A kémiás, a nővér és a pilóta - 2. rész

A NŐVÉR



A „nyolckerületben” van egy tér. A tér mellett pedig lakik egy hölgy. Ez a hölgy minden áldott este bejárja ugyanazt az utat. Az útja során macskák várnak rá. Minden sarkon, minden útszakaszon, mindig ugyanazok a macskák. Ezek a macskák nem csak jól tápláltak, de egészségügyi ellátást is kapnak, hála gondviselőjüknek. Egy barátom mesélt erről a térről és arról a hölgyről is, akit aztán felkerestem. Beszélgettünk, majd utána elkísértem szokásos esti körútjára. Felejthetetlen élményben volt részem. Lujzi néni története következzék.

Szóval Bálintka, akkor mi érdekel? Én, mint nővér, mit tudnék mondani?

Minden érdekel. Mi az, amit nővérként szeretett csinálni?

Én a szülésznői munkát szerettem a legjobban. És, hogy lettem én szülésznő? Teljesen véletlenül. Egy gimis osztálytársam hívott, hogy: Lujzi, gyere le Szolnokra felvételezni a szülésznő képzőbe. Engem akkor nem is érdekelt, nem is tudtam, mi fán terem az. Hát jó, szülésznő… „Gyere, vonattal elmegyünk, kísérj el!” - mondom, hát éppen ráérek, miért ne kísérném? Nagy hallban gyülekeztünk, vagy negyven lány. Az oktató terelte be a lányokat az osztályba az előtérből, én meg ott félreálltam. Akkor mondja nekem az igazgatónő, hogy na, menjek csak be. Mondtam, hogy csak kísérő vagyok, mire ő: „Nem baj, azért próbálja meg a felvételit, hát mi baja lesz tőle”. Végül is, mi bajom lehetett volna, megírtam. Volt az írásbeli rész… utána meg a szóbeli, amire végképp nem akartam bemenni. Oda behúztak. Már azt sem tudom, hogy miről beszélgettünk, de az lett a vége, hogy a Julit nem vették föl, nekem meg jött a papír, hogy fölvettek.



Hány éves volt ez a képzés?

Kétéves képzés volt érettségi után. A Julit meg egy évvel később vették fel Pestre. Tulajdonképpen, amikor megjött ez a papír, tanácstalan voltam. De mindenki azt mondta, hogy ez egy olyan szép szakma, szülést vezetsz és az egy gyönyörű dolog.

Azért nem olyan nagy szépség. 

De nem ám. És milyen kemény munka. Na, mindegy, rábeszéltek és leköltöztem Szolnokra kollégiumba. Az egy apácazárda volt. Háromnegyed nyolcig volt kimenő. Aztán a második év vége felé, már voltunk belgyógyászaton, sebészeten is egy-egy hetet, végigkóstolgattuk az osztályokat. Egy nagyon kvalifikált csapat voltunk és a Szolnokon végzett szülésznőkért versengtek. Engem a kötelező szakmai gyakorlatra a László Kórházba osztottak be. Fertőzős szülés persze marha kevés volt, de azért berendeztünk egy szülőszobát. Aztán a Mészáros tanár úr nagyon kapacitált, hogy végezzem el a műtősnős sulit. Csak hát volt egy olyan eset, amitől megriadtam, és azt mondtam: „Én aztán nem leszek műtősnő”.

Milyen eset volt ez?

Egy hatvanéves nőnek levágták a lábát. A tanár úr szeretett engem, hiszen nagyon komoly és rendes kislány voltam. Mondta, hogy most lesz egy csontműtét lábon, nézzem meg. De én inkább csak ajtóból figyeltem, mert még ilyet nem műszereltem. Leizolálták a lábat és pont akkor néztem oda, amikor a fűrésztől freccsent a vér. A fűrész hangja, meg ahogy a csontba belement a fűrész… hát én kiszaladtam. Persze paradicsomleves volt ebédre, úgyhogy akkor ebédelni sem tudtam - látod, aki abban a székben ül, mint most Te, már mászik is bele az ölébe a Juci. A férjem is múltkor egy órán keresztül mozdulatlanul ült, mert ott volt az ölében. Pedig most ösztökélnem kell a mozgásra, mert nemrég volt infarktusa - visszatérve, hol is tartottam?

