Stressz, ami összetart

Novemberben egy kétrészes előadássorozat keretében, melynek a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum adott otthont, lehetőség nyílt a stresszt a párkapcsolatok aspektusából megközelíteni. Az előadáson elhangzott gondolatokból szeretnék egy kis ízelítőt nyújtani az előadó, Dr. Martos Tamás (SE EKK - Mentálhigiéné Intézet) segítségével. 

Selye János főként a szervezet szintjén foglalkozott a stresszel. Ez azonban az előadás szerint kiterjeszthető az emberi kapcsolatok szintjére is.

A stressz mindig kapcsolati stressz. Ugyanis annyira társadalmi lények vagyunk, hogy a stressz elszakíthatatlan kapcsolataink dinamikájától. A stressz jelentős része a kapcsolatokon belül termelődik. Így ha meg akarjuk érteni a stresszel való megküzdés folyamatait, akkor az csak a kapcsolati folyamatok megértésével együtt képzelhető el. Az egyén szintjén leírt megküzdés egy nagyon leegyszerűsített modell, ami szerintem főként fiziológiai szinten érvényes. Pszichológiai szinten a kapcsolati vonatkozásokat mindig érdemes beszámítani. Persze mindenkinek megvannak a saját jellegzetes stresszkezelési stratégiái, de valójában mindig „bekalkuláljuk” a velünk kapcsolatban álló személyeket – a párunkat, a családtagjainkat, a számunkra fontos személyeket – ezekbe a kisebb-nagyobb küzdelmekbe. Vagy úgy, hogy számítunk rájuk – vagy úgy, hogy megpróbáljuk elkerülni a rájuk való támaszkodást. 

Ez a mérlegelés tudatosan és tudattalanul állandóan zajlik, és tulajdonképpen egy megjelenési formája annak a nagy dilemmának, ami a modern kori kapcsolatok sajátja és amit az előadásban is hangsúlyosan említettem. A kapcsolati stressz és kapcsolati megküzdés nem új jelenség – a hierarchikusan szerveződő fajoknál, mint amilyen az emberi közösség is, automatikusan megjelenik. A modern kor annyiban hozott újat, hogy egyre kevesebb emberre tudjuk az egyre növekvő stresszünket „rábízni”. Míg régen egy egész törzs, egy egész falu hordozta közösen mindenki nehéz sorsát, addig ma néhány kitüntetett kapcsolathoz fűződik az érzelmi igényeink nagy része, és a legnagyobb elvárások általában a párkapcsolatot „terhelik”. Azért „terhelik”, mert ez szó szerint nagy kihívás a kapcsolatokon. A közeli kapcsolatok ezért túlterhelődnek. A túlterhelődő, túlzott érzelmi elvárásokkal frusztrált párkapcsolat pedig maga is stresszgeneráló tényezővé válhat, ha a nehéz időszakokban a pár nem tud egymásra hangolódni.



Miért olyan magas mostanában a válások száma és miért olyan alacsony a gyermekvállalási kedv Ön szerint? Felelőssé tehető-e a fokozott stresszhatás ezekért a tendenciákért, vagy csak egyszerűen ezzel „takaróznak” a párok?

Én ezt biztosan nem nevezném „takarózásnak”! A kapcsolatok gyakran valóban erősen túlterhelődnek a külső és belső elvárások súlya alatt. Abban a mennyiségű stresszben, amiben ma a mindennapokban részünk van, mindenki az általa elérhető legjobb módon próbál nyugalmat, biztonságot találni. Az emberek legnagyobb része nem szeretne elválni, tartós, jól működő párkapcsolatot szeretne megvalósítani, de nem mindig látják, hogy hogyan érhetnék ezt el. És valóban lehetséges, hogy egy-egy kapcsolat válságából nem a közelség erőltetése jelentheti a kiutat, hanem éppen egy rövidebb-hosszabb kapcsolati eltávolodás, netán egy végleges elválás. Az a még ma is létező rejtett „stigma”, amely a válást eleve kudarcnak, eleve rossz megoldásnak tekinti, valójában a létező kapcsolatokra is nagy terhet helyez. 

A gyerekvállalással hasonló a helyzet. Stresszes környezetben az emlős állatoknak gyakran szünetel az ösztrusza, s még ha meg is fogannak, akkor is nagy a vetélés, a fejlődési rendellenességek kockázata. Az embernél sincs ez másképp, sőt, azt gondolom, hogy a természeti környezetből kiszakadva ebben a civilizált létformában sokkal több inger – és ezzel együtt járó stressz – ér minket. A magasabb stressz-szintet jelentheti a munkahely elvesztésétől való félelem, vagy a kapcsolati bizalmatlanság is. Ezek mellett tulajdonképpen érthető, hogy a családok egyre kevesebb gyermeket vállalnak. A Kopp Mária által indított „Népesedési Kerekasztal” például hangsúlyozta, hogy a gyerekvállalási kedv szempontjából milyen nagy szerepe van (lenne) a családbarát munkahelyek létesítésének, hogy a nőknek stabil, de egyben flexibilis állásuk legyen. Általában is igaz, hogy minél nagyobb a nők autonómiája a gyermekvállalás terén (hány gyereket szeretnének és mikor, milyen környezetben szülnek, mikor mennek vissza dolgozni, stb.), annál magasabb a gyerekvállalás hajlandósága. 

