A félelem bére


Komplex világunkban gyakran nehéz helyesen értelmezni egy gesztust. Az értelmezési skála megannyi lépcsőfoka egyes emberek szemszögéből válik csak tisztán átláthatóvá. A hálapénz kérdésében megkerülhetetlen, hogy ne vegyük sorra mindkét fél szándékait, motivációit, érzéseit. 

Dr. Dénes Tamást, a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének elnökét kérdeztem a témában.

A Hálapénz Kampány honnan és mikor indult el?

A Hálapénz Kampányt 2013-ban indította a Magyar Rezidens Szövetség. Előéletemet tekintve én a sebész szakképzésben vettem részt és megjártam a hálapénz stációit – elfogadtam, vártam, hogy adjanak, és az utolsó, az ,,elvárom, hogy adjanak” fázis elől elmenekültem Angliába, majd 2009-ben a barátaimmal megalapítottuk a Pro Sanitatis - Az élhető egészségügyért Egyesületet, melynek célja az volt, hogy egy népszavazást indítsunk a hálapénz ellen. 2010-ben ezt a kezdeményezést elutasították, kissé ellentmondásos magyarázatokkal, miszerint a hálapénz fogalma nem olyan jól körülhatárolt, hogy az átlagpolgár teljes egészében megértse, miről is szavaz, a másik érv pedig az volt, hogy a személyi jövedelemadóról szóló törvényben egyértelműen meg van fogalmazva, hogy a hálapénz után adózni kell, és ezzel a témát lezártnak tekintették. Minket azonban nem az a kérdés érdekelt, hogy adózni kell-e utána vagy sem, hanem ezt az egész jelenséget kívántuk megszüntetni. Épp ekkor zajlott a Magyar Rezidens Szövetség (MRSz) felmondó nyilatkozatos akciója is, és kiderült, hogy ugyanaz az ügyvéd képvisel minket. Ilyen formán kerültem kapcsolatba a Szövetséggel, akiknek tetszett a hálapénz beszüntetésének ötlete. Már korábban is volt egy próbálkozása erre nézve az MRSz-nek, ami arról szólt, hogy az az orvos, aki kitűzi a zöld keresztet, fizetése megduplázása esetén nem fogadna el hálapénzt.

Jelenleg már a 100%-os béremelés sem segítene a helyzeten, ehhez legalább háromszoros fizetésemelésre lenne szükség. Sok félelem, vita előzte meg az MRSz-en belül is a Hálapénz Kampány elindítását, szerencsére nem azért, mert valaki nem értett volna egyet a céljainkkal, hanem mert sokunk félt az esetleges retorzióktól. Lépnünk kellett azonban, mert tudtuk, hogy a hálapénz létezése mellett lehetetlen egy új, jobban működő rendszert felépíteni az egészségügyben. Nem csak az ellátásra, hanem az oktatásra is rányomja a bélyeget egy ilyen nemzedékeken átívelő „hagyaték”.



Az elmúlt években milyen tendencia volt megfigyelhető a hálapénzt illetően?

2013-hoz képest nagy előrelépés, hogy akkor még tabudöntögető téma volt a hálapénz, a kórházi szekrények mumusa, ma már viszont sokkal nyíltabban lehet beszélni erről a problémáról. 2013-ban a Szinapszis Kft. segítségével indítottunk egy felmérést, mely mind a betegek, mind az orvosok részéről megvizsgálta több aspektusból a hálapénz adásának és elfogadásának okait. Ugyan az utóbbi néhány évben ritkult a hálapénz adása és az egy orvosra jutó hálapénz összege, még ma is egy jelentős, ugyanakkor kiszámíthatatlan bevételi forrást jelent a kezelőorvosok számára. 