Hogy miért nem lett műtősnő.

Igen. Szóval a szülészet mellett döntöttem, de arra meg ráment az első házasságom. Szülésznőnek lenni, jól dolgozni, patyolat tiszta otthon, mosás, vasalás, a gyerekek, a férj. Ez így nem ment. Pedig nagyon humánus voltam. Ha vajúdott egy kismama, én hagytam, hogy elkapja a kezem és véresre karmoljon. Na, meg hányszor pofán csapott a magzatvíz. Ezt mind elviseltem türelemmel és szeretettel, de a család tönkrement. Se vasárnap, se ünnepek. Az első gyerekemnél nem volt ilyen, hogy három év gyes. Három hónap szülési szabadság volt, két hónaposan már a bölcsődébe kellett adnom a lányom. Ott aztán huszonnégy óra elég volt ahhoz, hogy soha többet ne kapja be a cicimet.

Utána már nem a nagy kórházba mentem vissza dolgozni, hanem hívtak Tiszaföldvárra egy szülőotthonba. Szóval ott dolgoztam, és még annyi anyatejem volt, hogy csuda. Ha nagyon ordított egy gyerek, megszoptattam, aztán reggelig úgy aludt, mint a bunda. Egyszer hajnal háromkor, mikor már végre nem volt szülés, csönd volt, gondoltam kicsit alszom. De az az egy k¤rva kisfiú, az ordított! Hiába teáztattam meg, az csak ordított. Na, mondom, gyere te is, aztán megszoptattam - Juci, ne dagasszál! Dagasztani szokott.

(Juci macska két mellső lábával felváltva tapicskol az ölemben).

Utána hová került?

Elvégeztem a fogorvosi asszisztensit, de közben jött a második gyerek. Államvizsgára készültünk, hogy készültem? Mondtuk az Erikával a tételeket, a gyerek meg szopott közben. Úgyhogy ez is megvolt. Aztán beköltöztünk ide, a „nyolckerületbe”. Úristen! Olyan régen volt már. Ilyenkor jövök rá, hogy de öreg vagyok. Szörnyű! Ja, igen. Mentem a bőr és nemibeteg gondozóba, mert ott volt AIDS-pótlék, 30%! Végül is így lettem én gondozónő. A gondozónői munkával kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy most nagy a baj. Nem ok nélkül emelkedik a vérbajosok száma. Már nincs gondozás.



A gondozónői munkája pontosan mit takart?

Felszólítót írtam, és szépen kivittem. Diszkréten. Ha netán-tán nem volt otthon az illető, akkor rébuszokban leírtam, hogy kérem, fáradjon be.

Kiknek vitte ki ezt a felszólítást?

Akiket bemondott egy kontakt. Bemondta az illetőt valaki, akihez korábban köze volt... Én meg az összes korábbi partner címét leírtam a kartonra, majd kimentem hozzájuk. Mondjuk, ha bejött egy fiú folyással, levettem a váladékot, leoltottam táptalajra, aztán ha tele volt gonococcus-szal, na, akkor tripperes volt. Ekkor minden korábbi partnerét be kellett rendelni. Megnézem gyorsan a sütit, szerintem most már jónak kell lennie. Legyen egy kicsit pirultabb?

Süljön még egy kicsit!

Szóval mára a gondozónői munka eltűnt. Nincs, aki visszakövetné a fertőzött, korábbi partnereket. Régen még rendőri segítséget is kérhettünk, ha valaki nem akart bejönni. Így ment a kontaktuskutatás.

Volt olyan, hogy bejött egy híres énekes, fülbevalóval, meg tele arannyal – tőle kaptam életem első videókazettáját – na, őt bemondta nekem egy tizennyolc éves gyönyörű szép gyerek, az Ádám. Kimentem, de nem volt otthon. Hagytam neki üzenetet, hogy hívjon fel, be kell jönnie. Bejött. Akkor még csak szifilisze volt, de tagadta az Ádámot. Nem akarta, hogy megtudjam, hogy fiúval volt együtt, mert felesége és gyermekei voltak. Tagadott. Nekem persze mindent el kellett hinnem, amit a beteg mondott. Aztán jött be az Ádámka a napi injekcióra. Mondtam neki, hogy „Ádám, levettük a vérét, de még nem tudjuk mi van, volt valami tényleg, vagy nem?”. Az Ádám azt felelte: - a vulgáris részt elhallgatva, eufeminizmussal idézzük - „Micsoda? Hát, majd ha itt lesz, akkor bejövök, és úgy a szemibe mondom, hogy (...) kettéáll a füle!”.

