Művészet, tudomány és homokágyás

Beszélgetés Baráti Kristóffal, a világ egyik legkeresettebb hegedűművészével



Csak kíváncsiságból, miért vállaltad el ezt az interjút egy átlagos egyetemi lapnak?

Szerintem nincs olyan, hogy átlagos; emberek vannak. A művészek élete arról szól, hogy érzelmi tartalmakat közvetítenek emberek felé, és az jót tesz, ha egy zenész pódiumon kívüli életéről is tud valamit a közönség - ne úgy érezzék, hogy távolság van az előadó és köztük; ezért általában elvállalom az interjúkat.

Tavaly a legkeresettebb hegedűművész voltál…

Ez csak egy statisztikai összesítés, ami annyit mutat, hogy bizonyos számításba vett helyeken nekem volt a legtöbb koncertem. Persze nem a mennyiség a cél. Idővel azt szeretném elérni, hogy azokon a koncerteken szerepelhessek, amelyeket a legjobban szeretnék. Jelenleg abban a fázisban vagyok, hogy mindent elvállalok.



Mitől érzi valaki, hogy tehetséges - honnan van az a bátorság, hogy valaki ilyen pályára menjen?

A szüleim zenészek, édesanyám hegedűművész.  Más háttérrel indul az a tehetséges fiatal, akinek a szülei zenészek és követelményekkel építik fel a pályáját. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a pályaválasztás nem volt szenvedés, nem volt kérdés. A legelején érződött; gyorsan tanultam, hamar memorizáltam, ezek a kézzel fogható dolgok egyértelművé tették a dolgot – főleg a szüleim számára. Számomra a döntő az volt, amikor hazaköltöztem Venezuelából és a Zeneakadémián elkezdtem versenyezni. A zeneművészetben a verseny nem olyan megfogható dolog, sok mindentől függ, kinek kik a tanárai, kinek milyenek a kapcsolatai, de ebben az időszakban kaptam olyan visszajelzéseket, melyek sokkal erősebb ambíciókat ébresztettek bennem.  A versenyek után kerültem Párizsba egy mesterhez, aki megadta az eszköztárat, hogy nemzetközi pályára léphessek. Itt kaptam azokat a gyakorlatias megoldásokat, melyek szükségesek, hogy ilyen mennyiségű koncertet tudjak adni. A koncertek között sokszor csak egy-egy nap jut a felkészülésre.

Van most mestered? 

Nincs. Illetve a zeneszerzők. Az ember mindig találkozik előadásokkal, más emberekkel, felvételekkel, melyek inspirálják, új dolgokra nyitják meg. Megtanul valamit, felépít egy előadást, de amikor lelép a színpadról, ott van milliónyi kérdőjel, mi lett volna még jobb.

Hogyan lehet összeegyeztetni az utazó életmódot a mindennapokkal, családdal?

Egyrészt meg lehet szokni, de fárasztó is egy-egy útra felkészülni. Hobbira nincs idő, pedig egy időben szerettem fényképezni, meg régebben repülni. Már elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne a jövőben újra több szabadidőm. A szabadidő azért is nehéz dolog számomra, mert a lejátszott koncert műsora, szimbólumai, érzései a fejemben tovább élnek; folyton rajtuk jár ez eszem. A család témában az én életutam teljesen rendhagyó; nem túlzás azt mondani, jelenleg az én életem másról szól. Már a 20-as éveim elején, amikor másoknak bulizás, életútkeresés, nekem a szakmai fejlődés volt az első.  Minden prioritás kérdése; ha valaki később családot szeretne, kell, hogy szakítson időt minőségi együttlétre, folyamatosan ápolni kell a kapcsolatokat. A kollégáim között vannak egyébként családos emberek.

Létezik a zenei pályán „kiégés”? 

Miért, nálatok van? Nem is gondoltam volna. Mondjuk, ha belegondolok, igaz. Nálam szerintem nem fordulhat elő, mert én a zenei tartalom felől közelítem meg a darabokat, mindig újat tudok találni egy adott műben. Óriási öröm, hogy ezeket a tartalmakat az ember előadja a saját tapasztalataival kiegészítve, előad valami olyat, ami megmaradt évszázadokon keresztül. Az a kommunikáció, ami a művész és a közönség között van, mindig új energiát gerjeszt. Ebbe nem lehet belefáradni. Akiknél előfordul a kiégés, és a játékuk rutinszerűvé válik, azok többnyire magukat helyezik előtérbe, nem a szerzőt; nem alakítanak ki kapcsolatot a közönséggel, a műveket érzelem, átélés nélkül adják elő, és örömmentes sportteljesítménnyé válik, amit csinálnak. Ez lelkileg biztosan nagyon nyomasztó.

De ehhez azért kell valamilyen hála a közönség részéről.

A közönség jelentős része ezt átérzi. Az előadás közben tapintható csend sokszor többet elárul, mint a taps. Minden koncert fontos számomra - a közönségtől olyan erőt kapok, amelyből a következőnél táplálkozhatom.

Mi a te különlegességed?

