Még meleg

Mami minden szombaton nálunk ebédelt. Délelőtt kocsiba ült valamelyikünk és áthozta őt pár utcával odébb álló kis házából, majd délután visszavitte ugyanoda. Állandó helye volt az asztalnál és saját pohara, amiből mindig vizet ivott, nem túl hideget, nem túl meleget, éppen kellemesen langyosat. Hacsak nem voltunk mi is házon kívül, így történt ez minden héten. A helyzet szülte szokás volt ez, nem tudatos megállapodás vagy előre megtervezett rendszer. 

Azóta, mióta egyedül maradt, immáron öt éve, a szürke hétköznapok egymásutánjának monotonitását kevés dolog törte meg. Életének egészét a megszokás jellemezte, kevésbé a tudatosság. A parányi élettér, amiben még magabiztosan mozgott, minden pillanatban a keze alá dolgozott csupán csak azzal, hogy változatlan maradt. A keksz ugyanott volt évek óta, a hűtő ajtajának legfelső polca pedig a joghurtok megkérdőjelezhetetlen helye volt. Így, amikor megéhezett, szükségtelen volt átgondolni, mit kell tennie, a keze tudta, hova nyúljon. 

Így érthető, hogy a szombati ebéd nagy esemény volt számára, átmeneti kiút a magányból, ideiglenes kizökkenés, valóságos kaland.


Amikor egy ilyen szombati ebéd után hazavittem Mamit, bekísértem a házba és a konyhaasztalára tettem egy műanyag dobozban egy adag borsófőzeléket, másnapi ebéd gyanánt. Még meleg volt. 

Mondtam neki, hogy várjon még a hűtőbe rakással egy kis időt, hogy várja meg, amíg kihűl. Mondta, rendben. Kikészítettem az esti és következő reggeli gyógyszeradagját. Amint a kis pirulákat pattintottam ki csomagolásukból, felnéztem és láttam, ahogy Mami az asztal közepére tett doboz felé nyúl, ezért érdeklődve kérdeztem tőle:

- Mami, mire készülsz? 

- Berakom a hűtőbe a főzeléket. – vetette oda, mintha a Világ legtermészetesebb dolga lenne, amit csinál.

- Mami, hát nem érzed, hogy még egészen meleg? Meleg ételt nem szoktunk a hűtőbe rakni. Hiszen most beszéltük meg. – mosolyodtam el együttérzően. Ha tudnék, még az is lehet, hogy cinkosan rákacsintottam volna, hogy ne érezzen meg semmit. 

Erre mintha hirtelen világossá vált volna számára minden, letette a dobozt és biztosított róla, hogy meg fogja várni, amíg kihűl. Én befejeztem a gyógyszerek adagolását és menni készültem. Miközben búcsúztam Mamitól, láttam az arcára kiült értetlenséget és a kérdőjelet, ami ott lebegett a feje felett, ahogy a dobozra nézett az asztal közepén.

Óvatosan sóhajtott és feltette a kérdést: 

- Mi az ott az asztalon… az a doboz, abban mi van? 

- Borsófőzelék, Mami, most hoztuk, ez volt az ebéd. Nem emlékszel? 

Ekkor, ha lehetséges az érzelmek ilyen módon való keveredése, egyszerre jelent meg tekintetében a felismerés, a szégyen és a szomorúság, majd így szólt: 

- Emlékszem, emlékszem, de hát akkor azt be kell rakni a hűtőbe! – mondta és ahogy ez elhagyta száját, el is indult, hogy gondolata cselekedetté legyen. 

Egy pillanatot vártam a válasszal, nem akartam, hogy türelmetlennek vagy durvának tűnjön tiltakozásom, majd emlékeztettem: 

- Mami, az előbb beszéltük meg, hogy megvárod, amíg kihűl. 

Már nem is válaszolt, csak tudomásul vette, amit mondtam. Letette a dobozt és folytattuk a búcsúzkodást. 

Még elmenőben kértem tőle, hogy hagyja a dobozt, amíg ki nem hűl. Egyetértően bólogatott, kikísért az ajtóig, én integettem neki, majd beszálltam a kocsiba. 

Bambultam kicsit és azon töprengtem, miért vannak az életben olyan dolgok, amikre egyáltalán nincs behatásunk, mert még ha megfeszülünk is, van, amit nem tudunk befolyásolni. Ezen gondolatok közepette beindítottam az autót és elhajtottam a ház elől, végig a poros kis utcán.

Mami mindeközben lassan lehajolt, kedvesen megcirógatta fekete kutyájának fejét, visszabotorkált a házba, gondosan bezárta az ajtót, levette cipőjét, papucsot húzott helyette, egyenesen a konyhába sietett és betette a hűtőbe a borsófőzelékes dobozt.

Szöveg: Engler Nóra

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com