Gondolkodom, tehát beszélek

Dr. Pléh Csaba, Széchenyi-díjas pszichológus-nyelvésszel beszélgettünk.
A XIX. századi híres nyelvtudós, Müller Miksa Felolvasásaiban találhatjuk az egyik legjobb megközelítést a gondolatok és a beszéd – mint az információközlés egy lehetséges metódusa – között fellelhető kapcsolatra: „a gondolat hangtalan beszéd, a szó a megtestesült gondolat”. Enyhe iróniával felmerülhet bennünk, hogy a címbeli állítást megfordítva korántsem olyan egyértelmű a két cselekvés között lévő viszony. Azonban az „üres fecsegés”-nek is megvan a maga szerepe a társasági életben, noha páran nem feltétlen érezzük ennek fontosságát. Az embernek, mint közösségi lénynek, lételeme a kommunikáció. Ezáltal képezzük le az általunk érzékelt valóságot, kategorizáljuk és minősítjük a minket körülvevő világot, múltat, jövőt, és kultúrát teremtünk szavainkkal. A nagy kérdés az, hogy miként sikerült ezt a modern civilizáció alapjait meghatározó képességünket ilyen mesteri fokra fejleszteni? Mitől ilyen változatosak a különféle nyelvek?

A téma szakértőjét, Dr. Pléh Csabát, Széchenyi-díjas pszichológus-nyelvészt kértem fel a fontosabbnak vélt kérdések megválaszolására.



Mi sarkallta arra, hogy a pszichológia után a nyelvészettel is foglalkozzon?

A különböző nyelvek iránti érdeklődésem gyerekkoromból fakad. Dunabogdányban nőttem fel, mely akkor még egy kétnyelvű falu volt: a svábok lakta részeken az „utca nyelve” a sváb volt, míg a magyar anyanyelvűek magyarul beszéltek. Az iskolában természetesen magyarul folyt a tanítás, de a faluban élő kisebb közösségek a privát szférájukon belül már a saját nyelvükön beszéltek. Egy kisgyerek számára nagyon különös és nehezen érthető, hogy egyszerre több nyelv létezik, s ez elkezdett személyesen is érdekelni.  Ez az érdeklődés 20 év múlva tért vissza. Mikor tanársegéd voltam a pszichológia tanszéken a 70-es évek elején, a modern pszichológiában végbement egy forradalmi változás, melyet a kognitív pszichológia megjelenéseként szoktunk értelmezni. Ennek egy vezérgondolata a modern nyelvészetből eredeztethető, mely szerint a nyelv az egyes emberek fejében leképeződő rendszer. Mindannyian „kis nyelvészek” vagyunk, s ettől válnak a nyelvészeti kérdések végül pszichológiai kérdésekké. Így született meg a pszicholingvisztika. Ennek a nyelvészettörténeti fordulópontnak a hatására iratkoztam be a nyelvészeti szakra, így jött létre az az abszurd helyzet: ugyanazon az egyetemen voltam egyszerre tanársegéd és hallgató.

Kijelenthető-e az, hogy az embereknél a megismerés kizárólag a nyelvi megismerésre szorítkozik?

 Ez egy érdekes kérdés; én nem mondanám azt, hogy csakis a nyelv segítségével ismerjük meg a világot, hiszen megannyi érzéki benyomás ér bennünket már csecsemőkorunktól fogva. Egy tárgy erezettsége, mintázata és a többi fizikális valójában megtapasztalható objektum nem adható vissza hitelesen pusztán a szavak szintjén. Ugyan az egyik legfontosabb rögzítő és továbbadó rendszerünk a nyelv, illetve egy sajátos „csomagolórendszer” is egyúttal, de ez nem jelenti azt, hogy csak a nyelv segítségével menne végbe a megismerés. Agysérülteknél, bizonyos típusú afáziásoknál jól megfigyelhető, hogy a gondolkodási funkciójuk sértetlen lehet, miközben nem tudnak beszélni.

Ezt hogyan lehet megfigyelni?

