Napjaink Tokiója és egy rejtélyes, fallal körülvett város, ahol egyszarvúak legelésznek békésen – látszólag semmi nem kötné össze őket, ha nem Murakami Harukiról lenne szó. A világvége és a keményre főtt csodaország sodró lendületű, mesterien szőtt, vaskos regény, a japán sztáríró talán legnagyobb sikerű, legmurakamisabb munkája, amit nem elég egyszer elolvasni, minden egyes újraforgatásnál egyre több réteg tárul fel benne. Merüljünk alá a sötét, szennyvizes tokiói metróhálózatba, és fejtsünk álmokat a Világvégén!

A modern japán próza legkiemelkedőbb alakja Murakami Haruki, neve gyakran felröppen a lehetséges Nobel várományosok között (a szerző aktuálpolitikai kiszúrá-sa: a folyamatosan dagadó botrány az irodalmi Nobel-bizottság körül kétségessé teszi, lesz-e egyáltalán jövőre díjazott), rajongói a könyvesboltok előtt éjszakáznak az új megjelenések előtt, és a mágikus realizmus hívó-szóra mindenkinek ő jut eszébe. Itthon, úgy vettem észre, az egyetemista korosztályban kevéssé ismert (pedig milyen jó is lenne éjszakába nyúlóan a regényeiről beszélgetni egy jóféle whisky mellett, csakúgy, ahogy teszik azt a karakterek is, habár a legváltozatosabb témákban kerültek ki Murakami tolla alól történetek, a whisky és a zene állandó), ezért is a Világvégét ajánlom, azzal a kicsit sem titkolt szándékkal, hogy újabb Murakami-fanokat toborozzak.



A keményre főtt csodaország anonimitásba burkolózó főhőse numerátorként (információk titkosítását művelő matematikusok, akikbe az ehhez szükséges technikát a tudat rétegeit szó szerint megnyitó agyműtéttel juttatják be) tengeti egyhangú napjait, akár a modern japán társadalom kórtüneteként is felfogható: elvált, gyerek-telen, passzív elszenvedője az eseményeknek, gyatra szexuális életét is szenvtelenül az olvasó elé tárja. Mígnem egy nap a Rendszer és a Gyár közötti információs háború kellős közepén nem találja magát, hogy aztán egy hatalmas vágással a hasában a Tokió alatti barlangrendszerben próbálja felkutatni a polihisztor professzort, aki mindebbe belerángatta. Egymás után következnek a hajmeresztő fordulatok, amit Murakami a rá jellemző módon ellensúlyoz: a leghétköznapibb történések utolsó részletig való bemutatása, legyen az egy rántotta elkészítése, vagy a rádióból hallható zene kielemzése, ebből áll össze az a csak rá jellemző hangulat, az ismerősségből fakadó nyugalom, ami bármelyik oldalon elillanhat. Hősünk (antihősünk?) nem egyedül bolyong az alvilágban, segítségére siet a professzor dundi unokája, ami akár egy fordított Orfeusz történetre is emlékeztethet bennünket, ha már a címben beígért, Alice-i Csodaország helyett csak bűzős barlangokat kapunk.

A páros fejezetek Világvégéjén mintha megállt volna az idő, csodaország eszeveszett tempóját pihenhetjük ki a csontig hatoló hidegben, miközben a lét, lélek és önazonosság fogalmait próbálja a régi álmok fejtésébe belefeledkezett, szintén névtelen narrátorunk definiálni. A tökéletesség illúzióját keltő, hatalmas fallal körülvett város lakói mind árnyék nélkül élnek – ami a lélek elvesztését jelenti. Itt nincs értelme az olyan szavaknak, mint szerelem, félelem, emlékek. Csak a főszereplőről frissen leválasztott árnyék tiltakozik, menekülési útvonalat keres, győzködi gazdáját, az érzelmek és emlékek nélküli élet sosem lehet tökéletes, mindössze üres. A belső térben és időben játszódó történetfél a lírai én alászállása a tudat mélyére – helyesebben a saját tudata mélyén levő, önmaga által teremtett belső világba, ami mintegy párhuzamosan futó program a „rendes” személyiségtől függetlenül. Itt nincsenek hangulatteremtő kikacsintások a világirodalom és a zenetörténet nagyjaira (ebben Murakami remekel, azért is kevésbé nyomasztó a Csodaország), vannak helyette unikornisok, akik az emberek egójának terhét cipelik, kemény tél, cél nélküli cselekvések.

A regény páros és páratlan fejezetei látszólag egymásról mit sem sejtve robognak a végkifejlet felé, néha egy-egy áthajlás visszaadja a hitünket, hogy az az őrületes hullámvasút, amire az író feltett bennünket, egyszer csak célba ér – és milyen célba! Hogy aztán megrendülten csukjuk be a könyvet, bámuljunk magunk elé, és a halhatatlanságról, a saját személyiségünk lényegéről töprengjünk – mitől vagyok én én? Hogy tölteném el a hátralévő óráimat, ha csak meghatározott idő állna a rendelkezésemre?

