Az emberi szellem szférája

Beszélgetés Dr. Falus Andrással



Mi az a motto, ami szerint végzi az oktatást? 
A diákokkal való kapcsolatát milyen legfőbb igazságok jellemzik?

Hadd idézzem egy új pályázatunknak a mottóját, ami talán jó válasz erre; négy T betűvel kezdődő szónak az idézete: Tanulj, hogy taníts, taníts hogy tudj. Ebben a gondolatban megfogalmazódik az, hogy az ember igazán azt tudja, amit képes tanítani is. Amikor az ember elmagyaráz valamit akkor jön rá hogy mit nem ért, és akkor áll össze benne a kép. Én legtöbbször pedagógusnak is érzem magam. Kutató vagyok, immunológus, genetikus, sejtbiológus, de ezen túl nagyon fontos - tényleg kis srác korom óta - az, hogy amit megtanultam, azt úgy tudjam másoknak elmondani, hogy azzal mintegy beavassam őket, bevonjam őket abba a világba amit én szeretek. Tehát értelmesen beszélni a tudományról, vagy bármiről tuajdonképpen egy empátiás készséget kell hogy jelentsen. Az ember ha kommunikálni akar valakivel a szónak a szemantikai értelmezésében, akkor az a minimum, hogy azt a másik megértse. Nekem nagyon fontos az úgynevezett ismeretterjesztés, vagy tudásdisszemináció, tudásterjesztés, mert úgy érzem, hogy ezekhez a dolgok, amikkel nekem megadatott, hogy foglalkozzam, és hogy valaminek egy részét megtanuljam, az nekem egy örömöt jelent; tényleg jól érzem magam benne, és nagyon jó megosztani ezt az örömöt. Ma gyakorta sokkal inkább pedagógusnak érzem magam, mint kutatónak. A kutatói lét is fontos nekem; szeretem a kutatást, az eredetiséget, egy szellemes kérdést, gondolatmenetet, egy logikai lépést a cikk diszkussziójában, megvitatásában, de igazán az a jó mikor közösen tudunk örülni egy szép gondolatnak. Mindig elaludtam az unalmas órákon egyetemista koromban, és a nejem - akkor még, csak évfolyamtársak voltunk, mindig bokánrúgott, és azok a kék foltok... Iszonyú nehezen tudtam ébren maradni és nagyon élveztem azt az előadót, akinek csillogott a szeme, szerette amiről beszélt, lelkes volt. Ugyanakkor a jó előadás azért nem egy showműsor, de valahol egy szellemi, motivációs  értelemben közösségteremtő esemény kell hogy legyen. Nyilvánvaló, hogy a különböző tantárgyaknak különböző lehetőségeik vannak. Lehet hogy vannak szakterületek, amelyeket nem nagyon lehet izgalmasan elmondani, de az immunológia például olyan akár egy akciófilm. Évekkel ezelőtt ebben a szellemben írtam meg az „ Adj király katonát“ c. Népszerűsítő immunológiai könyvet. Genomikában még annyira ez a helyzet, ez a diszciplína naponta permanens robbanásokon megy át.



Mit talál még nagyon fotnosnak a tudományos egyetemi oktatásban és az egyetemi polgárok közötti kapcsolatokban?