 Példának hoznám fel egy nagyon művelt pap esetét, aki epilepsziás volt, és a rohamok alatt mindig elveszítette a nyelvi képességeit, de a rohamok közben is tudott intézkedni, cselekvőképes maradt. Épp egy szálloda portáján regisztrált, amikor jött egy roham, ennek ellenére mutogatással képes volt megértetni magát a recepcióssal. Tehát a gondolata, szándéka, hogy regisztrálni akar, nem veszett el, csak a kifejezése sérült.

Egy adott nyelv struktúrája miképpen befolyásolhatja a nyelv beszélőinek a gondolkodását? Visszahat-e az anyanyelv a gondolkodási mintázatokra?

 Ez egy klasszikus, visszatérő kérdése az európai pszicholingvisztikának. Egy 19. századi porosz nyelvész, esztéta, báró Wilhelm von Humboldt fogalmazta meg azt a kétarcú eszmét, hogy az összes emberi nyelv egy változat az emberi szellem nyelvalkotó képességére. Tehát mindben van valami közös, ám a közös pontok mellett minden nyelv egy sajátos világképet, világtagolást hoz létre. Ez a kérdés, hogy a különböző nyelveken való beszéd eltérő gondolkodásmóddal jár-e együtt, mai napig vita tárgya. Ennek egyszerű példája a téri viszonyok tagolása: vajon másként jelenik-e meg a „házon, házban” szavak értelme egy magyar ember fejében, mint egy angoléban az „on the house, in the house” kifejezések hallatán? Az angolban külön prepozícióval jelezzük a téri viszonyokat, míg a magyarban toldalékként hozzáragasztjuk a főnévhez. Vajon a térlátásra van-e hatásaa különböző nyelvtani szabályoknak? Bár minden nyelvre igaz az, hogy a határozó ragok irányhármassága – a statikus hely (ban/ben), a cél (ba/be) és a kiinduló pont (ból/ből) másképpen kódolódik, a magyarhoz hasonló nyelvekben (ahol előírás az alábbi határozó ragok közül való választás) egy olyan tendencia jelenik meg már pici gyerekkorban, amelyben a célról való gondolkodás és a célközpontúság erőteljesebb, mint a forrás figyelembe vétele.

Röviden összefoglalva, ma egy enyhített hatásban hiszünk: az emberi gondolkodásnak egyetemes szabályszerűségei vannak, és az egyes nyelvek eltérései ezeket az általános pontokat finoman behangolják. Egy angol gyerek számára ugyanúgy a cselekvés célja a legfontosabb, mint egy magyar gyerek számára, csak egy magyar gyereknél ez a prioritás – a kötelező kódolás révén – még kiemelkedőbb. Így a valóságot mindkét gyerek egy kicsit másképpen képezi le, de ez csupán a finom beállítási eltérésekből adódik.

Az állatvilágban a fejlett kommunikáció a közösségben élőkre jellemző leginkább. A közösségi lét és a kialakult jelzési rendszerek mennyiben befolyásolták az állatok kognitív képességeit? Egyáltalán beszélhetünk-e ilyen képességekről például a méhek esetében?

 A méheknek ugyan egy nagyon bonyolult jelrendszerük van, de ez egyben nagyon konzervatív is. Nem változik annak fényében, hogy tavaly milyen volt például az akácvirágzás. Így nem lesz múltjuk a megélt tapasztalatok alapján, amit továbbadhatnának. Az embereknek nem egyszerű közösségük van, ahol aktuális élmények megosztása folyik, mint a méhek esetében. Az emberi nyelv több, mint egyszerű kommunikációs rendszer; a nyelv segítségével kategóriákat hozunk létre, például egész más kép jelenik meg a partnerünk fejében, ha egy bizonyos vízszintes felületű tárgyat székként, vagy asztalként nevezünk meg. Ezeket a kategóriákat egy bizonyos logikai rendszer alapján szerkesztjük mondatokba. A kategóriaalkotás azonban csak az egyik jellegzetessége a nyelvnek. Ha azt mondom, hogy a ravasz kutya ellopta a gőzölgő húst, nem pusztán egy tényállást közvetítek, hanem minősítek is, mind az igével, mind a többi melléknévvel. Tehát a mi kommunikációs rendszerünk ezen sajátosságai miatt több, mint egyszerű közlés. Az aktuális helyzettől való eltávolodásunknak köszönhetően képesek vagyunk továbbá a múltról és a jövőről is beszélni. Az állatoknak kollektív múltjuk nincs, csak amit életük során megtanultak; az, mint egy személyes múlt befolyásolja a jövőbeni cselekedeteiket.

