Trash kultúra: minek nevezzelek?

A TRASH HÁZTÁJI TARTÁSA NAPJAINKBAN



Mérhetetlen emberi tulajdonságunk a címkézés. Nem csupán címkézünk, hanem egyúttal minősítünk is: ponyvairodalom, alsó polcos ponyva, puha fedeles könyv, escapist fiction, limonádé vagy popcorn film, botránykönyv, szennylap, szennyműsor, B-kategóriás (Zs-kategóriás!) film... Belegondolva már maga a trash kultúra is paradox fogalom.

Mert mi is a trash kultúra? Minden, amit a kultúrának, mint az emberiség által létrehozott szellemi javak összességének tágas dobozában nem látunk szívesen, amire nem vagyunk büszkék, amit a kulturált, művelt embertől fényév távolságokra érzünk; vagyis minden, ami egy gondolkodó, értelmiségi személy számára guilty pleasure-nek minősül. 



A trash kultúrával az a helyzet, mint anno a Győzike Show-val: senki nem nézi, de mindenki látja. Még akkor is automatikusan bíráljuk ezeket a tartalmakat, ha egyébként szívesen fogyasztjuk őket. Pedig ez a minősítés valójában nem is saját ízlésünket írja le: nem mindig az adott trash termékek vacaksága, igénytelen volta adja a szenny címkét, hanem hogy azokra az igényeinkre hatnak, melyeket entellektüelként alacsonyabb rendűnek, primitívebbnek érzünk. 

Gondolhatjuk persze azt is, hogy a trash térnyerése egy világméretű összeesküvés eredménye, amelyet a háttérhatalom az elbutításunkra eszelt ki, de sajnos ezek az igények hamarabb megvoltak bennünk, mint a kielégítésükre szánt tartalmak, így a szenny iránti eredendő éhségünk legfeljebb kapóra jön a tömegek befolyásolásában, de az biztos, hogy a trashszükséglet nem ebből a célból született.

A szórakoztató ipar kínálatának kontrasztos kettőssége valószínűleg egyidős a szórakoztatással. Az antik világ fejlett intellektusa, tudománya és művészete mellett könnyen megfértek a cirkuszok, állatviadalok, gladiátorharcok, és ezek éppúgy, mint később a középkor nyilvános kivégzései, érdeklődésünk legösztönösebb, legállatiasabb aspektusaira kívántak hatni, a panem et circenses gondolatisága elég jó nézettségi mutatókra utal. Mondhatjuk, hogy a manapság bárhol fellelhető boncolásokról, terrorcselekményekről, balesetekről, tömegkatasztrófákról készített videók és képsorozatok elődjeikhez képest szinte szelíd és ártalmatlan megnyilvánulásai vérszomjas kíváncsiságunknak. Fontos megjegyezni viszont, hogy a kínálatszélesedéssel az ingerküszöb is folyamatosan növekszik.

Lényeges, hogy amíg korábban a kétfajta “kultúra” célközönsége - legalábbis látszólag - élesen elkülönült (legalábbis látszólag: gondoljunk például a hatalmas költő, Apollinaire álnéven kiadott Tizenegyezer vessző c. pornográf művére; melyet ha ma adnának ki, alighanem remekül meglovagolhatná a szürkeárnyalatok áramlatát), ma ez egybemosódik, és amit ma mainstream, low vagy trash kultúrának nevezünk, nem jelent feltétlenül színvonaltalan szórakozást, a trash dobozában is léteznek igényes és nagy szakmaisággal megformált, akár művészi szintű művek.

Az ellenpólusok összemosódásáról vagy legalábbis kibéküléséről legbátrabban a kortárs irodalomban lehet beszélni.  Valamennyire természetes, hogy miután több sikerkönyv hulláma söpört végig az egész világon az utóbbi időben (Harry Potter, Alkonyat, de inkább ne folytassuk), átrendeződtek a könyvfogyasztás trendjei, és “ismét” szélesebb rétegben vált felkapottá az olvasás. Hányszor jósolták már, hogy kihal a könyv, a fiatalabb generációkat már nem lehet rávenni az olvasásra, és lám, mégis, ha nem is a Kincskereső kisködmön, de a Szent Johanna Gimi valamelyik kötete azért büszkén elővillan az iskolatáskákból. 



