Teadélután prof. Dr. Schaff Zsuzsával

A Találkozz a professzoraiddal! programsorozat keretében Dr. Schaff Zsuzsa mesélt életéről, tapasztalatairól, élményeiről a Budapesti Orvostanhallgatók Egyesületének szervezésében.

Fotó: Kovács Attila, Semmelweis Egyetem, Marketing és kommunikációs Igazgatóság

Művészetről

„Ne azt nézzük, hogy ki festette a képeket, hanem azt, hogy nekünk melyik tetszik!”

Egész nap ültem a mikroszkópom előtt, örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek erre a beszélgetésre. Sokat gondolkodtam rajta, mielőtt idejöttem, hogy mi volt a meghatározó az életemben. Én nem akartam orvos lenni, művészettörténész meg archeológus szerettem volna lenni. Részben azért szeretem a művészetet és a zenét, mert volt egy csodálatos kémiatanárom, aki még művészettörténész is volt, vitt minket múzeumba, tárlatokra, és ott azt tanította nekünk, hogy ha belépünk egy terembe, nézzünk körül, és ne azt nézzük, hogy ki festette a képeket, hanem azt, hogy nekünk melyik tetszik. Amikor kikerültem az Egyesült Államokba, a Bethesdába 1971-ben, nem tudtam semmit, azt sem hallottam, mi az a Washington DC, és elvitték a kis, vasfüggöny mögül szabadult, fiatal lányt a National Gallerybe. Egy óriási terembe léptünk, és én körülnéztem, és rögtön kiszúrtam egy Matthias Grünewaldot. Nagyon meglepődtek ezen, hogy valaki kiszabadul a szocialista barakkból, idejön, és megmondja, hogy ki az a Matthias Grünewald, akiről az amerikaiak sem tudják legtöbben, hogy eszik vagy isszák. Ennek az lett a következménye, hogy kinyílt előttem Washington művészvilága.

A zenéről még nem beszéltem. A nyári hobbim az, hogy Salzburgba járok szabadtéri előadásokra. Egyébként ott egy egyetemi magyar közösség van jelen: a Tulassayak, professzorok és nem professzorok, legutóbb például egy Schiff András zongora előadáson voltam. Olvashatták a hallgatók, hogy aki Dantét idéz és szereti Wagnert, az egy jeggyel jobbat kap nálam. Erre én azt mondom, hogy két jeggyel jobbat!

Egyetemről

„Az egyetem számomra egy csodálatos időszak volt.”

Nemcsak azért, mert nagyon jó tanuló voltam, hanem mert imádtam tanulni. Akkor még létezett nálunk a „csoportélet”. Tizenheten voltunk egy csoportban, és együtt tanultunk, együtt vizsgáztunk, utána pedig óriási bulit tartottunk a pincében. Még ma is olyan csoportélet van, hogy két Kanadában élő csoporttársammal most már két éve minden májusban Firenzében találkozom, és végtelenül élvezzük egymás társaságát.

Egyet sajnálok, visszatekintve, hogy az egyetemi évek alatt sokkal több kultúrát szívhattam volna magamba, és túl sokat foglalkoztam a szakmával. Azt mondom a hallgatóknak, hogy használjátok ki a kulturális lehetőségeket, meg az utazásokat, mert ha bekerültök rezidensként a rendszerbe, akkor nagyon sokáig semmire sem lesz időtök.