A felmérés reprezentatívan megmutatja, hogy a betegek részéről kevésbé a hála, mint inkább az ellátás kisebb színvonalától, az orvosnak az egyes betegek felé tanúsított kevesebb figyelmétől való félelem a fő mozgató erő. Emellett megjelenik az igény a saját orvos megválasztására, „megvásárlására” is, amelynek hivatalossá tétele az egyik fontos eleme lehet annak a keretrendszernek, ami alapot adhat a hálapénzrendszer teljes megszüntetésének. Mindent összevetve, a valódi hála kifejezése csak egy utolsó utáni indíték a hálapénz adásakor.

Milyen gátjai vannak hazánkban az egészségügyi szolgáltatások vásárlásának, különös tekintettel a saját orvos választásának? Az 1001 orvos hálapénz nélkül mozgalom milyen szerepet tölt be a hálapénz elleni harcban?

Hazánkban sosem volt divat külön fizetni bármilyen egészségügyi ellátásért. Külföldön sokkal nagyobb múltja van az orvos, mint szolgáltató személyzet „megvásárlásának”. Ma egy magyar állampolgárnak nincs joga a szabad orvosválasztáshoz, de kiskapuk mindenhol vannak, így a gyakorlatban nem is olyan ritka jelenség a „saját” kezelőorvos. Mindenesetre, amíg nincsenek megteremtve a feltételek az egészségügyben az orvosválasztásra, addig én nem tekintem ezt a burkolt üzletelést követendő példának. Előbb a hálapénz jelenségtől kell megtisztítani az egészségügyet, csak ezután lehet bármi másba belekezdeni. Az 1001 orvos hálapénz nélkül egy szegedi kezdeményezésű csoport, aminek én is tagja vagyok. Országos ismertségre tavaly év végén tett szert, amikor hatvannégy orvos által aláírt levelet jutatott el a csoport az EMMI-hez. A csoporttól függetlenül, de gyakorlatilag ezzel egy időben elkezdtük megalakítani a ReSzaSz-t (Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete), hogy határozottabban is képviselni tudjuk az egészségügy érdekeit, akár kemény szakszervezeti eszközökkel is. Az MRSz egy civil szervezet, így ezen belül korlátozottak a lehetőségeink. Az orvostársadalomra alapvetően nem jellemző a demonstrálás, tüntetgetés, így mi is inkább a sztrájk lehetőségén gondolkodunk. Az orvosok, nővérek és minden egészségügyben dolgozó majd eldönti, hogy akar-e csatlakozni a sztrájkhoz vagy sem, nekünk csak az a feladatunk, hogy ennek a kereteit megteremtsük. A még elégséges szolgáltatást – ahogy a jog fogalmaz – értelemszerűen a sztrájk alatt is fenntartanánk; nyilván előfordulhat olyan eset, ahol sérülhet a beteg érdeke – csúszik a szakrendelés, vagy egy tervezhető műtét, azonban egy életmentő beavatkozás természetesen nem várhat, de én úgy gondolom, hogy a mai helyzetben sorozatosan sérülnek a betegek érdekei, ami a rendszer elégtelen működésének tulajdonítható. Érzékletesebben kifejezve, ha megműtök egy beteget, ott is sérül bizonyos szinten az ő érdeke, hiszen fájdalmat okozok neki. Ellenben, ha nem műtöm meg arra hivatkozva, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni, akkor akár bele is halhat a szövődményekbe.Sürgető probléma a hálapénz felszámolása mellett az egészségügyi dolgozók bérének rendezése is, hiszen ez tekinthető a probléma gyökerének. Egy megélhetési gondokkal küzdő orvos előbb fogad el hálapénzt, mint egy anyagilag megbecsültebb kolléga.

Rendezett bérek mellett akár szankcionálni is lehetne a hálapénz elfogadását. Ezt hogyan lehetne kivitelezni? Feltételezem, nem úgy, hogy egymást besúgják a kollégák…

Itt visszautalnék a felmérésekre, miszerint a beteg és az orvos is másképp értelmezi a hálapénz gesztusát. Egyfelől, a beteg érezhet valódi hálát egy minőségi ellátás okán, másfelől mégiscsak nehéz visszautasítani egy kvázi az „égből odapottyant” borítékot. A kikényszerített, előre adott, vagy a félelem motiválta „hálapénz” már egy egészen más kategória. A félelem eloszlatásához először is a betegeknek látniuk, érezniük kell, hogy elég nővér és orvos dolgozik körülöttük, akiknek van elég idejük törődni a pácienssel. 