Az aktuális világnyelvből, az angolból beáramló jövevényszavak mennyiben befolyásolják egy adott nyelv szókészletét?

Minden korszaknak más a világnyelve. Volt már a latin, francia, majd a német, most pedig az angol. Mi az oka ezen nyelvek sikerének? Sokáig azt gondolták, hogy ez a politikai-gazdasági hatalommal függ össze, de ennél egy kicsit bonyolultabb a helyzet. Általában azok a nyelvek terjednek el, amelyekben rövidek a szavak. Ez azzal jár együtt, hogy a szavakon belül is sokkal kevesebb a nyelvtani kacifánt. Vegyünk egy példamondatot: Csalódtam a barátaimban. A barátaimban szó öt különböző nyelvtani elemből áll, tehát öt nyelvtani műveletet kell elvégeznem ahhoz, hogy megértsem ezt a szót. Angolul ez három külön szó lenne (in my friends). A világnyelvekre jellemző, hogy a legtöbb ember felnőtt korában tanulja meg őket. Felnőttként sokkal nehezebb megtanulni a szavak ragozását, ezért ezek az ún. „izoláló” nyelvek – amelyek a viszonyító elemeket külön szavakká teszik – köztük az angol, könnyebben terjednek el, mint világnyelvek. A szókincsre áttérve egy sajátos alku, vagy kiegyenlítő hatás van a grammatika és a szókincs közt. Azoknak a nyelveknek, amelyek egy-egy szavukon sok grammatikai szabályt használnak, mint például a magyar, a szókincse viszonylag kisebb. Standard szövegként a Bibliát szokták használni, mint viszonyítási alapot. Ennek során derült ki, hogy az angol fordításban sokkal többféle kifejezés szerepel, mint a magyarban vagy a finnben ugyanabban a bibliai szövegben. Egyszerűen azért, mert mi a nyelvtani viszonyító elemekkel finomítjuk a közlést, amely által szóképzés is történik, ezáltal kevesebb szóra van szükségünk. Ahol viszont híján vannak ezeknek a nyelvtani finomítgatásoknak, ott a hiányt a többféle szótővel kompenzálják. Egy nagy nemzetközi nyelv terjedésében fontos lépcsőfok, amikortól az idegen szavak jövevényszavakká avanzsálnak. Mintaként vegyük ezt a mondatot: Odaadtam a pendrive-ot. A pendrive kifejezést pár éve használjuk, és amikortól elkezdtük magyarul ragozni, akkortól számítjuk jövevényszónak. Így ez a szó már a magyar nyelv részévé vált. Vitatkozhatunk a helyesírásán, de e pillanatban nem ez a lényeg, hanem az, hogy már a magyar hangrendnek megfelelően ragozzuk. A nyelv az új szókincselemeket „legyűri”, saját részévé teszi. Ennek a gátlástalan involválódásnak a hátulütője, hogy meggondolatlanul vehetünk át nem pontosan ismert jelentésű, félrefordított idegen szavakat. Ugyanakkor én ezt nem tartom túl drámai folyamatnak, támogatom a jövevényszavak megjelenését. Ellenben, ha az idegen szavak sokáig idegen szavak maradnak, az már problémásabb.

“A nyelvek egy állandó körforgásban vannak, 
ingadoznak a művészi és a profán kifejezésmód 
között, idomulva a mindennapi igényekhez.”

