Személyes és szociokultúrális entitás és identitás

Hozzávetőlegesen képesek vagyunk olvasni a saját kultúrkörünkhöz tartozó egyének jeleit és gesztusait. Ennek megfelelően tudatos vagy tudattalan megfigyeléseinken keresztül következtetünk arra, hogy az adott személy hogyan viszonyul hozzánk, szokásainkhoz és társadalmi berendezkedésünkhöz. Interpretációink viszont minden esetben csak az egyén látszólagos viszonyulását képesek kirajzolni, valódi feltárásokra nagyon kevés esetben van lehetőségünk. Még saját kultúrkörön belül, azonos szférákhoz tartozó egyének megértésekor is rengeteg problémába ütközhetünk, és nem zárhatjuk ki a viszonyulás meghamisításának lehetőségét, a hipokráciát sem. Amiből ezért nem lenne szabad engednünk: mind magunkat, mind másokat első sorban entitásként – önálló egységként működő személyként kellene értelmeznünk. Ez a törvény lehetne az integráció alapja – integráció alatt pedig az egyéni entitás kontextusba illeszthetőségét értem, ahol a kontextus egy kapcsolati háló, természetes vagy idegen környezet, társadalom. Az életnek ez a fajta egysége tulajdonképpen addig adott az ember számára, amíg őt természetes közegében értelmezzük. Születésünktől fogva az adott területen, adott időben uralkodó korszellem szerint kvázi perspektivikusan adódik számunkra ez a világ. 



Mindeközben az agyunk sematizál – sokszor kontextus híján vagy erősen redukált kontextusban – a könnyebb felfogás és feldolgozás érdekében. De vajon kontextus nélkül létezik-e érthető cselekvés? Legtöbbször a számunkra személytelen vagy ismeretlen szubjektumot sematizáljuk, ami annyit tesz, hogy egy általunk korábban nem értelmezett valóságot beleerőltetünk egy általánosított/fiktív értéktartományba. Az eredmény torzított. Számunkra a korszellem fixált, a rendelkezésünkre álló – éppen feldolgozható mennyiségű információ pedig korlátozott és meghamisítható. Fragmentumokat és keresztmetszeteket tudatosítunk; a paradigmaváltásra legtöbbször csak rákényszerülünk.

Személyes identitásunk egy dinamikusan bomló és épülő rendszer. Az egyensúly fenntartásában vagy felborításában nagy szerepe van a környezeti hatásoknak, hiszen csak egy bizonyos mértékig vagyunk képesek alkalmazkodni környezetünkhöz vagy kompenzálni a ránk ható változókat. Mindemellett ez az egyensúlyban tartott rendszer és dinamikus átépülése, ha úgy tetszik „terápiás ablakként” is felfogható: a reintegráció lehetőségét hordozza magában. 

Úgy tűnik, hogy az élet sokféleségének növekedésével, a jólét megszokásával, a tudás gyarapodásával egyre inkább növekszik a megosztottság, és annál inkább uralkodik is. Amikor az emberek életéből eltűnik az egység hatalma, és az egyébként természetes ellentétek elveszítik logikai kapcsolataikat és önállóságra tesznek szert (Hegel) az olykor költőinek tűnő távolságok egyre inkább szétfeszülnek egyén és egyén között, család és család között, nép és nép között, világ és világ között. Ez az elidegenedés mindig kihat a boldogulásra, az egyéni és szociokulturális identitásra. Ez a fajta differenciálódás és elhatárolódás, ami tulajdonképpen egy túlcivilizált társadalom elmérgesedő betegsége, meghatározó mértékben érintheti bárki egzisztenciáját. Ebben a megosztottságban az egyik ember számára nincs jelentősége annak, ami a többi emberrel történik, az egyik társadalmi réteg a másik nyomorával szemben állva félrenéz, ahogyan az egyik terület nem törődik azzal, ami egy másik területen végigsöpör.

Mindenki és bárki élete megbontható komponensekből áll. A modern ember hipotetikusan szabad, élvezeteiben nehezen követhető, önmagával ellentmondásba kerülő, konfliktusaiban többnyire történeti és kulturális hátterű entitás, kinek belső világa gyakran szembekerül környezetével is: a belső feszültség valamely formáját viselkedésmintázatában hordozza. Ezt a feszültséget tovább fokozza, hogy gyakorlatban a megvalósíthatóság és a tényleges megvalósítás vetületei sosem kerülnek tökéletes fedésbe. Az elidegenedés pedig egyre több szférában teszi frigiddé a szociális hálót. 



Integritásunk megőrzéséhez szükségünk van az öntudatot behatároló dinamikus egyensúlyra, szeretteink közelségére és biztonságára, saját biztonságunkra, és egy - az önmegvalósításnak kedvező - társadalmi szerepkörre vagy a lehetőségre, mellyel az elérhető. A reményvesztés viszont bármely ponton ránk törhet, egy belső világ a legártatlanabb reflexiókban is megérezheti saját autonómiájának korlátozottságát és a megvalósítás törékenységét. A belső világ valahol ki kell, hogy feszüljön a világi moralitás és a perspektivikusan kitáruló világ között. A komponensek megbontása elbizonytalanodással, az állandósuló bizonytalanság kétségbeeséssel, a kétségbeesés félelemmel jár. A félelem mindig hitetlenségből fakad. 

A biztonságtól és egyensúlytól való megfosztottság viszont egyértelmű feszültséget generál, melynek levezetése már az egyén szintjén is elhanyagolhatatlan probléma. Különös figyelmet érdemel, hiszen tömegjelenség formájában előre meg nem jósolható szövődményekkel járhat, amikor tömegek önéletrajzi készlete használhatatlanná válik: kognitív érzelmek helyett reflexesen ösztönös érzelmeink kezdik viselkedésmintázatunkat meghatározni. A legtöbben nem a szegénység elől menekülünk, hanem a tudatos és tudattalan bizonytalanság elől, ami az entitás egyensúlyát felborítja.

Hinni a legtöbb ember egyformán hisz: hagyományból vagy megtapasztalásból. Ezen a téren igencsak kevés tanítás ér el minket, és annál is kevesebb „élő és ható”. Már személyes identitásunk kapcsán is könnyű ezt a mesterkélt rendet megbontani, így nem meglepő, hogy egy tőlünk különböző szociokulturális identitást, egy számunkra ismeretlen örökséget, még annyira sem tudunk értelmezni.

Mindenkit és bárkit megillet a tisztasághoz való jog. Ezen jogok egyetemes érvényre juttatása viszont képtelenség. A mindenkori társadalmak úgy épülnek fel, hogy megfosszuk egymást  a tisztaság lehetőségétől. Attól a szinte elérhetetlen tisztaságtól, amit az önmeghatározási jog, az integritáshoz való jog és az élethez való jog próbálnak körülírni. Mit érnek viszont a jogok, ha megvalósíthatóságuk egyik pillanatról a másikra elérhetetlenné válhat? Egy hatalomközpontú társadalomban nem tudom értelmezni a jog fogalmát. Az integritáshoz való jog az a hiány, ami öntudatra ébreszt, és kimunkálja bennem a küzdeni akarást. Az önmeghatározáshoz való jog, hogy nem pusztán anyag vagyok. Az élethez való jog, hogy elesünk, felállunk és megyünk tovább. Az élethez pedig kevés kell.



Fotó: Drienyovszki Tamás
Szöveg: Fekete Aimie

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2015 októberében a Szinapszis XII. évfolyamának 2. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com