Aztán amikor végeztem, ahogy mondják: patológus nem lesz valaki, hanem marad. Én gyermekgyógyász akartam lenni, és jelentkeztem az akkori I.-es számú Gyermekklinikára, de hát pechemre az akkori igazgató lánya és vőlegénye is oda jelentkeztek, úgyhogy nem oda kerültem be, hanem a Heim Pálba, de az is nagyon jó volt. Csak ott ért egy rettenetes élmény. Másfél hónap után beosztottak ügyelni, és éjszaka hoztak egy eszméletlen, három év körüli kisgyereket, és akkor nem tudtam igazán mit csinálni. Pedig előtte már két évet mentőztem, és az akut ellátást igyekeztem elsajátítani. Nem tudtam az infúziót jól bekötni, és aztán hívtam a főnök ügyeletest, de ő sem tudta. Végül meghalt a kisgyerek, és bevallom ez számomra végtelen traumát jelentett. Kiderült, hogy encephalomyelitises és amellett myocarditises, tehát nagyon súlyos, elhanyagolt állapotban volt. Azt éreztem akkor, hogy hol van az én tudásom? Ilyen tudással nem lehet odaállni beteget gyógyítani. Arra gondoltam - ez nagyon divatos volt akkoriban -, hogy visszamegyek patológiára, jól megtanulom az alapokat, és majd utána folytatom a gyermekgyógyászatot.



Külföldi tanulmányutakról

„Én valahogy mindig szerettem azt az országot, ahova mentem.”

Amikor odakerültem a patológiára, a főnököm rögtön kiküldött Párizsba tanulni. A középiskola és az egyetem után Párizs volt számomra a felszabadulás. Imádtam a franciákat, és ők is imádtak engem, mert szerettem őket, és ők is teljesen nyitottak voltak felém. Éppen akkor volt a diáklázadás, és velük vonultam én is, mert bevallom, nagyon tetszett, hogy lehetett kiabálni. Itthon nem lehetett kiabálni, vagy ha igen, annak nagyon komoly következményei voltak. Párizsban a hétvégéket a Louvre-ban töltöttem, néha pihenni a Notre-Dame-ba is elmentem. Párizsban olyan kutatási módszereket használtam, amiről még itthon nem is hallottunk. Mikor hazajöttem, gyorsan elküldött a főnököm, Lapis professzor Moszkvába is.

A hetvenes években nem lehetett lófrálni nyugatra, előtte be kellett menni a minisztériumba, el kellett kérni a kék helyett a piros útlevelet. Az egyik reggeli megbeszélésen a főnököm mondta, hogy „maga jól dolgozik, kiküldöm Amerikába”. Én csak annyit kérdeztem, jó, mennyi időre? Egyelőre csak egy évre, ezt válaszolta. Végül két évet maradtam. Azt élveztem kint, hogy tudományos értelemben kitárult előttem a világ. Sokan megkérdezték tőlem, hogy miért jöttem haza Amerikából. Felajánlották, hogy maradjak Washingtonban, és vezessem az egész patológiai részleget, ami egy nagyon magas pozíció volt.

Ami engem visszatartott attól, hogy ott maradjak, két dolog volt: akkor még mindig 1984 volt és disszidensnek számítottam volna, szüleimnek egyetlen gyereke vagyok, nem tudtam volna velük ezt megtenni, ez az érzelmi szál. A másik, vannak, akik hatalmas kokárdát tesznek ki március tizenötödikén, és túlteng bennük a nemzeti érzés, ez különösen lehet például a gazdasági okból külföldre távozott hazánk fiainál, akik hazajönnek és kritizálnak minket.

Én úgy éreztem, hogy én ott bármilyen jó teljesítményt nyújtok, egyike vagyok a sok nagyon jó kutatónak. Magyarországon kevesen voltunk, mert nem sokan jutottak ki, úgyhogy ez döntő volt számomra.

Családról

„Nehéz volt beleilleszteni ebbe az életútba a családot.”

A két gyerekemet kivittem az Egyesült Államokba magammal, a fiam Bécsbe járt iskolába. A férjem, aki a csoporttársam volt és szülész-nőgyógyászként dolgozott, „melós” szakmát választott. Hiába próbáltam a fiamat lebeszélni, hogy ne legyen szülész-nőgyógyász…

Mi a férjemmel az egyetemen együtt éltünk, utána együtt kezdtük az életünket, és rendkívül toleráns volt. Volt egy nagyon kedves mondása, hogy „büszke vagyok, hogy az ország legokosabb nőjének lehetek a férje”. Részéről ez egy nagyon elfogult mondás volt…

Készítette: Szabó Diána Lili

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com