Hát csak jót tudnék mondani magamról... Komolyabban azt, hogy egyáltalán nem akarom magam előtérbe helyezni. A mi pályánkon egy másik ember gondolatait közvetítjük. Egy szerző többi művét is ismernünk kell, hogy átadhassuk az érzésvilágát. Például Mozart az operái nélkül nem is Mozart; a zeneműveiben fellelhetők a karakterek, dialógusok. Beethovennél a meglepetésszerű hatást, a forradalmi hangvételt kell megmutatni, azt az embert, aki nem hajolt meg holmi herceg előtt. A zenész feladata az is, hogy az akkori kor szokásait, stílusát megértse; nyilván nem lehet romantikusan Bachot játszani. Továbbá a hangképzés adja azt a színpalettát, mellyel ezek a gondolatok, kontrasztok megteremthetőek. Lehet ez éles, puha, sötét, drámai és mindenféle karakter, amivel százféle érzetet lehet kelteni a közönségben, vezetni, játszani lehet velük. Nincs zenei kiválóság átélés nélkül. Példaul Brahmsnál az embernek erős idegrendszerre van szüksége, hogy azt az érzelmi turbulenciát meg tudja jeleníteni, amin valószínűleg ő maga is átment.

Látszik-e az élettapasztalat a játékon?

Az ember sokszor jeleníti meg saját élettapasztalatait, de ez misztérium. Olyan példát is tudok mondani, hogy egy tapasztaltabb zenész nem képes úgy eljátszani valamit, ahogy egy fiatal, pedig az nem is élte át. Itt az átélés inkább az átérzés formájában jelenik meg. Nem biztos, hogy Mozart az összes létező karakterét átélte; valószínűleg csak belehelyezkedett a szerepeibe. Az író sem mindig a saját élményeit írja meg. 

Miért van még mindig ilyen nagy létjogosultsága a komoly zenének a sok mai zenei műfaj mellett?

A kultúrában folyamatos erodálódás van. A társadalmunk instant dolgokról szól, például már a vásárlás sem a régi.  Emlékszem, régen órákig válogattam az albumokat egy zeneboltban, most meg csak letöltjük a zenéket az internetről. Az időbefektetés hiányzik, melyet a komolyzene követel. Ez már csak egy program, amire a feleség elrángatja a férjét.. Hiányzik a felkészülés, az utána olvasás, az átszellemülés. Vagy ahogy a taxisok mondják: „a klasszikus zene olyan relaxáló”, de ez messze nem háttérfunkciót betöltő műfaj. Ennek be kell szippantania az embert egy más lelkiállapotba, drámába - akkor tud létrejönni a lelki felemelkedés. Erre a mai világban egyre nehezebben látok lehetőséget. De ennek ellenére nem hiszem, hogy baj lenne; a megfelelő érzékenységű emberek úgyis rábukkannak. Persze az oktatás lehetne működőképesebb, magasabb színvonalú ezen a téren. Heti egy zeneóra elég kevés élményt tud adni a gyereknek. Nem hiszem, hogy ebben bármilyen változás következne be, persze fontos a sport, a mozgás, de a kultúra átfogóbb ismerete sokat jelentene társadalmunknak.

Kiket szeretsz játszani?

Ez nehéz kérdés - hogyan tehetném Beethovent Brahms elé. Vagy a barokkot a maga drámaiságával, könnyedségével a klasszicizmus elé. De hogy konkrétumot is mondjak: Beethoven szabad szemléletét, vagy Csajkovszkij Hegedűversenyét különösen magaménak érzem.

Kortárs zenét játszol?

A kortárs zene egy kicsit árvagyerek műfaj. Nagyon nehéz új dolgot mondania egy zeneszerzőnek, de az előnye az, hogy fel lehet hívni, hogy pontosan mit is akar. Tavaly két mű világpremierjére is felkértek. Dubrovay László kifejezetten nekem komponált egy művet, mely nagy megtiszteltetés volt. A mai kortárs trend már kicsit más, mint 10–20 éve, a zeneszerzők már nem akarnak különcnek tűnni - rájöttek, hogy jó, ha játsszák a műveiket és emészthetőbb dolgokat írnak. Én sosem mondok nemet az első benyomás, a kottakép alapján, ha az ember átrágja magát a kezdeti érthetetlenségen, mindig lehet benne találni értelmet.

És az orvosok művészetekhez való viszonyát milyennek látod? 

A művészeti gondolkodásra ráfér a tudományosabb, analitikusabb hozzáállás, hogy az összkép harmonikusabb legyen. És ugyanúgy a tudománynak is jót tesz, ha a szellemibb, kreatívabb gondolkodás megjelenik benne, ami segíti az adott diák, professzor munkáját. Azt gondolom, mindenki találja meg azt a művészeti ágat, mely számára érdekes, hogy a látóköre szélesedjen; legyen ez akár zene, festészet. 

Mi azért sokan nem tudunk zene nélkül élni, ti tudtuk tudomány nélkül?

Engem gyerekkoromban a földrajz és a fizika nagyon érdekelt, mostanában főleg az a kérdés izgat, hogyan kapcsolódik egymáshoz az anyag és a szellem. Mi szellemi lények hogyan tudjuk megismerni, uralni az anyagi világot, hogyan lesz szellemi és a materiális világ közt harmónia...

Akkor többek vagyunk, mint az idegsejtjeink összessége?

Pontosan. Hívő vagyok a magam módján, nem hiszem, hogy ez az egy életünk. Van egy magasabb szellemi szféra, ahova tartunk, ki-ki a maga tempójában. Főleg az értelmetlen halál mutatja meg számomra, hogy kell, hogy legyen tovább; kell, hogy legyen valami értelme az életnek önmagán túl. A művészetben érzem ezt. Egy Michelangelo-szobor maga a rejtély. Az nem lehet, hogy ez csak az ember kétkezi munkája. Ezt fentről kaptuk. Vagy amikor kezembe veszek egy kottát, nemcsak néhány kottafejet és papírt látok, hanem egy 200 éve meghalt ember szelleme szól hozzám. És az ember ilyenkor továbbgondolja, nem is biztos, hogy csak homokágyás lesz.

Készítette: Dr. Pásztor Zsófia

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com