Az un. „élő“ természettudományokon felül élénken foglalkoztat bizonyos tudományos kérdések (és válaszok) etikai vonatkozása. Nekem csudamód szerencsém volt, mert találkoztam  az életemben, a kritikus választási pillanatokban néhány nagy egyéniséggel, Magyarországon, külföldön egyaránt. Ez a tapasztalat persze, ha ritkábban is, de negatív vonatkozásban is értendő. Közeli, olykor saját élményeim alapján megtanultam, hogy egy emberrel, egy munkatárssal hogyan kell illeve hogyan nem szabad bánni. Hogy kell vizsgáztatni. Én nagyon izgulós vizsgázó voltam, időnként félig meghaltam ott. Ráadásul  zavaromban dadogtam, és azt hiszem hogy súlyosnak minősített beszédhibám volt. Akkor megtanultam, hogy meg kell próbálni ezt a velem szemben ülő embert feloldani, semmiképpen nem félelmet kelteni, részben azért is, mert nekem semmiben nincs több emberi jogom mint a másik félnek, legfelejebb az adott helyzetben a szerepünk más. Azért mert én több évtizeddel idősebb vagyok ez nem jogosít fel semmire. Nekem az a dolgom hogy neki átadjak valamit, neki pedig arra van joga, lehetősége, hogy megtanulja. Máskülönben teljesen egyenrangúak vagyunk. A megalázás, a szivatás az egy őrület, az egy hatalmas  emberi tévedés. Nehezen buktattam szóbeli vizsgák során. Ahhoz talán “se kép se hang” helyzet kellett, ha mégis megtettem, mindig ötvenszer elnézést kértem. Ha az izgalom miatt van, azt egy mondattal fel lehet oldani. Vannak technikái, hogyan kell megnyugtatni azt a másik embert. A másik ami nagyon fontos, hogy a vizsgán is tanítani kell, tehát az egy lehetőség elmagyarázni valamit. De érdekes, hogy ötöst is nehezen adtam, ahhoz számomra villanni kellett egyet. Az immunológia vizsgán szerepelnek esszé kérdések is, és ha az esszében valaki valami nagyon szép eredeti gondolatot írt le, akkor ráírtam a dolgozatra, hogy jöjjön be hozzám és ezután  jónéhány ilyen embert „nyúltam le“ TDK-snak, majd Phd-snek. Nagyon jól érzem magam, ha fiatalokkal lehetek. Otthon 11 unokám van, most már majdnem 12, bármelyik pillanatban jöhet a 12.-ik. Családomban és a munkámban is legjobban a fiatalok között érzem magamat.  Ha most valaki végigmegy az intézetben feltűnik, hogy az átlagéletkor 35 alatt van, tehát ez egy nagyon fiatal tanszék.

Hogyan tudja ezt humán beállítottságát összeegyeztetni a tudományos élettel, vagy esetleg nem is kell, mert a két dolog teljesen komplementer?

Abszolút komplementer. Az embernek nagyon sokféle arca van. Amikor az amerikai főnököm mindenáron rá akart beszélni egy tartósabb - esetleg végleges - tartózkodásra; azonnal kinevezett volna állandó állásra, assistant professor lettem volna, és én nem vállaltam el, akkor ő, nem kevéssé indignálódva, azt mondta, hogy te nem is vagy igazi tudós, mert egy igazi tudósnak ez az élete: a kutatás, a tudomány művelése a prioritása.  Mondtam neki, hogy nézd Harvey, akkor én nem vagyok igazi tudós, ha ezt a beszűkülést nevezed igazi tudósalkatnak! Nekem sok minden teszi még közelítőleg teljessé az életemet; beszélgetések, társaság, humor, koncert, színház és így tovább. Nagyon szeretem a művészeteket, a művészet szerintem a legmagasabb rendű emberi tevékenység. A tudomány is nagyon kimagasló emberi teljesítmény. Gondolkodás, lényeglátás, jó kérdés - ezek mind nagyon szép dolgok, de a művészet az valahol Isten megjelenése az ember életében egy rövidebb-hosszabb ideig. Nagyon szeretem a zenét. Még gyerekkoromban zeneóvodába járattak, akkor is már zongoráztam, és folytattam sokáig teljesen tehetségtelenül. De mint zenehallgató nem vetek meg egyetlen műfajt sem. A képeket nagyon szeretem, teljesen amatőrként festettem is, szépszámú akvarellem van, bár mostanában felhagytam ezzel a tevékenységgel.

Miért kezdett el verseket írni?

Mindig középpontban álltak nálam a versek. A verselés úgy kezdődött - vagy pontosabban - úgy folytatódott, hogy kisgyerek koromban állandóan rímeket mondtam a fejemben és azt hittem, hogy mindenki ezt csinálja. Volt egy vers, amit annak idején édesanyám mondogatott, aztán megtaláltam a féltve őrzött ereklyéi között: az első szemfogam volt ott - nekem nincs testvérem, egyke voltam - meg egy koromfekete hajtincsem az ötvenes évekből. És ott volt egy versike: “A  macska a fára felmászott, Andriska szereti a kolbászot” című „opus”. Mintegy öt évesen mondhattam ezt a kínrímet.