A számítógépek, okostelefonok világában milyen veszélyek leselkednek a szókincsre, a nyelvtani szabályok betartására?

 Az írásbeliség megjelenése pár ezer évvel ezelőtt ugyanilyen sarkalatos pont volt a történelemben. A nagy mesélők még mindent fejből tudtak. Sok vita folyik arról, hogy az Iliász és az Odüsszeia szóbeli avagy már írott eposzok voltak-e, illetve hogyan mutatják az átmenetet a szóbeliségből az írásbeliségbe. Az írásbeliség, még inkább a nyomtatás elterjedésével azok a történetek, melyeket csak egy-két jó memóriájú ember tudott, közvetlenül elérhetővé váltak a tömegek számára. A mai technológiai eszközökre rátérve ezek tehermentesítő szerepe vitathatatlan. Ugyanakkor 15 évvel ezelőtt sokkal több telefonszámot tudtunk fejből, mint ma. Én nem mernék jóslatokba bocsátkozni arról, hogy ez a könnyebbség pozitív vagy negatív hatású lesz-e az emberiség számára. Ma alapvetően van egyfajta félelem, főként a pedagógusok részéről. Nem szabad viszont szem elől tévesztenünk, hogy az információszerzési lehetőségek szempontjából ma sokkal kedvezőbb helyzetben vagyunk, mint 15 évvel ezelőtt. A technológiai vívmányok nagy előrelépést jelentenek nem csak az információ tárolása, hanem az új információk korlátok nélküli lehívása terén is.

Azokban az országokban, ahol már bevezették az iskolákban a számítógépeken való jegyzetelést, így szükségtelenné vált a kézzel írás megtanítása, az a tapasztalat, hogy a gyerekek helyesírása, szövegértelmezése rosszabb, mint az idősebb generációé…

 Ezt a jelenséget már sok kultúrpesszimista megfogalmazta. Tény, hogy a képernyőre való fókuszálás, az egyes oldalak közti ugrálás felületesebb olvasást és feldolgozást eredményez. A feldolgozás hiányossága miatt ezek a gyerekek kevésbé lesznek képesek a saját szavaikkal elmondani egy történetet, mivel nem vált a sajátjukká az elbeszélés. Ezt csökkentendő, olyan feladatokat kell csatolni az olvasandó szövegekhez, amik igénylik az írás gondolati feldolgozását, értelmezését. Az angol szleng ma virágkorát éli a fiatalok körében, ennek kiküszöbölésére alkalmas lehet az iskolai fogalmazások szókincsgazdagságának jutalmazása. A kreatív írás tanítása egy jó lehetőség a közoktatásból kikerült fiatal felnőttek, egyetemisták fogalmazási stílusának csiszolására, a szakmai képzettségnek megfelelő terminus technicusok helyes használatának megtanulására.



Elmondható-e az, hogy azok a gyerekek, akiknek sok mesét olvastak, gazdagabb szókinccsel és jobb kifejezőképességgel rendelkeznek kortársaikhoz képest? Illetve igaz-e az feltevés, miszerint, ha valaki jó matekos, akkor nyelvtanból is jól teljesít?

 A mesék érdeme a nyelvi fejlődés terén vitathatatlan, ám nemcsak emiatt fontosak. Mese által tanul meg a gyerek képzelete segítségével játszani a világgal. A mesében ugyan furcsa dolgok történnek, de nem elképzelhetetlenül furcsák. Ezáltal a mese a fantáziával és a valóssággal való játéknak egy izgalmas terepe. Az iskolába bekerülve igaz, hogy a matekos ésszel megáldottak jók a nyelv szerkezeti mozzanatainak megértésében, az elméleti nyelvtanban; de ez nem feltétlen jár együtt a választékos beszéddel. A szókincset, társalgási képességet nem a matematikai tehetség határozza meg.

Egyesek szerint akkor mondhat valaki magáénak egy nyelvet, ha azon a nyelven tud már gondolkodni, álmodni. Ez mennyire igaz?

