magyarnak kinéző, de magyarul beszélő és értő magyar ember. Lehet, hogy ennek történelmi háttere is van, mert a rendszerváltás előtt még nem volt ilyen mértékű népvándorlás. Úgy tudom, hogy a szüleim korosztálya az első, akik nagyobb számban érkeztek Magyarországra tanulni, és akik aztán itt telepedtek le és alapítottak családot. Lehet ez is az oka, és 10-20 év múlva már nem lesz ez a dolog annyira érdekes.

Mit tehetnek azok, akik hasonló helyzetbe kerülnek?
Egy kedves gesztus vagy szó sok negatív hozzáálláson tud változtatni. Küzdünk a média által generált előítéletek ellen, mert a terrorizmus és a muszlimok összekapcsolásával nagyon megbélyegeznek bennünket, olyannyira, hogy mínusz kettőről indítunk minden kommunikációt és ismerkedést. Sokszor azt gondolják, hogy valószínűleg rossz ember vagyok, aki valamit tenni fog, aki radikális, itt van Európában, mégis hordja a kendőt. Azt hiszik, hogy biztosan el vagyok nyomva, nem tanulhatok, nem vezethetek, nem csinálhatok semmit. Ezután kell elmondanom, hogy egyetemre járok, orvos leszek, embereken szeretnék segíteni, én is vezetek, csinálom a dolgom, próbálok rendes lenni másokkal, jó életet élni. Úgy gondolom, hogy nem vagyok egy értéktelen, rossz ember. Az a bántó, hogy nem csak nem ismernek engem, hanem már rosszul ismernek az első pillanattól fogva. Érzem a nyitottság hiányát, hogy nem akarnak megismerni engem. Aki viszont megismer, azzal általában sikerül jó kapcsolatot kialakítanom.

Voltak hasonló élményeid az egyetemen, akár pozitív vagy negatív?
Azon kívül, hogy néha a gyakorlatvezetőim nem értették, hogy miért vagyok magyar csoportban, és gyakran előkerül az első gyakorlatokon, hogy értek-e magyarul, mással nem találkoztam. Mivel rengeteg a külföldi hallgató, ez a közeg sokkal jobban hozzá van szokva ahhoz, hogy vannak körülötte más nemzetiségűek, akik más szokásokat tartanak. Mindenki teszi a dolgát, mindenki tanul. Nem érzek kirekesztettséget vagy megbélyegzést. Ez a korosztály nyitottabban gondolkodik, felvilágosultabb, utazik. Van egy kevésbé jó vizsgaélményem a kendő miatt, meg ezek az első gyakorlatok, de ennyire korlátozódnak a negatív tapasztalataim. De miért ne lehetne így? Miért ne lehetnének nyitottabbak az emberek? Nem bántok senkit, és nem sértek meg senkit azzal, hogy a vallásomat gyakorlom. Inkább ha az utcára kimegyek, akkor vagyok kitéve ezeknek a negatív hatásoknak.

A muszlimok is nagyon változatosak. Nem értem, miért nincs meg az emberek fejében az a koncepció, hogy a muszlimok sem egyformán gyakorolják a vallásukat. Nemrég volt egy beszélgetésem két fiúval, akiknek az volt a vitapontjuk, hogyha muszlim vagy, akkor hithűnek kell lenned, és ha valaki tartja a vallást, a Korán szerint él, akkor miért történhetnek ilyen szörnyűségek, mint amik most vannak a világban. Nagyon nehéz volt nekik elmagyaráznom, hogy vannak köztünk is olyanok, akik nem értik, hogy miről szól a vallás, félreértik, rosszul csinálják, vagy nem csinálják. Alapvetően az iszlám vallás nem ütközik gyökereiben az európai gondolkodással vagy értékrenddel. Sőt, azt tudom mondani, hogy vannak olyan értékek az iszlámban, ami Európában jobban megvalósul, mint egy arab vagy egy muszlim többségű országban. Annak a körülbelül 2.5 milliárd muszlimnak a nevében beszélek, akik békességben élnek nem muszlimokkal, a vallásunk is ezt támogatja. Ez csak egy nagyon negatív és rosszindulatú propaganda, és a médiának mindig nagyobb lesz a hangja, mint annak a 20-30 ezer muszlimnak, aki most Magyarországon él.

