Ha kevésbé jó szóviccre vágynál: megáll az észt!

Talán az is belejátszott az úticél választásba, hogy ide nem megy szinte senki, és mindig valamilyen megfoghatatlan fény leng körül, ha mondasz egy olyan országot, ahol a madár se jár a „hol voltál nyaralni?” kérdésre. Ehhez hasonló helyeken járni felnőttként körülbelül olyan, mint az egyik legritkább tazo birtokosának lenni általános iskolában, vagy… nekem volt színes walkman-em. (Csak mondom.) Egy biztos; az egyik legjobb barátommal a hosszúnál egy fikarcnyival sem rövidebb ideje terveztük, hogy meglátogatjuk a balti országokat – méghozzá gimnázium óta. Szintén hozzá kell hogy tartozzon a történetkezdéshez, mert belepusztulok ha nem lehetek írásban is hálás – az orosztanárunk hívta fel a figyelmünket a terület kulturális gazdagságára egy réges-régi Kutatók Éjszakája alkalmával. Azóta módfelett érdekel. Mire nem jók az ismeretterjesztő rendezvények? Na de le a bevezetéssel és hadd meséljek a főleg Észtországban töltött élménydús, de aligha pihentető körülbelül egy hetemről.

Az idejutás nehézsége önmagában is determinálja, hogy ez a vidék nem elsőszámú üdülőparadicsom a magyarok számára. Tallinnba és Rigába is kizárólag a bécsi reptérről indul repülő, az év ezen szakában a Budapesten átmenő távolsági buszok - nagy bánatunkra, valamiért nem jártak, a vonat pedig Lengyelországig visz el. Maradt hát a Népligetből buszozás Schwechat-ra, és onnan egy igazán apró, szinte már ijesztően kicsi repülőgéppel való út Tallinnig.



Trükkösen egy esti gépet választottam, hogy az előtte lévő napban elvégzett teendők számát maximalizálni tudjam és így érjem be az egyéb okból már pár napja ott lévő útitársamat. Képzelheti az Olvasó, milyen hatékonyan telt a nap, amikor már izgatottan készülődtem és próbáltam nem itthon hagyni semmit (ezt a tervet a bevált pakolási szokásaimmal erősen túlteljesítettem és nyilvánvalóan a magammal vitt dolgok fele haszontalannak bizonyult), és kerítettem időt kicsit boldogan nézni a fehér falat - amivel egymásra mosolyogtunk unos-untalan - hogy már csak pár óra és indulás.

Jópár várakozással teli óra mindkét reptéren és a tallinni buszpályaudvaron meggyőzött arról, hogy az emberek minden közlekedési csomóponton érdekesek, és hogy szörnyen ijesztő lehet egy zenét hallgató pizsama-kényelmességű utazós ruhában ücsörgő lány, aki órákig képes nézni a környezetét.

A kaland maga Tartuban kezdődött. Még most gyorsan leszögezném, erősen túlbecsültem a kis országok kis városainak (ne legyenek illúzióink) kis méretét. Még jó, hogy volt, aki a családból észhez térített az utazás tervezése alatt, hogy a két főváros (Tallinn és Riga, de a másodikról máskor lesz szó, akkor viszont ígérem) is kényelmes két-két nap, hát még a kisebb helyek. Tehát akkor újrakezdem és megpróbálom visszafogni a kis intermezzokat.

A kaland maga Tartuban kezdődött. 

Volt egy bő fél napom felfedezni Észtország tudományos-kulturális központját. A tartui egyetem léte tette ezt az addig békés és jellegtelen településsel, ami hihetetlen fejlődésen ment keresztül és az egyik legkedvesebb apró hely, ahol valaha voltam. Tele van jól összerakott múzeumokkal, az egyetemének története lenyűgöző – persze fenntartásokkal kell kezelni amit ilyen téren mondok, mert az ilyesmiért különösen tudok lelkesedni – és érdekes, a város tömve van szobrokkal és nincs fal, ahol ne ütköznénk humoros vagy szimplán esztétikus street artba az utcán. Egy (jó, legyen másfél) rövidke bekezdést kérek a tudománytörténetnek és egyetemtörténelemnek is és ígérem, tovább cseverészünk. 