A verseket szerettem mondani is, mert ahogy említettem, egy időben komolyabb beszédhibával küzdöttem  - ez most is bennem van, de már tudom kompenzálni. A versmondás nagyon sokat segített a nyilvános szereplésekben. Mintha egy szekeret a kerekeire feltennének, az egy lendületet, ritmust, ütemet ad. 

A művészet szerintem a legmagasabb rendű emberi tevékenység. A tudomány nagyon kimagasló emberi teljesítmény: Gondolkodás, lényeglátás, jó kérdés... ezek mind nagyon szép dolgok, de a művészet az valahol Isten megjelenése az ember életében. 

Az éneklés is kedvemre volt, semmi hangom nincsen, de szerettem a közös éneklést, akkor is, ha gyakran csak tátogtam. De a vers különösen jól esett, és persze a próza is. Sokkal több ember ír, mint ahány olvas, ez egy alapigazság. Tulajdonképpen nem régen, 2005 - 2006 körül kerültem kapcsolatba a zseniális Juhász Ferenccel, neki megmutatam a verseimet, és azt mondta, hogy nem is rossz, amit csinálok. Az ő ajánlásával megjelent az első kötet Kékbordó oltárok címmel, majd ezután egy-két évvel, szintén az ő, és különösen Lator László segítségével megjelent a második kötet is az Égigérő prímszavak. Hívő vagyok, istenhívő, és egyre többet foglalkozom, egyre jobban izgat ember és Isten kapcsolata. A versiírás egyfajta exhibicionizmus, ami hullámokban éri el az embert.  2009 óta nem adtam ki semmit, de rengeteg vers halmozódott fel. A versíráson kívül nemrégiben elkezdtem prózával is foglalkozni.

Ezek szerint gyerekkorától kezdve folyamatosan ír?

Igen, bár azért kisebb-nagyobb kihagyások akadtak életem során. Amikor életem során éppen mentális, érzelmi, hullámzásban voltam, akkor mindig többet írtam. Nagy frusztrációknál is rendkívül sok gondolatom kerül papírra.Például nagyon sokat írok mostanában a szüleimről, akik már rég nincsenek, de mégis itt vannak velem. Nekik nagyon érdekes életük volt, és csak most jöttem rá néhány dologra, és ez sokszor foglalkoztat. Kiírom magamból, nagyon jól esik az írás. Az írásaim nagyon nagy részét, olyan 90%-át nem látja senki, mert nagyon válogatok.

Ez azért van mert folyton javítgatja őket, egyre jobbra törekszik? Esetleg nehéz megválni tőlük?

Túlságosan is, nem tudom egy vers alá odaírni a dátumot, mert ahányszor elolvasom mindig beleírok. Emiatt nem tudom ezt a legutóbbit a kezeimből kiadni, pedig már kiadó is lenne. Ebben van valami egyre személyesebb, szemérmesebb az emberben, ez egy teljes kinyílás.

Maga az a gondolat tartja vissza, hogy teljes egészében kinyilatkoztassa  önmagát, vagy az a törekvés, hogy minél tökéletesebb formában tudja odaadni verseit az embereknek?

Elgondolkodtató a kérdés. Valószínűleg mindkettő. De utóbbiról én már rég lemondtam. Nem vagyok költő, néha írok verseket, hol van ez egy igazi nagy költőtől. Én a magam örömére írok. Számomra ez a tevékenység egy gólyakalifa történet, kicsit schizoid helyzet. Amikor ír, akkor az emberből olyan szavak, szóösszetételek buknak elő, amelyek a hétköznapi helyzetekben soha nem jutnának eszébe. Ez nagyon érdekes jelenség: energizálja az embert. Elég sokat dolgozom estig, éjszakáig, éjfél körül, kicsit fáradt vagyok, lebillen a fejem, aztán eszembe jut egy sor, elkezdek írni, és mikor felnézek az órára, fél négy van. Ez egy nagyon érdekes állapot. Mindannyiunkban van egy csomó kettős én, de ha ezt le lehet vezetni, és ameddig visszatalálunk, addig nincsen gond.

