Fényterápia

Régóta beszélünk a szerkesztőségben arról, hogy írni kéne a főzésről: tippek, trükkök, képek, varázslat, mainstream. Ez még valószínűleg várat magára, de a következő receptet már most prezentálhatom:

Inkubálj bármilyen szabad lelket szutyok időjárás alatt hónapokig (nevezzük ezt az időszakot költőien ősz-télnek), aztán adj neki lehetőséget mediterrán országba menni. Hagyd ott négy napig, nézd meg, mi történik, és vond le a következtetéseket.



Látványos eredmények:

1. Hősünk kivirult.

Hogy mitől? 

Talán a napfény, amiből a fent említett időszak alatt kevés jutott neki, de elengedhetetlen a boldogsághoz. Hiába, ezer és egy kutatás szól arról, miért fontos hangulatjavító és/vagy miért egészséges.

Talán a mentalitás. Lenne mit kölcsönözni minden mediterrán ország életszemléletéből. Igaz ugyan, ezt mindig a máshonnan érkezett turisták mondják, akik nem éltek huzamosabb ideig adott helyen, és nem volt esélyük se a lazaság árnyoldalát megtapasztalni – ha teszem azt, strukturáltabb élethez szoktak. De meg kell hogy jegyezzük – ettől a kicsit gondtalanabb, kicsit kevésbé strikt viselkedés áldásos lehet. (Persze bájos, hogy ezt pont én mondom. Mindegy, megfogadom a tanácsot, és megveregetem, ha nem is a vállam, de az írói vénám legalább. Attól majd jól kidagad.)

Talán az igény, hogy távolról szemlélje az itthoni életét. Jogos igény, mindenkiben felmerül. A más nézőpont, a fizikai távolság (amivel tapasztalataim szerint együtt jár a gondolati is) segít sok mindent újraértékelni, helyrerakni vagy ott hagyni az őt megillető helyen a mentális dobozokban, ahova pakoljuk a mindennapokat.

Talán a társaság. Ezzel több mint egy arcra is mosolyt fogok csalni – ami szép és önzetlen, ajaj -, de elsősorban az útitársakra gondolok. A halmaz heterogén és mégsem. Volt benne régi barát, lett benne új. Voltak benne kedves új ismerősök a napsütöttébb félről. Meg voltam én. Mármint hősünk. Sőt Hősünk nagybetűvel. Kicsit olyan érzésem van utólag, mint a „még az unokáknak is mesélni fogjuk” klisé. Pedig semmi extrém nem történt, csak megfelelő emberek a megfelelő helyen. Amolyan boldogság féle. Óriási adag.

Talán elegünk van már a talánokból, és ugorhatunk a következő pontra.



2. Hősünk utólag is látványosan ismerkedett meg egy másik ország konyhájával.

Ezt nem hiszem, hogy ki kell fejteni. 

Jó, legyen. Mégis megteszem. Van egy olyan népi mondás, hogy „ha sokat eszel, és nem egy nyolcéveséhez hasonló az anyagcseréd, akkor az bizony fel fog tűnni”. Nem mintha ez gátja lehetne bármilyen más, zseniális konyhájú ország maximális gasztronómiai élvezetének. Képzeljük el egy pillanatra, hogy létezik egy hely, az Atlanti-óceán partján, ahol bizony történhetnek csodák. 

Hadd definiáljam!

Csoda, fn: fantasztikus ételek (pl. tenger gyümölcsei, sajt, csirke, gombakrém) palacsintatésztához hasonlatos, de annál nehezebb tésztába csomagolva és olajban kisütve. Szinonima: empanada.

3. Hősünket néha azon kapjuk, hogy magában vagy más Hősökkel a nap bármely órájában képes nosztalgiázni.

Nos, igen. Minek is tagadnánk.

Következtetések (ebből csak egy jut mára):

(!) Gyakrabban kéne elvégezni a receptkísérletet. Jót főztünk.

Most pedig, hogy már majdnem félszáz szóban sikerült elkerülnöm, hogy eláruljam, pontosan hova is sodort az élet – abból is a tudományos élet –, ideje konkretizálnunk pár dolgot.

Február közepe-végén, negyedmagammal lehetőségünk volt egyetemünk és a coimbrai egyetem együttműködése által Portugáliába látogatni az In4Med Diákkonferenciára. Hihetetlen szakmai élmény is volt, és nagy lehetőség. Sokat tanultunk, prezentálhattunk, hallgathattunk még Nobel-díjas előadókat is, és nagyon érdekes volt látni, ők hogy csinálják a diákoknak szóló konferenciát, mert volt, amiben nagyon más, mint a mi TDK-nk. De erről itt most mind nem lesz szó, a populista mindenemet! Mert ez a rovat a világjárás más aspektusairól szól, mert erről szépen beszámolunk a Tudományos Diákkör honlapján, mert bármikor készséggel mesélek róla egy csomót, bárki kérdezi, és mert akkor nem férne ide még egy bekezdés.

Az a bekezdés, amiben mindenkit arra biztatok, hogy ragadjon meg minden lehetőséget, amit különböző ösztöndíjak kínálnak arra, hogy szépen körülnézzen a világban, hogy mit hogyan csinálnak mások, és levonhassa a tanulságot, hogy ő mit érez magáénak ebből és mit nem. Ettől lesz ugyanis több.

De ígértem, hogy konkretizálunk, úgyhogy kéz a kézben az Olvasóval, mint mindig – most így teszünk.

Szóval négy nap Portugália tél végén, amikor ott már javában tart a tavasz. Mire elég ennyi idő egy konferencia mellett? Édeskevésre, de megéri. (Visszamenni is.)

Egy napot a fővárosban, Lisszabonban töltöttünk, aminek egészen nagy belvárosi része bejárható ennyi idő alatt. Fel-alá császkáltunk a Tejo partján és a Várnegyedben, ami a hangzatos Alfama névre hallgat. (Ez engem valamiért mindig Az aranyember Almirájára emlékeztet, pedig bárdolatlan dolog egy óvárost és egy várat egy kutyához kapcsolni fejben.) 

Ennek a helynek gyönyörű és semmihez nem hasonlítható utcácskái vannak minden egyes dombon, ahová feltéved a bolyongó, pedig dombból aztán van egy pár a városban. Szám szerint hét. Cidade das sete colinasnak is nevezik, ami pontosan ugyanezt jelenti.

Szöveg: Lévai Eszter

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com