Szóval, a messzi észak második legrégebbi (1632) egyetemén már a 19. században hihetetlen szellemi tőke gyűlt össze, az azon egyszerű elgondolás volt az akkor már orosz birodalomhoz kapcsolódó autokrácia során (a 20. századig a régió egész történelme más népek uralmáról szólt), hogy az elnyomott népek és ideák vallóit valamint politikai csoportok tagjait egy eldugottabb településre küldjék tanulni és így zárják ki a politikai életből a fővárosban.



Ez kétségtelen sikerrel járt, viszont Tartu és a tudomány is lehetett olyan szerencsés, hogy lenyűgöző eredmények szülessenek itt, ennek talaján, az organikus kémiát vagy később a modern csillagászatot (Andromeda táv kiszámolása, Ernst Öpik) tekintve, vagy hogy Prof. Rudolf Bucheim és Oswald Schmiedeberg a kísérleti farmakológiát és –élettant vitte előre vagy Wilhelm Ostwald megalapítsa a fizikai kémiát, amiért annak rendje és módja szerint egy Nobel-díjat is hozzávágtak 1909-ben... Most jön a legjobb rész, amiért egy nappal később a már tömeggé duzzadt útitársaim (itt épp többessszám!) rettentően furcsán néztek rám, hogy hogy örülhetek valaminek ennyire – főleg itt tevékenykedett Karl Erst von Baer, aki elkezdett mindent, ami modern embriológia. Talán túlzottan örültem neki és Pirogov szobrának, amikor elmeséltem a többieknek mit tudtam meg, de az ilyesmi gondolom szakmai ártalom, mint harkálynál az agyrázkódás. (Egész gyerekkoromban ezt a mondatot hallgattam, míg ötödik osztályban rá nem eszméltem, hogy a harkályok ezt kivédik különleges struktúrájú koponyájukkal. Milyen csodálatos ez a természet! Amindeniségit!)

Szóval Tartu erőteljesen tetszett. Egyrészt, mert objektíven tele van értékkel, másrészt mert picit ki kellett már szakadnom a nagyvárosi pörgésből egy egész kicsibe, ahol napsütés és varázsos környezet valamint számomra szokatlan ingerek értek. Egyébként egész Észtország lenyűgözően rendezett. Van benne valami kelet, főleg a tóparti nyaralóházaik építészete jutatta eszembe az orosz vidéket, nem messze Pétervártól, például, de mindehhez az osztrákoknál megszokott pedáns rendezettség tartozott. A régebbi épületek sem voltak zavaróak, annyira rendben tartották őket, hogy inkább voltak jó értelemben patinásak, mint lepusztultak.

Ezekből a házikókból kaptam megfelelő mennyiséget, amikor az épp házasodó észt barátaink elvittek a Peipsi-tóhoz, aminek a nevével számos rossz viccet lehetett gyártani. Túloldala már erősen Oroszország, illetve több tő hagyma nő a partján, mint ahányan valaha meglátogatták. Tipikus üdülőövezet nyári házakkal és magas átlagéletkorú állandó lakossággal. A következő napok utazgatásai közben több kis kastélyba is benéztünk, mert nőnek, mint a dudva. Igazán bájosak voltak és a legtöbb még ma is lakott. Meglepő, hogy egy ilyen kis országnak ennyi eltúlzott méretű gazdaságából maradt még valami.

Másnap a Balti-tenger partjára és a legnagyobb üdülővárosba, Pärnuba vezetett az út. Pancsoltunk a fájdalmasan hideg tengervízben, mint a kisgyerekek – a terv az volt, lábszárig, de a hullámok közel inkontinensre vizezték a farmernadrágunkat, ami nem csak a végletekig elegáns, de 18 fokban hogy is fogalmazzak: nem fűt.

Este pedig jött a modorosan nagybetűvel írható Nagy Kaland. A kilépés a komfortzónámból, ahová picit el kellett rugdosni – tény, hogy nagyon jól értettek hozzá a többiek. 

A városi lány a cikk túloldaláról még sosem kempingezett. Számos okból, de így alakult. Az általam rajongva szeretett angol nyelv pedig nem véletlenül mondja, hogy „there is always a first”. Hát megadtuk a módját.

Vadkempingezés következett a Balti-tenger partján, sütögetéssel, spontán kilencvenes évek szemete 7 fős bulival – mert ez úgy látszik országfüggetlenül összeköti a generációmat – és persze egy kiadós viharral éjszaka. De ha valami megérte, az a tengerparti napfelkeltére kelni. Akkor úgy éreztem, vissza sem mászok a határaim közé, ha ilyesmik várnak ideát.