 Az, hogy mikortól válik versenytársává az anyanyelvnek egy új nyelv, csak a használattól függ. Én elég jól tudok angolul és franciául is, de itthon mégis magyarul gondolkodom. Ahhoz, hogy átváltsak ezekre a nyelvekre gondolati szinten is, legalább két-három hónapot kell egy külföldi városban eltöltenem.

Igaz-e Széchenyi István mondása, miszerint „nyelvében él a nemzet”?

 A hagyományőrzés, ami a kultúra különböző szintjein képes megvalósulni, szép tevékenység, de nem szükségszerű. Ha megnézzük az egyes népeket, mind különböző stratégiát alkalmaztak. A magyarok és a finnek a szláv és német, illetve szláv és skandináv nyelvi közegek ellenére megtartották a saját nyelvüket. Ellenben egy másik kis kultúra, az angolszász világ szélén élő írek, akik pedig igazi patrióták, nem tartották meg a nyelvüket, holott hosszú évszázadokon át szabadságharcokat folytattak a britekkel szemben. Nemzeti identitásuknak tehát nem volt sarkalatos pontja a saját nyelv. A szerbek és a horvátok esetében sem igaz a fenti idézet, mivel nekik is inkább a vallási, kulturális különbözőségeikben rejlik az azonosságtudatuk. Hiába használnak más ábécét (a szerbek cirillbetűvel írnak), ettől még a nyelvük nagyon hasonló.

A történelmi korszakok közül melyek voltak nagy hatással az európai nyelvekre? Ma milyen aktuális trend figyelhető meg a nyelvek „evolúciójában”?


 Az európai nyelvhasználat a történelem során folyton két véglet között ingadozott: az egyik a mérnöki pontosságú, nyílt, szó szerint értelmezendő stílus, a másik pedig a patetikus, romantikus, képletes beszédmodor. Az utóbbi, allegorikus hangvételnek vitathatatlan előnye, hogy használatával megkerülhetővé válnak a konfliktust okozó helyzetek, szándékunkat csupán sejtetjük a partnerünkkel, de nem mondunk ki semmit nyíltan. Diktatórikus rendszerekben ugyancsak a sugalmazás az egyetlen lehetőség a véleménynyilvánításra. Mostanság a rövidítések, a minél egyszerűbb kifejezések veszik át a terepet, melyeket a közösségi média korlátozó felületei (sms, chat) hívtak életre. Az időhiány szintúgy egy hatékonyabb kommunikációt követel meg, ami egyben elvárásokat is támaszt a másikkal szemben. Ha óra alatt egy diák azt írja a barátnőjének, hogy fiú nuku csak csajok este, akkor feltételezi, hogy a társa képes dekódolni ezt a pár szót arra, hogy az esti buliba csak lányok jöjjenek, fiúk ne. Ilyen formán kijelenthetjük azt, hogy a nyelvek egy állandó körforgásban vannak, ingadoznak a művészi és a profán kifejezésmód között, idomulva a mindennapi igényekhez. A környezetét mindenki anyanyelvtől függetlenül érzékeli, a nyelv pusztán az érzékelt valóság visszaadására szolgál, több-kevesebb sikerrel.

Dr. Pléh Csaba (1945. Sárisáp)
Széchenyi-díjas (2010) magyar pszichológus, nyelvész, agykutató
MTA rendes tagja
1999-ben megszervezte és elindította a Szegedi Kognitív Programot
BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapító egyetemi tanára (2004)
A Magyar Pszichológiai Szemle főszerkesztője
Sokrétű érdeklődését jelzi, hogy munkatársaival és tanítványaival a megismeréstudományok valamennyi területét műveli: nyelvelsajátítás, nyelvi feldolgozás, kétnyelvűség, az emlékezet, az észlelés, a kognitív fejlődéslélektan, evolúciós pszichológia, filozófia és tudománytörténet.
Kutató tudóstársait, tanárkollégáit, diákjait egyenrangú feleknek tekinti, vitapartnerként sem vet meg senkit.
Készítette: Maár Melinda

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com