Mi a jelentése az Ön költészetében az írói álnevének, mennyire érte el a célját az álnév? 

Nem titkoltam, mindenkinek elmondtam, mindenki tudta aki megkérdezte. Magam előtt rejtegettem. Nem akarok olyan immunológus lenni aki érdekes verseket ír, és nem akarok olyan Hangai B. Artúr lenni aki immunológiával foglalkozik. Hanga az Apollinaire Búcsú című verséből jött. A „b” az bagolyt jelent, bagolymániás vagyok, gyüjtöm a baglyokat a világ minden részéről. Artúr az apai nagyapám volt, aki akkor halt meg, mikor én 10 éves se voltam. Arra emlékszem, hogy egy pici öreg bácsi volt, én pedig átkozottul rossz gyerek. És az Artúr nagyapám megszelídített, csendben mesélt, és én el voltam varázsolva. Alig emlékszem rá, csak egy öreg ráncos embernek a képe maradt meg, aki egy nagy székben ült. Kis ember a nagy széken. Szóval nem titkoltam soha más előtt; magamban akartam egy vonalat húzni Falus András és Hangai B. Artúr között , ez persze vagy sikerül vagy nem. Semmi titkom nincsen ebben.

Felmerült korábban tudomány és művészet kapcsolata. Említette hogy sokszor keresi Istent, és szereti megtalálni. Ezt hogyan lehet a tudománnyal, tudományos élettel összeegyeztetni?

Megint csak egymást kiegészítő dolgokról van szó. Szerintem a hit és a tudomány az két kiemelten fontos, de más-más szférája az emberi szellemek, mentalitásnak, amelyek szerintem összeegyeztethetőek egy emberen belül. A természettudományhoz bizonyítékok, elvek, reprodukálhatóság, nyitottság kell. A hit is nyitott, de ahhoz bizonyosság kell, és nem bizonyíték. Én nem keresek isteni bizonyítékot, én bizonyos vagyok abban, hogy együtt vagyok Vele, azzal a kibeszélhetetlen valamivel, valakivel; aki örök társam, aki az utamat meghatározza, akinek egy lényege van, hogy ő maga egyenlő azzal az elképesztő fogalommal, hogy szeretet. Ez egy olyan konkrét absztrakció, amit nem lehet - nem is kell - bizonyítékkal, természettudománnyal megfogni. Itt nem az ösztönökre godolok, mint például a fajfenntartás vagy az utódok védelme. Ez valami külön világ, én ezt a különös élő dimenziót tartom Istennek. János egyik levelében van az, hogy Isten: szeretet. Számomra, mint egy egyedi emberben, a hit és a tudomány ugyan megkülönböztetendő, de nem elválasztható. Más kérdéseket kell feltenni, másképpen. A tudós ember kérdése a hogyan, a hívő ember kérdése a miért. Mi a dolgom ebben az itteni életben? Számomra nemhogy nem összeegyeztethető, hanem elképzelhetetlen egymás nélkül a két dolog.

BEMUTATKOZÁS
Falus András vagyok, három gyerekem és (jelenleg) 11 unokám van. Nagyon szeretem a hivatásomat, elsősorban a számomra akciófilm szinten izgalmas immunológiát és genetikát. Nagyon fontos számomra az ismeretterjesztés is, nagyszerű érzés megosztani másokkal az örömöt, amit a világ ezen részével kapcsolatosan tudok. Laikusként mindig izgatott a pszichológia és az egészség kérdésköre (azaz az egész-sége).A művészeteket tartom a legmagasabbrendű emberi tevékenységnek: a zenét, a képzőművészetet és a szépirodalmat. Magam is írok,  és egy csodálatos „gólyakalifa”-világ részese lehetek így.

Hazánkban az egészségnevelés szinte teljesen hiányzik. Ön az EDUVITAL társalapítójaként milyen célokat tűz ki a szeme elé, illetve hogyan indult ez a project?

