A kémiás, a nővér és a pilóta - 1. rész

A KÉMIÁS


Tomit még tavaly nyáron egy családias hangulatú balatoni nyaralás során ismertem meg. Ő volt az egyetlen, aki kilógott közülünk. Nem csak azért, mert nem orvostanhallgató, hanem azért is, mert legalább két méter magas. Fél éve nem láttam Őt, de most, hogy ismét találkoztunk, azonnal felismertem ennek a hatalmas embernek a sziluettjét az üvegfal mögött. Egyvalami változott csak: sántított.

Hogy vagy Tomi?

Hát, köszönöm jól.

Mióta dolgozol itt?

Februárban kezdtem tavaly, egy éve lassan.

Mi itt a dolgod?

Konkrétan semmi. Ha éppen hajnalban dolgozom, ki kell húzni a kukát. Ez az egyetlen feladat, amikor meg kell mozdulnom.  Amúgy csak beengedem a tanárokat, diákokat. Rajtuk kívül nem is jön be ide senki, aki csak úgy betévedne…

Még sosem fordult elő, hogy be akartak volna törni, vagy elkezdték ütni az ajtót?

Nem jellemző… Egyszer volt itt egy diák, aki túlitta magát a szülinapján és ő mondta, hogy jön be ide táncolni. De érted, ilyen hajnali egykor. Mondom neki, hát ide k#&vára nem fogsz bejönni, mire odahányt az ajtó mellé. Ekkor felszólítottam, hogy menjen el innen, ne itt rakja ki a taccsot, és akkor tovább ment egészen az ajtó elé a villanyoszlopig. Majd összeesett. Erre jöttek a külföldiek, hogy sürgősen hívjunk mentőt. Mondom rendben, kihívom én, ha ti itt siránkoztok. Közben megjelent egy nagyon sukár gyerek, aki azt mondta, hogy hozzuk be a suliba, pakoljuk ki és majd kettédobjuk a pénzét meg a telóját… De szerencsére gyorsan jött a mentő és ez a szemét elmenekült. Na, mindegy. 

Biztos, hogy erről akarunk beszélni egyébként?

Arról beszélünk, amiről szeretnénk.

Nem írtad le előre a kis kérdéseidet?

Nem.

Arra számítottam, mikor felhívtál, hogy majd egy köteg kérdéssel állítasz be hozzám.

Sosem írok előre kérdéseket, ha beszélgetek valakivel. Ha valaki úgy akar interjút készíteni, hogy közben strikten ragaszkodik a jó előre megfontolt tételeihez, az inkább ne tegye! Most veszem csak észre, hogy mennyire megnőtt a hajad. Nyáron a Balatonnál még teljesen kopasz voltál, nem?

Volt már akkor is valamennyi, csak nem ilyen dús! Jól fésült gyerek lettem… Mire is csinálod ezt az interjút mégis, a Szinapszisba?

Igen.

És Aimie-t szereted?

Igen, szeretem.

Akkor most ő a főnököd?

Igen.

De jó! Hát rég beszéltem már az Aimie-vel. Pedig egykor nagyon sokat segített nekem.

Olvastad is a Szinapszist?

Nem. De ezt ne mondd el neki. Csak megnéztem ezt az online lapozgathatós verzsönt, a külalakját és tördelését, ami nagyon jó munka… nagyon szerettem, amikor bejárt hozzám.

Mikor is kerültél először kórházba?

Amikor születtem. A Szent Imrébe… ha már ilyen árnyaltan kérdezel, árnyaltan is válaszolok.

Jogos a válasz, pontosabban kérdezem. Mikor kerültél először kórházba leukémia miatt?

2010. augusztus végén. Előtte már fél évvel megjelentek afták a nyelvemen, számban, de nem foglalkoztam vele. Utána a seggemen jelent meg két tályog. Lementem először az sztk-ba, ahonnan elküldtek belgyógyászatra. Ott derült ki, hogy 70-es a thrombocyta szintem. Utána megnézték a pisimet, és túl sok fehérvérsejt volt benne. Nem is küldtek haza, a doktor már hívott is mentőt, hogy azonnal vigyenek be a Szent László Kórházba. Mindenki kérdezgetett, hogy jól vagyok-e, vérnyomást mértek, etettek... Teljesen úgy kezeltek, mintha halálos beteg lennék, már ott! Én meg nem értettem, hogy mi van, amikor a nagy melegben csak úgy bementem rövid gatyában, hogy heló! Végül az infektológián kötöttem ki. Itt történt, hogy egyszer csak megjelent vagy tíz fehérköpenyes bácsi, illetve egy néni. Azt mondták: Acut myeloid leukaemia.