Akkoriban az óvszer mennyire volt elterjedt?

Én a klinikáról kaptam óvszert nagy dobozzal és osztogattam a fiataloknak. A boltokban is kapható volt már, persze nem volt még ilyen, hogy lila, zöld meg rücskös, meg mi egyéb. De nemigen használták.

Milyen jó sztorikra emlékszik még?

Minden szex más. Minden szexnél más a sztori. Az egyik elment a diszkóba, táncoltak, aztán kiment valakivel a térre és összetették, amijük volt. A srác még a lány nevét sem tudta. Mondom, legalább annyit mondjon, hogy hol lakik, hol jár iskolába. Erre ő: „Mit tudom én, nem érdekelt az engem”. Rengeteg ilyen volt. Aki hamar odaadja magát, azt nem értékelik. Nekem például a férjem másfél évig udvarolt, és hozzá is mentem feleségül - na, megetted Manci? Nincs több. Ez itt egy tizennyolc éves macska, úgy nézzed. De lehet, hogy több is annál. Persze nincs egy szál foga sem, nehezen is lélegzik, hisz’ nagyon öreg már. Ő kivételes. Neki csirkemellet adok. Külön helye is van itt a széken, és amíg ő él, addig én megszépítem az életét - aztán olyan is volt, hogy egy tanárhoz mentünk ki a dzsumbujba a „kilenckerületbe”. Borzalmas épületsor, ott sikítástól kezdve minden volt. Tele lumpenekkel, meg börtöntöltelékkel…

Ha vajúdott egy kismama, én hagytam, hogy elkapja a kezem és véresre karmoljon.

Kikre mondták azt, hogy lumpen?

Hát a lumpen. Az a link, züllött… isznak, veszekednek, verekednek. Szóval egy ilyen házsorba mentem be, és ott egy kis tanárka volt, őt kellett behívnom. Az AIDS-labor szólt, hogy menjek ki hozzá. A férjem vitt el kocsival. Kezet kellett fogjak, mivel bemutatkoztam. Hát a férjem meg rögtön: „Atyaúristen, ne fogjál meg semmit, a kilincset se, semmit”. De ez ugyan nem számított. Beküldtem a tanárt a klinikára, HIV-pozitív lett.

Ő is meleg volt?

Igen. Az volt a baj, hogy a melegek nagy részére akkor jellemző volt, hogy mindenki, mindenkivel, mindenütt. Aztán mikor elkaptak valamit, szánták-bánták. Volt, aki már szegény olyan stádiumban került be a Lászlóba, hogy már nem tudtak rajta semmit sem segíteni.

Milyen volt velük foglalkozni?

Nagyon jó. Aranyosak. Helyesek. Engem úgy szerettek… bonbonokat, csokikat kaptam tőlük. És én is szerettem őket. Én nem néztem le a homoszexuálisokat. Nem éreztettem velük soha egy kicsit sem, hogy ők másabbak lennének, mint a többi. Én most is azt mondom, hogy ki a fene akad ezen ki? Hogy mernek ebbe belepofázni emberek? Van egy nyomorult ellendrukker csapat és folyton cikizik őket, meg megverik őket. Ugyanolyan ember. Az meg a saját magánügye, hogy mit akar, nem?

De. Én ezzel teljesen egyetértek. 

Nagyon szerettem őket, csak jókat tudok róluk mondani. Férjem szokta mondani: „Te! Csak nehogy valamit elkapj ezektől!” Én meg: „Figyelj ide! Ezek a leghelyesebb, legintelligensebb emberek!”, aztán meg csak hallgatott. Az van a köztudatban, hogy húú ezek a deviánsak miket csinálhatnak… de az a magánügye!

Van olyan, akire kifejezetten szívesen emlékszik vissza?

Volt egy vezérigazgató. Hát őt egyszerűen lehetett szeretni és tisztelni, mint embert. Ő volt a legkedvesebb. De a többieket is nagyon szerettem. Közben itt van a lekvár, a porcukor, kanál... Én hál’ istennek lekvárral nem szeretem. Remélem jó lett, szedjen mindenki a kapacitása szerint!