2012-ig voltam a Genetikai, Sejt és Immunbiológiai  Intézet igazgatója, és előtte a csodálatos Kopp Máriával, a Magatartástudományi Intézet vezetőjével elkezdtünk a mentális epigenetikáról beszélni, ami egy mentális backgroundot, egy pszichoszomatikus hálózatot ad, amivel az ember wellbeing-je, a jólléte működik. Ma ennek egy része már ez epigenetika körébe tartozik, molekuláris lenyomatai pl. a DNS metiláció, hiszton acetetiláció, telomeráz aktivitás befolyásolása... Elkezdtünk erről beszélni, és megállapítottuk, hogy milyen fontos a lelki egészség. Nagyon szerencsés helyzet volt, mert a két intézet  nagyon jóba lett. Szerintem ez az un. universitas lényege, hogy miért ne figyeljek már oda arra ami nem az én közvetlen szakmám? Engem a pszichológia, emberek közötti kapcsolatok mindig is érdekeltek. Messze nem tartom magam kocka tudósnak, bizonyos értelemben. Lehet, hogy nagyobb tudományos sikert is érhettem volna el, bár így sem panaszkodom, de nem bántam meg ezt sem. Létrehoztunk egy non-profit egészségnevelési társaságot, az Eduvitalt. Pár hónapra rá meghalt Kopp Mária. Innentől kezdve, az Eduvital irányítását, ezt a komplex feladatot nagyon intenzíven, nagy örömmel csinálom, oktatunk, gyakorlati tudást adunk azoknak, akik az ifjúsággal foglalkoznak. Pedagógusok, orvosok, védőnők, lelkészek, szociális munkások a célközönségünk. Öt egyetemen oktatunk, az Élet és Tudomány minden számában megjelenik egy cikkünk. Minden héten van egy rövid rádióműsorunk és most készülünk egy könyv kiadásával. Amit oktatunk, az a hagyományos egészségügy - táplálkozás, mozgás, higiénia - mellett szociológia, pszichológia, stresszkezelés, esztétika és az egészség. Új egészségterápiás módszerek alkalmazásával is kísérletezünk, hangsúlyozottan komplex egész(ség) nevelésről van szó. Hihetetlenül jól érzem magam ebben. Olyan emberekkel találkozom, akikkel egyébként nem találkoztam volna. 2012 előtt éltem az egyetemi, akadémiai életemet, tudománnyal foglalkoztam, jártam hangversenyekre, verseket írtam. Ez viszont egy magántörténet. Falvakba, iskolákba, kispapok közé megyünk. Adatott életem hátralevő részében egy program, ez elképesztő módon feldob, energizál. Oktatok persze immunológiát, genetikát két egyetemen is, és ameddig van lehetőségem, folytatom; nem mentem nyugdíjba, majd 70 évesen tervezem, bár lehet előbb fogok, de dolgozni nagyon szeretek.

Jól értettem korábban, hogy volt lehetősége külföldön állandó munkát vállalni, és ha igen, akkor hogy hogy itthon maradt ilyen ambíciók mellett?