Te ebből mennyit értettél meg?

Ott helyben semmit, de később volt elég időm, hogy utánanézzek. A lényeg az, hogy a csontvelőm nem termeli rendesen a fehérvérsejteket. Túltermeli őket, de ennek ellenére az immunrendszerem mégis pocsék, mivel ezek a túltermelt fehérvérsejtek abnormálisak. Aztán az infektológiáról átraktak a hematológiára, ahol így első blikkre két hónapra felvettek és mindjárt lőttek egy kemót is. És a kemó… van az a gép, ami csepegteti és ilyen idegesítő, kattanó hangot ad. Az ilyen hangoktól azóta is fejfájást kapok.

Hogyan telt az első két hónap?

Az tudod ilyen… meg akarsz halni, nincs étvágy, semmi nem megy le, full megölnek. Le is fogytam 85-ről 78 kilóra ezalatt, aztán hazaengedtek 10 napra.

Amikor bekerültél, milyen állapotban voltál?

Olyan vegyes. Korai stádiumban fedezték fel. Csak annyit éreztem, hogy nem volt olyan nagyon sok energiám.

Ezt követte akkor a két hónapos kemó…

De ez csak az első kör volt. 6 ilyen adagot kaptam. És még gombaölő szereket is adtak. Utána mikor hazaengedtek arra a 10 napra, felhíztam 10 kilót. Hatalmas adagokat ettem. Amúgy pont mikor bekerültem, akkor jöttem össze Lanával.

Hogyhogy akkor?

Meghallotta a hírt, hogy leukémiás vagyok, kórházban fekszem. Bejött hozzám. Előtte is kavartunk, de csak a kórházban jöttünk össze igazán… szóval hat full kemót kaptam, közben minden ciklus után kicsit hazaengedtek. Végül a hatodik után teljes remissziót állapítottak meg. De az a hat hónap! Történtek elég fincsi dolgok.

Mennyire fincsik?

6 hónapnyi sírás, hányás… a nővérek voltak inkább azok, akik a lelki kapcsolatot ápolják a betegekkel, mondjuk a Dr. L. Nóra egy tündér volt, ő tényleg foglalkozott is velem, meg éreztem is rajta, hogy szeret. Azóta is, ha megyek kontrollra a Lászlóba, nem kell elővennem a taj kártyám. A recepciós és mindenki, az orvosok is előre köszönnek. A Lászlóban szerintem kifejezetten jóarcok vannak, az nem a közegészségügy. Az a László. Nem egy futószalag, hanem tényleg embernek érezheted magad… 

… volt olyan, hogy letéptem egy üvegtáblát a falról. A H1N1 járvány idején, éppen amikor Lana látogatóban volt nálam, vesztegzárat hirdettek. Kértem, hogy azt a 10 percet még engedjék meg nekünk, éppen csak akkor érkezett. De elküldték. Én meg zúztam. Aztán lett róla jegyzőkönyv is, de ki lett minden fizetve…

Megfoghatatlan fájdalmakat éreztem, b@$#d meg!
Legalább két költő kellene hozzá, hogy elmondja.

…nem tudom hányszor vittek röntgenre. Ez a tortúra kib@$#ott rossz volt. Minden nap rákötöttek valami sz@rra, ami folyik belém. Vagy vérkészítményt vagy éppen a Citozart adták. Egyébként az sem semmi, amikor a csontvelőt vizsgálták. Sternum punctio talán? Igen. Az volt. A szegycsontomba egy baromi vastag tűt belefúrkáltak, miközben éreztem, ahogy a csontot karcolja a tű hegye. Aztán amikor átszakad a csonthártya és bekerül a tű, akkor egy újabb kattanás. És ez még csak a kezdet. Mikor elkezdik szívni a csontvelői mintát, az olyan, mintha az egész lelkedet egy kis tűn akarnák átszívni. Mintha vákuum keletkezne benned és nem kapsz levegőt. Ennél rosszabb nincsen. A gyomortükrözés egy felemelő érzés ehhez képest. Nem is tudom mihez hasonlítani. És nekem ebből volt legalább 7-8. Egyszer két héten belül kettő!