Csak a béremelés önmagában nem biztos, hogy elegendő a probléma eliminálására, erre jó példa Csehország és Görögország: mindkét országban magasabb az orvosok bérezése a magyar fizetésekhez képest, ám a markáns béremelés csak a cseheknél szüntette meg a hálapénzes rendszert. Egy jó kommunikációs kampány a béremeléseket követően úgy gondolom, elengedhetetlen az emberek egészségügybe vetett bizalmának helyreállítására. Szerencsére a fiatalabb generáció – értem ezalatt a 40 év alatti korosztályt – már cikinek tartja a hálapénz elfogadását. A szankcionálás kérdésére térve, én nem érzem magam kompetensnek ebben a témában, de úgy gondolom, nem is a mi hatókörünkbe tartozik ennek az eldöntése.

Valószínűleg nem minden orvosnak érdeke a hálapénz megszüntetése. Mi lesz azokkal a nagyrabecsült kollégákkal, akik népszerűségük miatt akár az alapbérük többszörösét szerzik meg a hálapénzből?

Természetesen égető kérdés, hogy miként lehetne ezeknek az igazán tehetséges kollégáknak a bérét rendezni, hogy ne jelentsen nagy érvágást számukra a hálapénz elapadása. A színvonalas ellátást mindenképpen honorálni kell, de meg kell találni ehhez is a hivatalos kereteket. A teljesítményalapú bérezés egy jó lehetőséget biztosít a kiemelkedő tehetségű orvosok erőfeszítéseinek elismerésére, ám egyúttal egy magasabb alapbért is biztosítani kell, megakadályozván, hogy az idősebb, tapasztaltabb kollégák egy mókuskerékbe szorulva hajtsanak a tisztességes megélhetésért, elvéve közben a gyakorlás, tanulás lehetőségét a rezidens kollégáktól. Nem szabad hagyni, hogy a műtétek során a tutor egyfajta kegynek tekintse azt, hogy ő oktat, hanem ezt kiemelkedően meg kell fizetni. Emellett jó lehetőség lenne a már emlegetett saját orvos választás; ha hivatalossá lehetne tenni, hogy XY főorvosnak ennél a műtétnél ennyi a tarifája, akkor a páciens teljes lelkiismereti és döntési szabadságának birtokában kérhetné a legmagasabb pozíciót betöltő orvos ellátását. Hangsúlyozandó, hogy ez kizárólag önkéntes alapon, a beteg kérésére lehetne elképzelhető, tehát annak is végig kell mennie a gyógyulás folyamatán, akinek nincs pénze arra, hogy sztárorvosokat béreljen fel.

Ha egyszer megvalósulna a saját orvos választás, nem kellene attól tartani, hogy a kezdő orvosok esetleg beteg nélkül maradnak, míg a verzátusabb munkatársak nem győzik majd ellátni a betegeiket?

Azon a véleményen vagyok, hogy mindenképpen jobban járnánk egy ilyen rendszerrel, mint a mostani átláthatatlan, hálapénzes szisztémával. Megoldás lehet erre a problémára a minőségi mutatók nyilvánossá tétele, hogy a betegek láthassák, hogy egy ügyes szakorvos is operál olyan jó mutatókkal, mint egy főorvos, vagy professzor. Másfelől a beteg szembesülve egy hosszabb várólistával, kétszer is meggondolná, tényleg ki akarja-e várni azt, hogy a főorvos kezelje, vagy pedig engedi, hogy már másnap megoperálja egy másik orvos. Persze sosem lesz olyan ideális helyzet, hogy minden orvos ugyanolyan jól végzi a munkáját, mindig lesznek kivételes tehetségek, akikhez képest az átlagnál jobb orvosok is átlagon alulinak tűnnek, de a saját orvos választás ennek ellenére is egy korrektebb működést biztosítana. Az ellátás minőségének homogenizálását tehát az ellátási procedúrák (várólisták, minőségi mutatók, szakmai irányelvek) átláthatóvá tételével lehetne elérni.