Az utóbbi időszakban szakmai berkekben is felmerült, hogy az igényes szórakoztató irodalom nem feltétlenül alacsonyabb rendű, mint a szépirodalom, az alárendeltség helyett inkább mellérendeltségről érdemes beszélni. A posztmodern kezdetével a popkultúra, sőt a trash elemei egyenesen beszivárogtak a szépirodalomba is; elég csak a slam poetry-re, a kortárs költészet kisöccsére gondolni, amely a magyar viszonylatban popkult utalások nélkül szinte el sem képzelhető, vagy egy szélsőséges példa lehetne a több komoly irodalmi díjat nyert Nemes Z. Márió költészete: az ő verseit olvasva egyértelmű, hogy a testiség, a groteszk, a polgárpukkasztó mértékű tabudöntögetés már messze nem a tömegmédia kizárólagos eszköze. 

Nem meglepő, hogy felmérésünk során a lektűr bizonyult a legmegengedettebb nem elit tartalomnak: a hallgatók 80 százaléka olvas szórakoztató irodalmat, közülük 33 százalék legalább havi rendszerességgel.  A válaszadó hallgatók összesen 48 százaléka ért egyet azzal, hogy a lektűr nem számít trashnek, és néhányan kifejtős válaszban is kikérték maguknak ezt a címkét. A köztudatban könyv, mint olyan még mindig intellektuális szimbólum, az olvasás még mindig kulturális tevékenység.

Ezzel szemben az egyetemi közegben legkevésbé megtűrt tartalom címéért a szappanoperák, a valóságshow-k és más reality tartalmak vetekednek a bulvárújságírással; előbbiről a kitöltők 59 százaléka, utóbbiról pedig 54 százalékuk állítja, hogy soha nem fogyasztja, és válaszadóink körében is pusztán 0,5-1 százalékban merült fel a kérdés, hogy ezek a médiumok ne lennének egyértelműen szennytartalmak. Nem meglepő, hiszen a tévé, a filmgyártás kezdettől fogva a tömegmédia eszköze, a többség igényeit szolgálja ki, így eredendően a pop- és trash kultúra melegágya. 

A szakértők a tévé trash műsorainak bukást jósoltak néhány évvel ezelőtt, és ezt azzal indokolták, hogy a reality műfaj sikere a nézőknek egyfajta kukkolási igényének kielégítésében rejlik, és a közösségi média térnyerésével ezt az igényt egyre inkább ismerőseink online tevékenységének megfigyelése fogja táplálni. A bulvárújságírás egyértelműen ezen a vonalon mozog, az emberiséggel egyidős falusi pletykálás modern megfelelője. De úgy tűnik, mégsem zárhatjuk le a reality és a bulvár lélektanát ennyivel. Sosem volt még ilyen könnyű beletekintenünk mások életébe, gondoljunk csak a fő- vagy mellékállásban megosztó YouTube vloggerek vagy bármely más közösségi oldal széles kínálatára, sőt, az Ask.Fm jóvoltából már meg is mondhatjuk, mit akarunk látni az általunk követett személyektől. 

A megjósolt hanyatlás ennek ellenére sehol nem észlelhető, sikeres nézettséggel zárult a Való Világ 7, a konkurens csatornán pedig dübörög az Éden Hotel. A nyomtatott sajtó folyamatos háttérbe szorulása ellenére 2013-ban a legsikeresebb pletykalapok, a Blikk és a Story 137 illetve 155 ezres eladott példányszámot produkált (összehasonlításképpen a saját kategóriáikban szintén legsikeresebbnek mondható Népszabadság és a HVG negyvenezres példányszám körül teljesít).

De bármennyire is könnyű belelapozni a vécén egy Storyba (hogy igazán trash kontextusba helyezzük még a trasht is) vagy bekapcsolni egy kereskedelmi csatornát, az internet pöcegödreinek is nevezhető tartalmakat semmi nem múlhatja felül (vagy alul), gondoljunk csak az internet 34-es szabályára. De felesleges lenne cizellálni, hogy minden szenny, ami csak létezik, az az interneten megtalálható, vagy pedig mégsem létezik. Az internet mutatja meg igazán, mennyire fontos tényező a trash tartalmak terjedésében az idő; a hosszú cikkek nehezen emészthetőek, népszerű portálokon cikk lehet már az is, hogy “10 ötlet lakberendezésre”, amely valójában azt jelenti: itt van 10 kép, amelyeken lakásbelsők láthatóak. Hihetetlenül pörögnek a gyorstartalmakra, főként képmegosztásra épülő oldalcsaládok; a pinterest, a tumblr és a twitter népszerűsége mutatja, a blogolás fénykora már lejárt - ami több mint 140 karakter, az nem sokakat fog érdekelni.