A másik, mikor a centrális kanült rakják be és mondjuk egy elágazásban elakad a drótnak a vége. Akkor megmagyarázhatatlanul bezsibbaszt. Megfoghatatlan fájdalmakat éreztem, b@$#d meg! Legalább két költő kellene hozzá, hogy elmondja. Sokszor már nem tudtak nekem vénát szúrni, mert elfogytak a helyek. Volt, amikor egy órán keresztül vergődtek, aztán inkább hopp kihúztak, majd holnap újra megpróbálják. És nem azért mert balf@$#ok lettek volna. Akik csinálták ezt nekem, azok mesterek ebben. Nekem voltak kifejezetten szar vénáim.

Az első hat hónap utáni remissziót követve mi történt veled, Tomi?

Az izgalmas sztori csak most jön, mivel az egy év otthoni móka és kacagás, boldogság Lanával, Balaton… utána kiújult. Jártam ugye mindig kontrollra és aztán egyszer csak kiújult. Még egyszer lejött a kémia.

Voltál olyan állapotban, amikor már tényleg majdnem beledöglöttél?

Hát erről Lana tudna igazán mesélni Neked. Nekem is Ő mondta el utólag. Volt, amikor intravénásan kellett táplálni, annyira nem voltam magamnál. Folyt belém a kaja folyamatosan, ez már rotty.

Ez valóban… extrarotty. Mit tudna még Lana mesélni?

Lana végig mellettem volt. Egyszer a doktornő mondta Neki, hogy most úgy beszéljen velem, hogy lehet, én már holnap nem leszek… és mindezt úgy tegye, hogy én ebből ne vegyek észre semmit. Végül megértem a másnapot.

Hogyan zajlott a második felvonás?

Steril szoba. Csontvelő-transzplantáció. Újra elkezdtem érezni, hogy valami baj van velem és mikor mentem kontrollra, kiderült, hogy megint leukémiás vagyok. Néztek nekem újra egy szobát. Én sírógörcsöt kaptam és úgy voltam, hogy inkább meghalok. Feladtam az életet. Aztán nem tudtam mit tenni, befeküdtem végül.

Ki győzőtt meg a kezelés mellett?

Erre már nem emlékszem. Azt hiszem ezt a részét az életemnek tudatosan ki is akartam törölni. Azért nem emlékszem. Az igazság az, hogy csomó dolgot nem tudok visszaidézni, mert ezek olyanok, amelyekről tudtam, hogy nem akarok majd emlékezni. Annyira szar volt, hogy ezeket rögtön ki is töröltem. Persze vannak olyanok is, mint a sternum punctio, meg a leírhatatlan rosszullét érzése a kemó miatt, ezek egy életre belém égtek…

Néztek nekem újra egy szobát. Én sírógörcsöt kaptam és úgy voltam, hogy inkább meghalok.  Feladtam az életet.

A kiújulás után annak a méregnek, ami az elején már majdnem megölt, második alkalommal a húszszoros adagját adták. Egy tasak infúzió tele átlátszó rikító narancssárga löttyel, minden nap. És amit érzel tőle… a másnaphoz tudnám hasonlítani a leginkább. Kis émelygés, hányinger, fejfájás, mintha minden nap másnapos lennél. Na de az is kemény, mikor beraknak egy szobába és sugaraznak. Kimegy mindenki, téged meg letakarnak ólomlemezekkel. Csak fekszel ott, miközben semmi nem történik. Feletted csak egy korong van egy lyukkal és csak tudod, hogy jön belőle a sugár, de nem hallasz vagy nem érzel semmit, csak a tudat.

És a steril szoba?

Na, ott csak én feküdtem. Kisebb volt, mint ez a kis szoba itt. 2 cső folyton kilógott belőlem és ebbe adták be szobán kívülről a gyógyszereket meg minden egyéb cuccot. Nem volt folyóvíz sem. Egy zsilipen keresztül kaptam a kaját és itt kellett kiadnom minden végtermékemet. Egy zacskós dobozba sz@rsz, és csak a zacskót adod ki. Egyszer össze is fostam magam, sőt olyan aranyerem volt már az első hét után…

Végig feküdtél? Nem tudtál lábra állni?

Tudtam volna, de annyi gyógyszerrel tömtek és olyan rosszul voltam, hogy nem volt semmi affinitásom egy kis lyukban járkálni…

Igen?