Nagyon finom lett, hozom a bort is. Milyen volt a viszonya az orvosokkal?

Mindig is nagyon jól kijöttem velük. Egyszer mikor én fiatal szülésznő voltam, mentem haza, nyaltam a fagyit Szolnokon, a Rónai doktor utolért. Mondja: „Csókolom, Lujzi” – már akkor libabőröztem. Kivette a fagyit a kezemből, nyalta tovább. Mikor szülőszobás voltam, egyszer csöng a telefon, felveszem, mondom: „Szülőszoba”. Erre: „Lujzi, jöjjön le”. Gondolom magamban, ki az Isten, csak nem a Rónai? Mondom: „Kivel beszélek?”„Rónai vagyok. Jöjjön le!” Hát leraktam a telefont, majd visszacsöngött öt perc múlva, de már este tizenegy körül volt. Azt mondja: „Mondtam, hogy jöjjön le!” De ilyen félelmetes hangon. Szerintem ihatott valamit. Legközelebb negyed óra múlva megint csöngött, én nem akartam felvenni, szóltam az Áginak. Az meg ilyen nagyszájú nő volt, harsányan kérdezi: „Háló, tessék, ki az?” Neki már nem mutatkozott be. Harmadnap is ugyanezt éjjel eljátszotta, majd szóltam az igazgatónőnek. Én még ugye szűz kislány voltam, hát csak nem képzeli, hogy majd lemegyek egy dokihoz és… na, mindegy, a lényeg az, hogy az igazgatónő biztos, hogy beszélt vele, mert ő egy nagyon szigorú erkölcsökkel élő vénlány volt. Nem tudom mit mondott neki, de attól kezdve csak hideg „Csókolom!” volt, semmi egyéb. Aztán a következő évfolyamból el is vett egy csajt.



Hány évig volt gondozónő?

Tíz évig. Szerettem. Elég univerzális voltam. Egyszerre több helyen is helytálltam. Ha kartonozni kellett azt csináltam, ha nemibeteg jött, akkor vele foglalkoztam. Azt sem tudtam, hogy hová szaladjak.

Mi volt a nehéz benne?

Egyszer jött egy ilyen gonosz, ronda, rosszindulatú főnővér, aki az Istvánban valamikor szülésznőként dolgozott, majd elvégzett valami gagyi iskolát és ettől ő - már mindjárt hangoztatta is – diplomás főnővér lett. Ugyanazt tudta, amit mi is. Engem azért utált, mert mindenki engem nézett hol főnővérnek, hol főorvosnőnek. Végül már úgy tolt ki velem, hogy nem adott szép csinos köpenyt. Mikor kértem a tisztát, azt mondta, hogy nincsen. Adott nekem olyat az a mári, ami a bokámig ért és lógott rajtam, mint a gatya. Tudott ám irigykedni és nagyon ronda is volt. Miatta jöttem el előnyugdíjba.  Egyszer kimentem beteghez és mikor visszajöttem, nézi az óráját és odajön: „Hol voltál most?”. Mondtam, hogy a Tűzoltó utcában. „Igen? Hát már itt kellett volna lenned egy fél órával ezelőtt”. Na, akkor csattantam. „Figyelj ide, én önállóan dolgozom, te nekem ne pofázzál, hogy és mint dolgozom, jól elvégzem a munkám, te a gondozáshoz nem értesz.” Úgyhogy vannak ilyen ütközések. Irigység, gonoszság. Ez ma is megvan a nővérek között, de az orvosoknál is. Bár ők sokkal diszkrétebben csinálják, egymás háta mögött. Áskálódnak és sokuk Istennek képzeli magát, pedig ők is gyarló emberek.

Jut eszembe, voltak azért a koraszülött osztályon nekem nagyon borzasztó élményeim is. Egyszer született egy békafejű magzat. Nem volt homloka, torzszülött volt, macerált, foszlott a bőre. Az anya szifiliszes volt, mikor teherbe esett.

Irigység, gonoszság. Ez ma is megvan a nővérek között, de az orvosoknál is. Bár ők sokkal diszkrétebben csinálják, egymás háta mögött. 

