Közeli drámák: Jugoszlávia halála

1995 novemberében tartották a daytoni békekonferenciát, amely hivatalosan pontot tett a Második Világháború óta történt legvéresebb európai esemény – a délszláv polgárháború első szakaszának– végére. A történésekről azonban fajsúlyukhoz mérten aránytalanul keveset beszélünk. Talán azért, mert rémisztően közeliek kronológiailag és földrajzilag egyaránt? Szemet hunyni persze könnyű. Csak aztán nehogy aknára lépjünk a következő „receptre felírt” horvátországi nyaralásunk alkalmával…

Húsz év. Nem röpke idő még egy hosszú emberi életben sem - az idő pedig szépít és sebeket gyógyít, ahogy a közmondás nem egészen alaptalanul állítja. Van azonban egy határ, amely fölött örökre konzerválódik egy átélt trauma, és egészen a sírig, változatlan aktualitással nehezedik elszenvedője vállára. Az már egyenesen világtörténeti szintű tragikum, ha ez nem individuális szinten, hanem kollektíve történik, nem egy emberöltőn, de akár évszázadokon át kihatva egy embercsoport (vagy embercsoportok!) sorsára, világszemléletére. 

Ebbe a kategóriába tartozik minden kisebb-nagyobb háború, benne a máig nem egységesen meghatározott „polgárháború” alcsoporttal. Polgárháborúnak ma – a nemzetközi jog szerint -, azokat a fegyveres konfliktusokat tekintjük, melyek egy országon belül, politikai, vallási vagy etnikai alapon zajlanak, - és áldozatok számát tekintve meghaladják az ezret. 


Egy háború „születése” – ellentétek és elkendőzések


A rendszerváltás utáni Jugoszlávia esetében mindhárom – fentebb jelzett - kiváltó ok fennállt. A dél-nyugat balkáni régióban népcsoportok, vallási felekezetek alkottak néhol mozaikszerűen elkülönülő, máshol multikulturálisan összevegyült, s csak néhol s némelykor széthúzó csoportokat. Az etnikai és vallási sokszínűség (horvátok, szerbek, bosnyákok, montenegróiak, macedónok, szlovének) tehát adott volt, a kritikusan kedvezőtlen világpolitikai helyzet pedig szerencsésen - de sajnos nem végtelenül - sokáig váratott magára. A Jugoszláv Királyság idején, ugyan már voltak ellentétek egyes autonómiát követelő területek és a központi hatalom között, melyeket hol békésebb, vagy kissé erőszakosabb módszerrel, de elcsitítottak. A Második Világháború ezen térséget is minden tekintetben megviselő zavaros évei után, megalakult a szovjet érdekeltségű Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, 1953-tól élén a keleti blokk egyik legellentmondásosabb, hol egekig magasztalt, hol pokolig marasztalt vezetőjével, Josip Broz Titoval. Tito nem sokkal hatalomra jutását követően vakmerő külpolitikai lépéssel szakított Sztálinnal, és a „kommunista értékrendet” teljesen egyéni politikai és piacgazdasági szemszögbe helyezve, nyíltabban közeledett a kapitalista Nyugathoz, mint bármelyik másik Vasfüggöny mögötti ország. Ehhez szüksége volt egy koherens államszervezetre, ha kultúrájában nem is, de politikailag megingathatatlanul egységes hátországra. Így, tulajdonképpen először alakult meg a (majdnem!) minden tekintetben „valódi” Jugoszlávia. A titoi diktatúra ugyan nem élt a Rákosi-terrorhoz hasonló eszközökkel, a nacionalizmussal gyanúsított „elemeket” azonban hol elzárással, hol ellehetetlenítéssel büntették, míg a központi propaganda folyamatosan a „testvériség-egység” (bratsvo-jedinstvo) elvét igyekezett elhinteni a köztudatban, s a népszámlálás során „jugoszlávnak” vallhatták magukat a lakosok. Összességében, tekintetbe véve a „jugoszláv” polgárok kedvezményezett helyzetét (korlátozott mértékben engedélyezett nyugati munkavállalás), az autokrata hatalom elnézőségét, és az ország régióhoz mérten kiemelkedő gazdasági potenciálját, mondhatni megérte feladni minden nacionalista törekvést, és kihasználni a „titoi álom” nyújtotta előnyöket. 1971-ben mégis szárba szökkent egy komolyabb ellenállás - az ún. „horvát tavasz” során komoly embertömeget és különböző társadalmi rétegeket megmozgató tömegdemonstrációkat tartottak a horvát autonómia elérésének reményében. Ezt Tito néhány bebörtönzéssel, és a széthúzó Párt átszervezésével még kezelni tudta, ám már intő előjele volt a rendszerváltás utáni eseményeknek. Az „imperilaisták láncos kutyájának” becézett népvezér halála után feje nélkül maradt az állam - közel sem akadt olyan karizmatikus személyiség, aki akár csak megközelítőleg hatékonyan fogta volna össze Jugoszláviát. A kilencvenes évek elején fellángolt nacionalista mozgalmak már egy széthúzó, forrongó kisebb-nagyobb egységekből álló népközösségben kezdtek terjedni. Ennek ellenére senki sem gondolta volna, hogy a kommunizmus agóniája vértengerré változtatja a Dél-Balkánt. Ebben, stílszerűen, mint, ahogy az összetartásban egy ember, a fő széthúzó felek három politikusa, név szerint Slobodan Milosevic (szerb), Franjo Tudman (horvát) és Alija Izetbegovic (bosnyák) vállalta a „karmesteri” szerepet, míg a terepen legkevesebb 300 ezren vesztették életüket, és több, mint egymillióan kényszerültek elhagyni otthonukat. A tagállamok céljai gyakorlatilag azonosak voltak: nemzeti alapokon álló autonóm köztársaságokat kívántak létrehozni. A vegyes lakosságú területek miatt ezt diplomáciai módszerekkel lehetetlen volt elérni. 1991 júniusában, annak ellenére, hogy a horvátok és a szerbek titkos paktumban felosztották egymás között a bosnyák többségű részt, a hajdani Jugoszlávia legfajsúlyosabb közösségeként, a szerbek agresszív és dominanciára törő politikát folytattak, míg erre válaszul a szlovének és horvátok kikiáltották függetlenségüket. 1992-ben követték őket a makedónok, ahol az albán kisebbséggel vívott későbbi belső csatározást leszámítva nem tört ki komoly fegyveres konfliktus. 