Nem!

Folytasd. Meddig voltál a steril szobában?

Több mint egy hónapot.

A szeretteid látogathattak? Lanával tudtál érintkezni?

Nem. Csak a nővérek jöhettek be, ők is full beöltözve és csak a külvilág felé néző ablakon keresztül kommunikálhattam a szeretteimmel. 

Nem vagy éhes? Hoztam sütit.

Most nem akarok enni, mert nagyon ragacsos lennék tőle.

Nincs villád?

De van. De interjú közben nem eszünk, b@$#od! Te nem dohányzol?

Nem, de interjú közben Te sem dohányzol, b@$#od! 

Majd később azért tartsunk kis szünetet!

Szóval miután megkaptad a transzplantációt, hogyan változott az állapotod?

Idegen donoros őssejteket kaptam, nem rokoni volt. Egy düsseldorfi női donor adta a csontvelőt, ráadásul nem is volt azonos a vércsoportja. Nem is értem.

Ezt ő ajánlotta fel? Miért pont tőle?

Ez önkéntes alapon történt. Nem is tudom, ki az a f@$z, aki önként ad a saját csontvelőjéből… ritka az ilyen rendes ember. Jajj, amúgy nem is mondtam b@$#d meg!

Mondjad csak!

Történt egyszer még a steril szoba előtt, hogy levettek csontvelőt a csípőlapátomból, biztonsági tartaléknak. Legalábbis ezt mondták. Azt vágom, hogy altatás volt és mielőtt elaludtam volna, megszámoltam, hogy a 20 ml-es fecsikből ki volt rakva 32 darab egy fémtálcára. Üresen. Aztán néztem, hogy most ennyit fognak leszívni? Akkor mi marad bennem?!  Az altatásból úgy ébredtem, hogy két ekkora kib@$#ott pogácsa volt itt rajtam, és iszonyatosan fájt. Persze elmozdulnom egy napig nem volt szabad.

Jut eszembe, Lanával még spermabankba is mentünk a ciklus elején… következő kérdés?

Egyszerű leszek, mi volt még sz@r?

Utáltam a reggeleket. Minden reggel meg kellett fürdenem. De ezt úgy képzeld el, hogy ilyen A/4-es lapokkal kellett tisztogatnom magam, holott mozogni is alig bírtam. Ha meg nem tettem, jött az ápoló, hogy majd segít. De nem csak ez volt. Minden kaját amit kaptam, hőkezeltek előre a sterilezés miatt. Persze olyan szutyok ízük volt, hogy semmi. Az egyetlen ehető kaja volt a natúrszelet krumplipürével, de ez is só nélkül. Mindennek égett íze volt. Kaját lehetett hozatni kintről is, amit szintén sterilizáltak, vagy pedig kaphattad a kórházi koszt. Konkrétan kosz…

Tudod , sokan azt hiszik, hogy ha túlélsz egy halálos betegséget, akkor Te megtérsz és te leszel a legnagyobb Clark Kent a világon

Miután feljavultam a második felvonásból, rendszeresen jártam vissza kontrollra, vérvételre. Vannak emberek, akiknek mesélem, azt hiszik, hogy ehhez hozzá lehet szokni. De nem lehet! Ugyanúgy fáj nekem most is minden egyes tűszúrás.

Jelenleg milyen az egészségi állapotod?

Félévente járok már csak kontrollra, de azért még hozzá lehet fűzni a dolgokhoz, hogy most van ez a csípős cuccom. Egy évvel a betegségem vége után, egy nap arra ébredek, hogy nem tudom kinyújtani a jobb lábamat. Combnyak-nekrózist kaptam a szteroidok miatt, amiket a transzplant miatt kaptam. Túl is éltem a leukémiát, ami ritkaság, majd a szteroidok miatt csontnekrózist kaptam, ami szintén egy ritkaság. Ha ez meggyógyulna még magától, az lenne csak az öröm.

Ezt hogyan kezelik?

Csak csípőprotézis jöhet szóba előbb vagy utóbb. De inkább utóbb akarom. Nem szeretnék 26 évesen csípőprotézist, ami szerintem teljesen érthető. A várólista legalább 9 hónapos, továbbá előkezelés is kell… A műtét azt hiszem csak egy órás, de 6 hónap utókezelés követné. Persze sportolni már nem szabad vele. Most konkrétan rövidebb a jobb lábam. Fájni nem fáj éppen, de sántítok. A legrosszabb járás közben, hogy azt hinnéd elérted már a talajt, de még mindig megy tovább a lábad, mert rövidebb lett. Nagyon sz@r… Elegem van az interjúból. Elfáradtam. Folytassuk a neten.