Ez az átalakulási folyamat még a közéleti hírportálokon is meglátszik, ezen a területen is megjelent a növekvő igény az “elbulvárosodott”, könnyen emészthető, tömör tartalomra - nézzük csak meg a cinket vagy a 444 cikkeit (utóbbinak több kimondottan trashre szakosodott leányportálja is van). A hanyagság stílussá lett, túl komolyan venni magunkat ciki.



Eddig csak médiumokról beszéltünk, de a trash kultúra lehet életstílus, lehet divat, lehet értékrend, gondolkodásmód is. Trash a fiatalkori mértéktelen alkoholfogyasztás, amelyet teljesen természetesnek tartunk, de orvosilag alkoholizmusnak minősül; a növekvő elhízás, a tespedés, de trash a fitneszmánia is, a “nézd, hogy néz ki, bezzeg én”; trash, hogy olcsó és könnyen lecserélhető dolgokkal vesszük körbe magunkat. Trash a lazaság, a frenkizés kultusza, hogy sose vegyük túl komolyan magunkat, még akkor se, ha közéleti újságírók vagy neadjisten a Szinapszis magazin szerkesztői vagyunk; trash távolmaradni attól, hogy a dolgok komolyra fordulhassanak; trash folyamatosan a csóróságunkkal, pláne a sóherségünkkel hencegni, de a leginkább trash, amikor sugározzuk a trash életérzést, miközben belül tudjuk, hogy mi ennél jobbak vagyunk.

A kérdőív kitöltőit arról is kérdeztük, szerintük mi lehet még trash azonkívül, amit már említettünk. Válaszadóink többsége valamilyen zenei kategóriát jelölt meg (nagy arányban szerepelt a mulatós zene, a hazai rap paletta, de nem sokkal maradtak le mögötte a reggeli rádióműsorok sem), ezenkívül többen jelölték meg a Facebookot és azzal kapcsolatos tevékenységeket, játékokat, posztolási kényszert, okostelefonfüggőséget. Több válaszadónk gondolt a politikai, főként szélsőséges nézeteket tükröző tartalmakra is, illetve születtek még várható válaszok, úgy mint a tehetségkutató műsorok, a top fail videók, a képregények, a magyar tumblr közösség, Tibi atya, és valamivel meglepőbbek, mint például a konfekcióruházati láncok, a gyorséttermi relikviák, az animal pornó (kedves válaszadónknak itt jeleznénk, a pornográfia válogatás nélkül már önmagában trash tartalom :), valamint Jack Kerouac. És hát végső soron az trash, amit annak nevezünk.

Mostanra valószínűleg kiderült, olyan szerteágazó és sokat vizsgált jelenséggel állunk szemben, hogy nemcsak egy egész lapszámot, hanem akár külön folyóiratot is szentelhetnénk neki – már persze, ha mások nem tették volna meg helyettünk jóval korábban. Nincs semmilyen új, forradalmi szemléletünk, hogy hol húzzuk meg a trash kultúra határait és életünk mely területén milyen mértékben van jelen, milyen prognózist várhatunk. De ami igazán érdekes kérdés, hogy ha a trashkutatóknak igazuk van, és a trash aranykorát éljük, akkor miért most? Miért egyáltalán?

Egyetemünk trashfogyasztó önkéntes szószólóinak 80,7 százaléka véli úgy, hogy a trash fő húzóereje a humor, de 70,2 százalékuk jó magyarázatnak tartja a gyorstartalommal járó szellemi offline állapotot is. A klasszikusan hangoztatott társaságban bedobható beszédtéma bronzérmet kapott a maga 35,1 százalékos fontosságával, a klisés menekülés a valóság elől (11,7%) és önigazolás (12,3%) csúnyán lemaradtak. Egész jó arányban szerepelt viszont a kicsit túl jól is hangzó érv, hogy a trash termékek, ahogy lényegében bármi más, ismeretterjesztésre is alkalmasak.