Három helyen voltam hosszabb ideig, év nagyságrendben. Először Dániában, Odenseeben dogoztam. Kellemes volt, nagyon szerettem  akkor is, és szeretem ma is azt a társaságot. Immunkomplexek összetételét vizsgáltuk két β2 microglobulin vonatkozásában, mivel autoimmun betegségekben megjelenik ellene antitest. Akkoriban a Western-blot még nagyon gyerekcipőben járt, és én kaptam a feladatot, hogy állítsam be a módszert. Jó kemény munka volt, gyönyörű hibákat sikerült elkövetnem, de az ember a hibáiból nagyon sokat tanul, és néha a frusztrációból is többet okul az ember, mint a sikerekből. Ezt nem manírként mondom, ez tényleg így van. Majd pár évvel később eljutottunk Amerikába. Dániában egyedül voltam, tehát viszonylag könnyű volt hazajönni, egészen kicsi gyerekeim voltak, és a feleségem nyilván hősiesen sokat kellett vállaljon. Amerikába már együtt mentünk, Bostonban dolgoztunk a Harvardon. Ebben az esetben a feleségem is kutatott, volt ösztöndíja, a gyerekek pedig már nagyobbak voltak. Rengeteget utaztunk a családommal amikor szabadidőnk engedte, többet utaztunk, mint a legtöbb amerikai. Óriási élmény volt; Boston, Harvard, fantasztikus légkör, egy négyzetkilométeren több Nobel-díjas van mint Európában összesen. Itt komplement fehérjék genetikájával és expressziójuk szabályozásával foglalkoztunk, a mi kutatócsoportunk klónozta meg a komplement C2 fehérje génjét egérben. Akkor még ez a módszer radioaktív izotópos eljárásokkal működött, rengeteget szekvenáltam, nyakig 32P-ben, hatalmas lap-gélekkel, amelyekre a jobb jelfelbontás érdekében, hatalmas radioaktivitású foszforizotóppal jelzett nukleotidot (egy mCurie-t ) vittem fel, ami ma már szinte brutálisan nagy mennyiség. A munkatársaim csak hot lizardnak becéztek, mert valószínűleg sugároztam, eddig még nem betegedtem meg, remélem így is marad. Egy elképesztő kompetitív légkörű, kőkemény hely a Harvard, én tényleg napi 14 órákat dolgoztam, szombaton is. Nem volt minden labor ilyen nehéz és hajtós, de ez különösen versengő volt a szónak még a negatív értelmében is, túlversenyeztették az embereket: egy versenyistálló volt. A harmadik hosszabb utam Japánba  vezetett 1989-ben. Magyarországon éppen a rendszerváltás zajlott, ekkor történt a berlini fal leomlása, Ceaușescu üldözése. Nagyon jó helyre kerültem, de az is elég rázós volt. Részt vettem az IL6R második jelátviteli láncának klónozásban szekvenálásában, meg még néhány projektben. Ha azt mondtam, hogy a Harvard húzós volt és kompetitív, akkor le kell szögeznem, hogy a Harvard egy óvódás uzsonna party ahhoz képest ami ebben az intézetben történt. Itt is óriási különbségek voltak egyes intézetek között. A mellettünk lévő munkacsoportban csendes zene szólt, naponta hét órát dolgoztak, szombaton senki sem volt bennt. Nálunk pedig az emberek 7-kor kezdték a munkát, és este 10-ig maradtak, és volt egy éjszakai műszak is. Már az első hetemen felfedeztem, hogy a bench-et, ahol dolgoztam, rajtam kívül még más is használja- este 10 és reggel 6 között. Szóval ez egy nagyon hajszás munkahely volt, kíméletlen és embertelenül nagy elvárásokkal nagyon magas teljesítménnyel. Mikor megkérdezték, hogy mennyit dolgoztam, akkor kínomban azt mondtam mindig, hogy napi 28 órát a hétnek mind a nyolc napján. Szerencsére jó helyen volt a labor, Osakában Kyoto fele, úgyhogy én vasárnapoként úgy döntöttem hogy nem dolgozok, és szabadidőmnek nagy részét Kyotoban töltöttem, ami a világ egyik legszebb városa.

Miért jött haza?

Miért jöttem haza? Én tényleg itthon vagyok itthon, Magyarországon. Minden eufémisztikus, nacionalista felhang nélkül, én ide tartozom. Amerikában nagy volt a csábítás. Amint már említettem a családom ottléte miatt, valamint azért is, mert a feleségem is dolgozhatott és a hazaiaknál nagyobb kutatási lehetőséget kapott. Ugyanakkor szüleim nem voltak egészségesek, édesapám utána néhány évvel meg is halt, édesanyám is beteg volt, szükségük volt rám. Emellett volt állásom (ORFI) is itthon, vártak. Még öt évig kint vagyunk, és a gyerekeim ízig vérig amerikaiak lettek volna, pillanatok alatt beszocializálódtak volna abba a közegbe. Mi akkor úgy döntöttünk hogy Magyarországon folytatjuk tovább az életünket. Mostanában sokszor rosszul érzem magam itthon és megértem azokat, akik külföldre mennek, elvágyódnak innen. De akkori fejem nevében nem bántam meg hogy hazajöttem.

Készítette: Bata Máté


Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com