Szerintem tartsunk most egy jó cigi- és sütiszünetet!

 […]

Kik azok az emberek, akik mindvégig támogattak?

Mindenki mellettem volt. A szüleim, Lana, barátok. Én meg akkor lesz@rtam mindenkit. Egyébként mondták utána, hogy mekkora hős vagyok, de jó, hogy túléltem, becsüljem meg, faszagyerek vagyok... De én nem érzem, hogy bármit is tettem volna, vagy küzdöttem volna. Minden nap az volt bennem az elején, hogy miért velem történik ez, miért ver engem az Isten? Tényleg velem történik, és én most haldoklom, b@$$#a meg?! Aztán egyszerűen csak meguntam ezt és beletörődtem.

Tudod, sokan azt hiszik, hogy ha Te túlélsz egy halálos betegséget, akkor Te megtérsz és Te leszel a legnagyobb Clark Kent a világon… Nem értem, hogy miért kéne ennek így lennie.

Sokat gondolkoztál a halálon?

A kaszásról? Szerintem halálunk után az van, amit akarunk. Mármint amiben hiszünk! Én abban hiszek, hogy az elmének, a gondolatoknak, a rezgéseknek van akkora hatalma, hogy valamilyen módon fennmaradjanak. Ha Neked az a meggyőződésed, hogy a halálod után a mennybe kerülsz, akkor az úgy is lesz. Ha abban hiszel, hogy a halál egyenlő a koromsötétséggel, akkor pedig így jársz, és megszűnsz létezni, mert önmagad szünteted meg.

Még azt mindenképpen szeretném megkérdezni, hogy orvostanhallgatók voltak-e nálad gyakorlaton vizsgálni?

Voltak igen. Többször is. Rendszeresen jöttek nemcsak 10 fős, hanem kisebb csoportokban is. Mértek vérnyomást, vettek vért is, ügyesek voltak. Volt egy olyan csajszi, aki már előre bocsánatot kért, hogy fájdalmat fog okozni a tűszúrással, de pont ez fájt a legkevésbé. Érted, az az ember, aki azt hitte, hogy fájdalmat fog okozni, ő csinálta a legjobban. A rutinos nővérke meg az sztk-ban úgy bevágta, hogy utána két hétig lila volt. Szóval voltak medikusok is vizsgálni. Sokszor úgy éreztem magam, mintha kivetettek volna a Hősök terére, hogy tessék, nézzétek! Pedig még nem is biztos, hogy orvosok lesznek. De azért normálisak ezek a gyerekek.

Mikor az ortopédián vizsgálgattak, akkor volt még egy jó sztori. Oda 300-as CRP-vel kerültem be. Rajtam rövid gatya volt, miközben felültettek a vizsgálóasztalra. Velem szemben meg ültek a medikusok. Aztán ahogy átemeltem a lábam, kilógott minden berendezésem. Amin persze egy velem szemben levő lány nagyon elkezdett pironkodni. Próbáltam takargatni, de a mozgatás közben biztos volt alkalma, hogy meglesse az anakondát. A többi medikus meg már csak azon röhögött, hogy szegény lány mennyire belepirult…

Miután eljöttem Tomitól, nem tudtam eldönteni, hogy mit is érezzek. Szomorúságot és szánalmat vagy örömöt és elégedettséget? Ezen gondolkoztam miközben haladtam végig a Kálvin tértől a Harminckettesek teréig. Elmenvén a Szabó Ervin Könyvtár mellett, láttam amint jönnek ki az emberek egy hosszú, fárasztó, tanulós nap után este nyolckor. Majd a Mikszáth térre érve, ugyanígy néztem végig az orvostanhallgatókon, akik a vizsgaidőszak utolsó hetén is maximális erőbedobással harcolnak a továbbmenetelükért, a fejlődésért.

Aztán csak hirtelen megálltam egy pillanatra, és ott a téren, a víztelen szökőkút mellett felértékeltem az életem. Boldog voltam. 

Ezek után rögtön felhívtam Aimie-t és elmondtam Neki, hogy végre megvan, mivel is kezdem.



Készítette: Zöld Bálint



Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com