A problémát a bosnyákok, szerbek és horvátok által vegyesen benépesített területek jelentették. Így kerülhetett sor a bántóan eufemisztikusan, „etnikai tisztogatásnak” nevezett emberiség elleni bűntettekre. Nem csak milíciák viseltek hadat egymás ellen, hanem civilek – akár több generáció óta egymás mellett élő családok – ölték meg egymást kimondhatatlan kegyetlenséggel. 1995-ben (alig néhány hónappal a békekötés előtt), Srebenicában 8700 férfit és fiút (településükről elhurcolva) mészárolt le a szerb hadsereg. Ha nem is ilyen nagyságrendű, de hasonlóan vérszomjas megmozdulások minden oldalon előfordultak. Éppen ezért torokszorító szemellenző nélkül vizsgálni a polgárháborút: nem jelenthetjük, ki, hogy egyik-vagy másik csoport lett volna a „jó”, vagy a „rossz” oldalon. 

A huszadik század végén, közvetlen szomszédságunkban, pusztán nemzeti és vallási hovatartozása miatt, többszázezer ember vesztette életét. Ugyan - jelentős részben a nyugati beavatkozásnak hála - a fegyveres konfliktusok véget értek, az országhatárokat mind a hat hajdani tagállam körül megrajzolták és jóváhagyták, a népirtással vádolt katonai és politikai vezetőket nemzetközi bíróság elé vezették, a lezárás nem jelent egyúttal megnyugvást is. A sebek túl frissek, s akarva akaratlanul, a nagyhatalmi megegyezések által szavatolt határok tovább asszisztálnak a szeparatista törekvésekhez, hiszen néhol éppen azokat az „etnikailag homogén” területeket csatolják egy-egy országhoz, melynek „megtisztításáért” ezreknek kellett meghalniuk. Ennek a háborúnak gyakorlatilag nem volt nyertese, arra viszont rávilágított, hogy az erőszakkal párosult nacionalizmus még a mai Európában is legveszélyesebb ellenségeink egyike. 



A béke útjai - a Mir Sada és a szarajevói csellista 


Kevesen tudják, de 1993-ban, „Mir Sada” néven, egy nemzetközi összefogás keretében békemenet indult, eredeti úti céljaként az akkor ostromgyűrű alá zárt Szarajevót, később Mostart megjelölve. A menetben főleg olasz és francia civilek vettek részt, s ugyan végül nem ért el átütő sikert, máig a legnagyobb tömeget mozgató megmozdulás, amelyet idegen országok háborúja, tulajdonképpen az egyetemes emberi erőszak ellen, és az emberi értékek jegyében szerveztek. 


1992-ben, Szarajevó ostroma során Vedran Smailović csellista játéka - a békemenettel ellentétben - kultikussá vált. A férfi saját életét kockára téve járta az szerb hadsereg által megállás nélkül támadott város utcáit, magával cipelve hangszerét, és Albinoni Adagioját játszva igyekezett lelket önteni a kétségbeesett emberekbe. 


Mindez élénken emlékeztet rá, hogy ameddig akár csak maroknyi emberben túlél a humánum, addig van remény arra, hogy fennmaradjon az emberi élet és értékek iránti tisztelet.

Szöveg: Vásárhelyi-Nagy Flóra

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com