Az oktatásra visszatérve, megint csak fontos kiemelni, hogy az oktatókat sokkal jobban meg kellene becsülni, mint most. Ki lehetne építeni egy olyan rendszert, ahol az a magasabb beosztású orvos, aki asszisztál egy rezidens kollégájának, többet kapjon az adott beavatkozásért, mintha operálna. Akár egy beavatkozás finanszírozásába is be lehetne építeni az oktatásért járó díjakat. Például, ha van egy műtét, amiért 150 egységet fizet az OEP, és ebből 100 egység maga a beavatkozás ára és 50 az orvosdíj, azt a következőképpen lehetne elosztani: 30 egységet kap az operatőr, 15 egységet az első- és 5 egységet a másodasszisztens. Ha az operatőr leasszisztálja a műtétet a rezidensnek, akkor a következőképpen alakulna a 50 egység orvos-díj sorsa: 5-öt kap az operáló rezidens, 40-et az asszisztáló szakorvos és 5 egységet a másod asszisztens.

Milyen további fizetős, extra szolgáltatások válhatnának elérhetővé egy átkeretezett egészségügyben?

Sok olyan szolgáltatás van, amit már jelenleg is meg lehet vásárolni bizonyos összeg fejében. Saját szobát ma is tud „vásárolni” a beteg, a gond csak abból adódik, hogy Magyarország az egyik legrosszabb helyen áll az egyágyas kórtermeket illetően (1,9%), amik nem arra szolgálnak, hogy a VIP-betegek igényeit elégítsék ki, hanem igazából a fertőző, illetve immunszuppresszált betegek elkülönítésére vannak fenntartva. Az extra szolgáltatások bővítése az állami rendszerben csak komoly forrásbevonással lehetséges, illetve a magánellátás keretében válhatnának elérhetővé. Szomorú tény, hogy a magánellátás a profitra hajt, ám nagymértékben tudná tehermentesíteni az állami ellátást úgy, hogy ebből azok a betegek profitálnának, akiknek amúgy nincs pénzük extra szolgáltatásokra.

Véleményünk szerint életképes lehet egy olyan üzleti modell, amiben a magánkórház vállalja, hogy a beavatkozást, amit az állami klinika rend szerint 1 egységért végez el, akkor ő ugyanezt megcsinálja 0,6 egységért is. A fennmaradó összeget pedig az extra szolgáltatásokért – hotelszolgáltatás, választott orvos, nyilvános minőségi és fertőzési mutató, betegelégedettség stb. a betegtől szedi be. Ebben a modellben az állam, az állami beteg jár jól, többszörösen is. Először is a pénzesebb beteg nem előre, hanem kivásárolja magát az állami várólistáról, így az a beteg, aki nem tud pluszpénzt kiadni a gyógyulására, valójában előrébb és nem hátrább kerül. Az állami rendszer ezzel tehermentesítődik és nyer minden beavatkozással 40%-ot. A kiemelt kórházakban a súlyos, daganatos betegek ellátására kell elsősorban fókuszálni. A német modell az egyik legjobb ilyen szempontból: náluk egy különbözeti díj fejében lehet kérni az egyágyas szobát, a saját orvost vagy a menüből választható ebédet. Ennek ellenére az ellátás színvonalában nincs jelentős különbség, az állami finanszírozású betegekre is ugyanannyi nővér jut és az orvos figyelméből sem kapnak kevesebbet. Arra kellene ráébreszteni az egészségipar működtetéséért felelős vezetőket, hogy az egészségügyi helyzet helyreállítása az ország társadalmi-gazdasági problémáira is gyógyír, így nem kellene sajnálni az ide befektetett anyagi és szellemi tőkét.

Készítette: Maár Melinda

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com