Valamennyire eltért ettől azok véleménye, akik magukat trashtől tartózkodóként jelölték meg: itt a nevettetés második helyre csúszott 56,5 százalékkal, és 75 százalékkal, toronymagasan vezet az intellektuális rövidzárlat, mint a titok nyitja. Dobogós itt is, hogy társaságban be lehet vetni témaként (44,4%), nem sokkal lemaradva követi az önigazolás 35,2 százalékkal, majd a valóságból való kiszakadás lehetősége (22,2%) indokolja a trash fogyasztást, de a szavazók 10,2 százaléka tette le a voksát arra is, hogy a trash a közönsége érzelmeire hat. Úgy tűnik, kívülállóknak az ismeretterjesztés kevésbé tűnik jó érvnek, erre még a néhány százaléknyi “nem tudom”-nál is kevesebben szavaztak.



A trash nagyon emberi, vagy talán inkább nagyon is állati igényeinket elégíti ki. Gondolhatnánk akár a pornográfiára, akár az érzelmeket etető romantikus történetekre, de egyre fontosabb szerepet kap a magányfaktor, hogy csak a legújabb trash tartalmakat említsük: az Ask.Fm-en vadidegeneket érezhetünk közeli ismerőseinknek, félprofi szolgáltatók vlogjain keresztül figyelhetjük az életüket. A Távol-Keleten elterjedtté vált, hogy videón nézzük egymást evés közben, mert a nagyvárosi életforma során teljesen elszakadtunk a közös étkezés élményétől, és arra sincs időnk, hogy az életben a felvetődő kérdésekre megkeressük a saját magunk személyre szabott válaszait - még szerencse, hogy legalább van Oravecz Nóra és megannyi más idézetgyűjtemény. Ugye te is azt érzed, hogy aucs, ne már, megint ugyanez a lemez?

Tényleg társadalmunkat, értékrendünket, ízlésünket roncsolná a trash? Biztos, hogy úgy kell lefesteni ezt a jelenséget, mintha a kezünkbe ragadt okostelefon, a háttérben üvöltő valóságshow, a folyton pittyegő Facebook és a 9gag friss posztjai határolnának el a családi összejövetelektől és a barátainkkal való beszélgetéstől? Nem lehet, hogy a trash egyszerűen egy tünet? Tünet, hogy valami nem stimmel. Sőt, nem is, tünet – egyszerűen, hogy valami megváltozott. 

Túl sok információ, túl nagy nyomás, túl kevés idő. Egy átlagos szemeszter alatt valószínűleg kevesen tudnánk a Háború és béke végére jutni. Egészségügyi dolgozóként pedig a szociológiai statisztikák szerint a magyar értelmiségi réteg legkevésbé művelődni hajlamos skatulyájában landolunk.

A jövő értelmiségéért aggódó olvasóinkat szeretném megnyugtatni, a kérdőívet kitöltő hallgatók 68 százaléka még mindig azt vallja, hogy az életében egyértelműen fontos szerepet játszik a konvencionális értelemben vett kultúra, és csupán 51 százalékuk állítja ugyanezt a trash kultúráról. Az egyetem online képviselete átlagban úgy vélekedik, a trash leuralta az elit kultúrát, de erős megosztottságban végül is inkább afelé hajlanak, hogy nem vagy nem annyira káros. Csupán 10 százalékuk tartja egyértelműen szégyenletesnek a trash fogyasztást.

Valójában tagadni az elit kultúra létezését vakság lenne, igen, minden művészeti ágban, médiában, a szórakoztatás minden területén létezik valami, amit felsőbbrendűnek tartunk, és az is demagógia lenne, ha az összemosódást, lazuló határokat úgy értelmeznénk, hogy valamelyik vagy akár mindkét tábor el fog tűnni, hogy átadják a helyüket az univerzális kultúrának. A szórakoztatás és a művelődés azonban fejlődik, alakul, és a gyorstartalmak megkönnyítik a kiigazodást a jelen kusza eseményei között, az olcsó és könnyen befogadható kikapcsolódás pedig nagyon simogató tud lenni még a legnemesebb léleknek is tizenkét óra igavonás után – és a világ újra megmenekült.

Talán nem is azt a kérdést kellett volna feltennünk, hogy mit és miért rejtünk a kritikus szemek elől a kukánk mélyére, hanem inkább azt, hogy miért nevezzük szennynek, amit szeretünk.

Szöveg: Gergics Enikő


A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 szont a Szinapszis XII. évfolyam 1. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com