Franciaország, Hollandia, Svédország… Csupán pár ország azok közül, ahol a nők választási lehetőségei sokkal tágabbak, mint hazánkban. Mik a hátráltató tényezők nálunk?

Paradox módon, ahol Európában az értékek között a hagyományos családmodell és a nemi szerepek konzervatív elosztása a domináns, ott összességében kevesebb gyerek születik. Azokban az országokban viszont, ahol kisebb a külső társadalmi elvárás arról, hogy mi a „helyes”, ott meglehet, hogy akár életük végéig sem házasodnak össze párok, mégis nagyobb a születési arány. Magyarországon, ahol még mindig jelentős a bizonytalanság, hiába kapaszkodnánk valamiféle egyetlen, ideálisnak tartott családmodellbe, ha az sokszor már csak kiüresedett, pusztán formális keretekre szorítkozik. Úgy gondolom, elképzelhetetlen a visszatérés ehhez a letűnőben lévő koncepcióhoz. Az európai kultúra ma új megoldásokat keres a közeli kapcsolatok terén is, és a folyamatok afelé hatnak, hogy minél több és sokszínűbb életközösség létezhessen egymással párhuzamosan. Társadalmi és közösségi szinten is azt kell segíteni, hogy a sokféle családi formációk ne „fenyegessék” egymást már a puszta létükkel is. Azt lenne jó megértenünk, hogy a házas és házasság nélküli együttélések, a mozaikcsaládok, az örökbe fogadott gyermekeket nevelő családok nem egymás rovására léteznek, az egyik kapcsolat belső „igazsága” nem vonja kétségbe egy másik kapcsolatét. 

Családokat kutató, családokkal foglalkozó szakemberként vannak-e biztos tippjei, tud-e javasolni jó megoldásokat, melyek egy tipikus kapcsolati problémára, tipikus stresszhelyzetben mindig alkalmazhatók?

Én nem nagyon hiszek az általános, mindenkire érvényes konkrét jótanácsokban. A kapcsolat fejlődésének alapvető lehetőségei mindig benne vannak a párban, azt nem lehet kívülről bevinni. Ez tulajdonképpen olyan, mintha létezne egy „kapcsolati genetika”. Néhány elv ugyanakkor segíthet abban, hogy a kapcsolat a lehető legoptimálisabb módon fejlődjön, hiszen létezik „kapcsolati epigenetika” is, a külső hatások befolyásolhatják, hogy mit tud magából kihozni egy kapcsolat. De ezt nem lehet kívülről előírni, csak segíteni a párokat, családtagokat, hogy felismerjék a saját életükben. A család- és párterápia tulajdonképpen ezt teszi: egy nyugodt, elfogadó légkör megteremtésével segít a párnak abban, hogy felismerje saját, új megoldásait, amelyekkel a leginkább sikeres lehet a megküzdés. 

Ilyen felismerés lehet, amikor rájövünk, hogy nem működik az „ugyanabból még többet” elve, és már sokadszorra sem ér el eredményt az általunk sikeresnek hitt problémakezelési mód. Volt egy párterápiás esetünk, amikor a lehangolt feleségről lepergett a férfi folyamatos optimizmusa, bátorítása. Ha még több bátorító szót ejt meg a férj, azzal csak az fog erősödni a nőben, hogy egyáltalán nem érzik át az ő fájdalmát, komolytalannak gondolják az ő gondját. Ekkor már maga a problémamegoldás is problémaforrássá válik. 

Az önkifejezés, különösképpen az őszinte, valódi érzelmeket kimutató önkifejezés viszont az egyik legjobb módszer a kapcsolati nehézségek elkerülésére. Párunk nem gondolatolvasó, így néha nem árt, ha kimondjuk az igényeinket. A másik hibáztatása viszont gyakorlatilag biztos kudarchoz vezet. Attól még senki nem fejlődött, hogy jól elmondták neki, mit tesz rosszul és miben kellene változnia. Ezt elméletben mindenki tudja, de valahogy az életben mégsem sikerül ezt mindig megszívlelnünk. A mindennapi stressz ugyanis nagyon le tudja meríteni a konstruktív megoldásokra használható erőforrásainkat. 

Az egyik legfontosabb tapasztalatom pedig az, hogy az úgynevezett „transzgenerációs”, azaz nemzedékek között átadódó tapasztalatoknak milyen nagy ereje van. Pozitív és negatív értelemben is, erőforrásként és akadályozó, beszűkítő hagyatékként is. Mindenki generációk hosszú sorának a tapasztalatait hordozza arról, hogy hogyan érdemes kezelni a konfliktusokat, így gyakorlatilag családi tradíciók találkoznak más családok attitűdjével két személy kapcsolatán keresztül. Kapcsolataink tulajdonképpen sűrű szövedékei a személyes tapasztalatoknak és a transzgenerációs stresszkezelési stratégiáknak. Ebből a tárházból nagyrészt öntudatlanul válogatunk az aktuális körülményeknek megfelelően. De ha sikerül ezt minél inkább tudatos szintre emelni, akkor sokkal hatékonyabbak lehetünk a mindennapok stresszkezelésében, úgy, hogy közben a kapcsolataink sem sérülnek gyógyíthatatlanul.

Készítette: Maár Melinda

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com