Aztán volt még egy algid asphyxiás koraszülött. Van a livid meg az algid asphyxia. A lividnél kékes lesz a magzat légzési elégtelenség miatt, az algid pedig sápadt, és ahhoz még szívproblémák is társulnak. Egyszer szülőszobás voltam, és a lépcsőházból hallok nyivákolást. Kinézek és látom, hogy a lépcsőn egy tepsiben alig-alig, de mozog egy újszülött. Sápadt volt és szinte tónustalan. Gyorsan átvittük a koraszülött osztályra. Szóval borzalmas dolgokra képesek az emberek. Nagyon romlottak tudnak lenni.

Mit üzenne azoknak, akik most nővérnek, szülésznőnek tanulnak? Mi az, ami szép a szakmában?

A szülésznői munka szépsége az, amikor Te együtt örülsz a mamával vagy a papával. Mondjuk régen még nem is volt ilyen, hogy bejöjjön az apa. Akkor még kint ácsorogtak, illetve ordítottak, amint megszületett a fiuk vagy a lányuk. Megmondom őszintén, hogy ilyen árak mellett a nővéri fizetések nem sokat érnek. Jobban meg kéne azért fizetni őket, ha ezt a régi mentalitást vissza szeretnék állítani, hogy a betegért mindent, a nővér tegye ki a lelkét és éjjel-nappal dolgozzon. Szóval vannak szép dolgok benne, de én most ezzel az ésszel nem mennék egészségügybe. Nincs kellően megfizetve, nincs megbecsülve.

Gondolt arra, hogy szakmát váltson?

Igen, de akkor már késő volt. Ami nagyon bánt, hogy nekem állatorvosnak kellett volna mennem. Mennél jobban utálom az embereket, annál jobban szeretem az állatokat. Tisztelet a kivételnek!

Mikor kezdődött az a szokása, hogy minden este eteti a környék macskáit?

15 éve. De be is hajtom most ezt az ablakot, mert ez a hülye szomszéd folyton hallgatózik. Ki szokott jönni ide a folyosóra, és hallgatózik. Egy hülye parasztmári. Haragszom rá, meg is mondom miért, mert utálja a macskákat. Fél is tőlük… beteg az ilyen. Szóval úgy kezdődött, hogy az öregasszony abbahagyta a macskák etetését az udvarban, mert kisnyugdíj, meg mit tudom én. Én meg jól kerestem, így etettem őket. Később mikor mentem, láttam a sarkon is, hogy ott szalad egy kiscica. Odajött, adtam neki is valamit. Aztán másnap este már tudatosan mentem le kajával, vajon itt lesz-e a kiscica. Hát ott volt. Aztán hozta magával a többit. Egyre többen jöttek elő, de csontsoványak voltak. Aztán egyszer csak valahol már tizenhatan vártak. Amúgy most nagyon rossz a képviselőnk itt a házban. Ha valami elromlik, legfeljebb egy telefonjába kerül, és hozza a legrosszabb mesterembereket, akik olyan sz@r munkát végeznek, hogy öröm nézni. Bármit csinálnak, minden szörnyű. Forr a vérünk. Szóljál, ha már elfogyott, szedek még!

Köszönöm! Hány macskát fogunk ma este megetetni?

Majd meglátod. Sokat!

Közben előkészítettük a vacsorát. A csirkenyakat külön zacskóba tettük, a kivételezett macskáknak. Egy jó adag táppal, meleg vízzel és gázspray-vel felszerelkezve indultunk le a hideg éjszakába, a Golgota térre. Ahogy kiléptünk az utcára, két macska szaladt elénk, amint meghallották a kiskocsi forgó kerekeinek zakatolását. Bármerre is néztem, mindenütt macskák gyönyörű szemei szikráztak a távolban. Az első sarkon Csöpi, Cilike és Aszottka vártak minket. Utána sorban következett A fújós, A fehér, A vörös, A kis fekete, Fricike, Garfield majd A cirmos. Ő volt a személyes kedvencem. A cirmos mindig csak egy kapu alatt kap enni, mert az utcára nem szokott kijönni. Nem is tudom, hogy hogyan nézett ki. Csak benyújtottam neki a markomat és beledörgölte bársonyos fejét. Hálás volt.

Készítette: Zöld Bálint



Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com