Az észt vidékből egy állomás maradt, Kihnu szigete, ami egy nagy élő és lélegző skanzen. Egy órás komp út után érkeztünk meg az országnak megfelelően szeszélyes időjárású szigetre, ahol biciklit béreltünk, hogy meneküljünk az eső elől. Mindez nyugodt volt, napsütéses és Jókaihoz méltóan közeli a természethez. Ha errefele jár az ember érdemes ellátogatni szigetekre is, mert mindegyik egy teljesen más világ. Ez elvileg a népviseletben motorozó idős hölgyeiről híres, és bár motort egyet sem láttunk, autentikusan öltözött néniket igen.

Észtországnak a meglepetés kedvéért van azonban fővárosa is. Tallinnal az első interakciónk a reptérre való megérkezés után még az utazásom kezdetén nagyon baráti volt, mert egyből megfogott a hajnali kikötőváros hangulat, amihez hozzátett, hogy reggel 4:15 perckor már lekapcsolják a közvilágítást olyan világos van, és így a szervezetem becsapva ugyan, de nem akart annyira összeomlani az alváshiánytól.

Amikor az egy hét vége felé visszaértünk a városba sikerült jobban megismerkednem vele; teljesen más oldalát mutatta a viszonylag külvárosi, sirályokkal telihez képest. Várt a csodaszépen rendberakott, középkori óváros és a város öble. Az utolsó két nap feszített programjába szerencsére rengeteg minden belefért. Töviről hegyire megnéztük a belvárost, ezer és egyszer eltévedve a nagyon hasonló utcákon és felmásztunk egy rakás magas, csigalépcsős toronyba - ezzel edzve a szervezetem a mélységtől való lábremegős pánik ellen. Még azért van hova fejlődni ilyen téren.



Szinte kötelező körként megnéztük az észt történeti múzeumot és a Tallinn történetét bemutatót, hogy tisztább fogalmaink legyenek a vidék múltját illetően. Dobpergés és harsona – a céheket, a hozzájuk kapcsolódó intézményeket és Tallinnt bemutató kiállítás várakozásainkkal ellentétben eszméletlenül érdekes volt; alig akartam kijönni két óra után is, pedig azért találkoztunk már három szobából álló múzeumokkal is a térségben. Nem tudom hányan fognak arra járni a kedves Olvasók közül, de ezt tényleg bűn kihagyni, úgyhogy tessék felírni valamilyen mentális krétatáblára a kötelezők közé!
Legalább ekkora, de más jellegű meglepetés volt, hogy mennyire nem gondolták túl a szépművészeti múzeumot sem méretre, sem kiállított darabokra. Ez kicsit távolabb van a várostól egy volt cári nyári lakban, amiért önmagában megéri elvillamosozni odáig, hát még a tíz perc sétára lévő gyönyörű kilátású tengerpart miatt. A kiállítás szép volt, jobbára flamand festőkkel, ugyanakkor főleg az épületen volt a hangsúly. Ez önmagában persze nem probléma, de tény, hogy másra számítottam.
A várostól másik irányba, busszal található a helyi skanzen, ami bemutatja a népművészetet Észtország szerte. Ez is érdekes volt, ráadásul eszembe juttatta, hogy milyen rég voltam a szentendreiben, pedig gyerekkoromban micsoda élmény volt.

Lőportorony és sok kószálás maradt hátra, és emellé a moszkvai olimpiára (1980) épült TV-torony a város szélén. Most megemelem kicsit a hangom, veszek egy nagy levegőt és tagoltan, ragyogó arccal közlöm, HOGY AZ MILYEN SZÉP! Nem a torony maga, de a kilátásért önmagában megérte volna eljönni ilyen messzire. Öblöstül, naplementéstül, mindenestül. Az élményhez hozzátartozott az utána az aljában elfogyasztott hal-pirog, gazdaságos és meglepően észt vacsora, (hogy, hogy nem a tengeri herkentyűk és halak dívnak errefelé) és a nyugodt nosztalgia egy csomó mindent illetően.

Kevés nyaralás során fáradtam el jobban (már készül az „Aktív pihenés! <3” molinó az ablakomra), és keveset éltem meg kalandként. Egy biztos, bárki, aki szóba áll velem a következő években, meg fogja kapni a maga látogasd-meg-a-balti-államokat-mert-le-fog-esni-az-állad adagját. Érdemes felkészülni.

Szöveg: Lévai Eszter

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com