India lánya

# önrendelkezési jog      # testi integritáshoz való jog      # emberi méltósághoz való jog
# szociális biztonsághoz való jog      # magánélethez való jog      # tanuláshoz való jog



Leslee Udwin két évet töltött Indiában, hogy elkészítse dokumentumfilmjét, mely Jyoti Singh – egy orvostanhallgató kegyetlen megerőszakolásának és meggyilkolásának történetét dolgozza fel. Vajon az a figyelem, amit ez a borzasztó történet Indiában és világszerte megkapott képes volt előremozdítani a nemek közti egyenlőség ügyét? Számít ez egyáltalán magyarországi viszonylatokban? 

Megáll. Elhallgat. Félrenéz.

Jyoti Singhnek 23 évesen volt mit ünnepelnie. „A boldogság csak néhány lépésre állt tőlünk” – mondja édesapja, Badri Singh, aki világéletében kétkezű munkát végzett. Ő és felesége eladták földjüket, hogy ne csak a két fiúknak biztosíthassanak továbbtanulási lehetőséget, hanem lányuknak is.



Jyoti kivállóan beszélt angolul, és tanulmányai mellett egy call centerben dolgozott éjszakai műszakban: este nyolctól hajnal négyig; majd három órákat aludt, a többi idejét pedig tanulással töltötte. Azon a bizonyos vasárnapon, mivel letette záróvizsgáit, ünneplésképpen egy barátjával elment megnézni a Pi élete című filmet. A film után, este fél kilenckor egy szolgálaton kívüli busz vette fel őket. A dokumentumfilm azzal foglalkozik, ami ez után történt a buszon, ahol Jyoti öt férfi és egy fiatalkorú (17 éves) fiú áldozatául esett: megerőszakolták, megverték, aztán kidobták az út szélére. Jyoti pár nappal később belehalt sérüléseibe.

Ezt követően hetekig nők és férfiak vonultak ki India utcáira, hogy azt az egyenlőséget követeljék, amit az alkotmány ugyan elismer, de a társadalmi gyakorlatban mégsem érvényesül. Leslee Udwin meg is jegyzi nyilatkozatában, hogy nem a kegyetlen, de társadalmilag megtűrt nemi erőszak, hanem sokkal inkább az emberek reakciója inspirálta a két év munka során. Korábban fel nem szólaló, hétköznapjaikból kilépő férfiak és nők mentek ki az utcára, hogy szembenézzenek a könnygázt, gumibotot és vízágyút bevető kormányukkal. Alapvető emberi jogokért tüntettek.

Minden országnak megvannak a maga megdöbbentő rátái: Indiának 1.2 milliárd lakosa van, és leosztva az esetek számát minden huszadik percben valakit megerőszakolnak. Nagy számok törvénye ez? Az Egyesült Királyságban évente körülbelül 85 000 nő válik áldozattá, Magyarországon ez a mutató 100 000 nő felett van (FRA népesség-bűnügyi statisztikák, 2014), mely számadatot tovább boncolva számomra megdöbbentő, hogy ebből több mint 70 000 nő a bántalmazójával él. Mi tehát az európai ráta? Ha hihetünk a nemzetközi felméréseknek, osztásnak, szorzásnak, akkor minden 5. nőt ér bántalmazás.



Meglehet, hogy Európában a „férfiuralom” nem olyan látványosan kegyetlen eszközökkel szorítja el a nőket, mint a tőlünk keletre használt, egészen hétköznapi savtámadások, csonkítások vagy a „kegyes halál” intézménye, viszont a nemi diszkrimináción alapuló erőszak „enyhébb” formái a nyugati civilizációban is nap, mint nap végzik a testi és lelki pusztítást.

Mire hívja fel a figyelmünket India? Egy olyan jelenségre, amit a fejlett országokban ügyesen eltakar a jogintézmény útvesztője: hogy bár törvény szerint férfit és nőt egyenlő jogok illetnek meg, gyakorlatban a nő hátrányból indul, mert a populáció egy jelentős hányadának gondolatvilágában a nő nem szabadulhat történelmi múltjától.

Nem a női és férfi társadalmi szerepekből adódó szolgálatkészséggel vagy függési viszonnyal van alapvetően a gond, hanem az ember-ember problematikájával: fejlődik a technológiánk, átalakul a társadalmunk, és ennek a folyamatnak az epigenetikája az emberre nemtől függetlenül hatással van: egyre több fejlesztésre alkalmas hatás érhet el minket, egyre több eszköz áll rendelkezésünkre, és ebben a környezetben fizikálisan – gyakorlatban – megnehezített a nők előretörése. Nem. A nő nem „előrébb” akar törni a férfihoz képest, hanem hasonló esélyekkel akar hasonló egzisztenciális kérdéseken túlnőni. 

Visszatérve Indiába… Hogyan lehet jogi eszköz a kettősmérce és az deperszonalizáció, amikor a modern jog alapja az egyén védelme kéne, hogy legyen? (Ezt mondjuk csak feltételezem, mivel nem rendelkezem jogi ismeretekkel). De mit mondott a védőügyvéd? 

„Ha az én lányom megbecstelenítené magát, az egész család előtt locsolnám rá a benzint, és felgyújtanám.” 

Miért engedheti meg magának egy férfiember a leuraló testi vagy akár lelki erőszak gyakorlását? Milyen gondolat igazolja? A film megrázó „magyarázatokkal” áll elő.

A buszsofőr szeme tiszta, viselkedése fesztelen miközben felidézi azt a vasárnap estét: „Egy tisztességes lány nem bóklászik az utcán este kilenc tájékán. A lányoknak csak olyan 20%-a jó. Meg egyébként is… egy lány sokkal inkább felelős az erőszakért, mint egy fiú. Nem halt volna meg, ha nem ellenkezik… Csendben kellett volna hagynia az egészet. Akkor csak kidobták volna, mikor végeztek.”

A férfi arcán nem látszik megbánás, de nőgyűlölő düh sem; talán csak az értetlenség: nem érti, mi ez a nagy felháborodás. Olyan 15-20 perc volt az egész, ő közben vezetett, a lány meg segítségért sikítozott. A fiatalkorú srác benyúlt és kihúzott valamit. A lány belei voltak a kezében. Na, akkor előrevonszolták Jyotit, és kidobták a buszból.



A fiatalkorú elkövető három évet kapott. Az elítéltek közül ketten fellebbeztek. Az ítélet szerint halálbüntetés járna nekik, mert – ahogyan a bíró fogalmazott – ez a legritkább esetek egyike. Azt leszámítva, hogy sajnos nem az.

Megáll. Elhallgat. Félrenéz.

Leslee Udwin 30 órányi interjúanyagot készített nemi erőszakot elkövetőkkel, köztük a 34 éves Gauravval, aki tíz évet ült, amiért megerőszakolt egy öt éves kislányt. Tettét megdöbbentő részletességgel meséli el: hogyan vetkőztette, és a félelemtől mennyire tágultak ki a kislány pupillái, aztán hogyan csinálta. Feláll interjú közben, és megmutatja, hogy a kislány mennyivel ért a térde fölé. A kérdésre, hogy hogyan tehette így tönkre egy gyerek életét, csak annyit válaszol hogy: koldusgyerek volt, az élete értéktelen. 

Ennél kegyetlenebb gondolat talán nem is létezik. De mi köze ennek hozzánk? 


Mi is neveljük azokat, akik számára az életünk értéktelen. A többi statisztika és isteni kegyelem.

Szöveg: Fekete Aimie

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com