Mit mondasz azoknak, akik megkérdezik tőled, hogy miről szól a vallásod?
Engem muszlimként neveltek a szüleim, de volt egy olyan időszak az életemben, amikor kérdések merültek fel bennem. Egy keresztény osztálytársammal sétáltam haza, és szóba került a vallás. Azt kérdezte tőlem, hogy én honnan tudom biztosan, hogy az az igaz, amit én gondolok, és hogy az én vallásgyakorlásommal eljutok a mennyországba, amikor ő is ugyanúgy hisz abban, hogy amit ő csinál, az fogja őt elvezetni a mennyországba. Én honnan tudom, hogy nem az ő elvei igazak, és nem kell megtérnem, mondjuk az ő vallására? Emlékszem, hogy ez a kérdés nagyon elgondolkodtatott, ez nagy mérföldkő volt, és azóta is keresem az ilyen jellegű kérdésekre a választ, és megtalálom a vallásomban. Látom azt az egy igazságot, amit én keresek. Úgy gondolom, hogy a vallásom olyan választ ad a kérdésekre, ami miatt nem tudom azt mondani, hogy nem ez az egy igaz vallás.

Mint egyetemista és majdani értelmiségi, ha kérdéseket kapok, érdekel, hogy mi a válasz rájuk. Beszélgettem már keresztényekkel a Bibliáról és más vallásokról is, ha van lehetőségem, nem zárkózom el. Én is az igazságot keresem, és én megtaláltam a vallásomban. Ha feljön valami új, szeretek utánanézni, tanulni róla, szeretem tudni a miérteket. Úgy érzem, hogy nem vagyok egy vakon követő ember, aki csak csinálja a szülei miatt, a közössége miatt vagy azért, mert így nevelték. Nem ezért csinálom. Ha találnék igazságot máshol, akkor magamnak hazudnék, ha nem hagynám ezt el. Magamat csapnám be, ha ragaszkodnék a nem-igazsághoz. Nyitott vagyok, bárkivel szívesen beszélgetek, és ha valamire nem tudom a választ, utánanézek. Igyekszem a vallásomat követni, nem pedig a szokásokat. Fontos, hogy tudjam, mi az, amit a vallás előír és mi az, amit nem, mert ha a szokásokra hagyatkozunk, akkor borzasztó dolgok történhetnek a világon. Akár csak ha a terrortámadásokat vesszük. Pedig a vallás azt mondja, a Korán második szúrájában van leírva, (nem szó szerint idézve) hogy aki megöl egy ártatlan embert, az olyan, mintha az összes embert megölte volna. Ha valaki megment egy embert, olyan mintha az egész emberiséget mentette volna meg. Ezért is van például, hogy az öngyilkosság nálunk is bűn, nem ölheted meg magad, mert nincs hozzá jogod. Nem veheted el sem a saját, sem a másik ember életét. Ez lenne a gerince az egésznek, de az emberek szinte csak negatív impulzusokat kapnak. Pedig a muszlimok többsége nem így gondolkodik. Sajnos az nem hír, hogy valaki harmonikus kapcsolatban él a környezetével, akár muszlim, akár más vallású. Mindenki más elszenvedi ezeknek az embereknek a félreértését, meg azokét, akik ezt még inkább felnagyítják és promotálják. Remélem, nem lehetetlenítik majd azt el, hogy itt tanuljak és éljek. Nekem fontos Magyarország, magyarnak érzem magam, ez az otthonom. Akármennyire is vannak viszontagságaim én szeretek magyar lenni, csak ezt nem olyan egyszerű kivitelezni.

Szöveg: Szabó Diána Lili

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 őszén a Szinapszis XIII. évfolyamának 2. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com