A magyar olvasóközönség Erdős György sziporkázó fordításában veheti kezébe a könyvet, ami könnyed kikapcsolódás mellett/helyett a valódi irodalmi élményt adja: nemcsak magába szippant, hanem elgondolkodtat, és hozzátesz valami pluszt a mindennapjainkhoz – hogy mi véletlen se érezzük magunkat hajótöröttnek vízi-labdázó fókák csapatában.


Szerző: Lakosa Alina
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 8. számában.
A fogyasztói társadalom és a felgyorsult életmód következtében sokan megtapasztaltuk, hogy a minket körülvevő tárgyak, berendezések könnyen és gyorsan lecserélhetők. Ha jobban megvizsgáljuk kapcsolatainkat, párkapcsolatunkat, vajon mennyire jellemző rájuk a használati cikkeinkre sajátos devalválódás? Hogyan őrizhetjük meg az éltető lángot a párkapcsolatban? Dr. Mihalec Gábor lelkipásztor, pár- és családterapeuta a „Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom” által szervezett „Család és karrier?” tavaszi előadássorozat első előadójaként a tartós párkapcsolat, házasság titkát osztotta meg a hallgatósággal.

Dr. Mihalec Gábor egy szemléletes hasonlattal közelítette meg a házasság helyes működtetésének a nyitját: a Rubik-kocka kirakása egy gyakorlatlan kézben szinte lehetetlennek tűnik, ám gyakorlott kezekben játszva kirakható. A házasságot csakúgy, mint a Rubik-kocka kirakását, helyesen kell gyakorolni. Ám a házasságnak is, mint a rubikozásnak, akkor van értelme, ha közben örömünket leljük benne.

Az előadó először a hűtlenséget járta körül a határvonalak éles megvilágításával. Ugyanis csak akkor tudjuk a hűséget igazán megbecsülni, ha szembesülünk a másik oldal párkapcsolatot romboló következményeivel. Rengeteg tanácsadó könyv, cikk foglalkozik a hűtlenség utáni kapcsolat helyreállíthatóságnak kérdéskörével, ám elenyésző azoknak a publikációknak a száma, amik a megelőzésre helyezik a hangsúlyt. Az orvostudomány szinte összes területén megjelenik a prevenció, miért ne élnénk vele a társas kapcsolatokban?



A megcsaláshoz vezető úton különböző állomások vannak, amiket ha nem ismerünk fel időben, előbb-utóbb félrelépéshez vezetnek. Valószínűleg mindenki ismeri azt a férfi-típust, aki mindig nagyon előzékeny a hölgyekkel, különféle poénokkal szórakoztatja őket, ám ezeknek a vicceknek van egyfajta erotikus felhangja, ami épp csak a sejtetés szintjét üti meg. Így, ha valaki netán szóvá tenné a szellemeskedések illetlen voltát, könnyen bagatellizálhatóvá válnak. Azonban nemcsak szóban lehet kezdeményezni házasságon kívüli kapcsolatokat. Van az a „tapizós” fajta, aki kihasználva a körülményeket, véletlennek is beillő mozdulattal szkenneli át a nők a testét. Hétköznapi példáját könnyen megtalálhatjuk a zsúfolt 4-es, 6-os villamoson, de Mihalec Gábor egy saját, extrémebb történetével is sokkolta a hallgatóságot. Egy esküvőn az anyakönyvvezető hölgynek nem működött megfelelően a mikrofonja. A készülék hátul a szoknyája derekához volt rögzítve, amit nem tudott leakasztani. Hirtelen a közönség soraiból egy férj, egy „önjelölt technikus” felugrott segíteni a hölgynek, s a készülék le- és felvételekor is kihasználta az alkalmat, hogy kezével végigsimítsa a szoknya alatti területeket. Mindezt az esküvő előtt, mindenki szeme láttára. A férfiról természetesen ismert volt, hogy már régebb óta él a nyitott kapcsolat házas verziójának „előnyeivel”.

Amennyiben jó szemünk van a kapcsolatból való kikacsintgatás jeleinek észrevételére, úgy hatalmunk is van a folyamat megállítására. Ahány ember, annyi vélemény létezik a hűtlenség fogalmára. Az utca emberét megkérdezve, mit szabad és mit nem egy elkötelezett párkapcsolatban élőnek, eltérő vélemények születtek. Van, aki úgy gondolja, hogy a simogatás, csók még belefér egy harmadik személlyel. Van, aki szerint a férfiak már csak ilyenek: egy évben egyszer az egy éjszakás kaland elnézhető. A legnagyvonalúbb hölgyek szerint mindegy, hány alkalom, csak ne érezzen a férjük szerelmet a másik iránt. Mihalec véleménye szerint az előbb felsorolt megközelítések mindegyike téves. Amíg azon gondolkozik valaki, hogy meddig mehet el büntetlenül egy másik emberrel, addig mindig a kiskapukat és a saját érdekét fogja keresni a házasságban. Ha van házastársunk, akkor miért keresnénk egyáltalán más kapcsolatot, miért akarnánk mással randevúzni? 

Azért mentünk hozzá a partnerünkhöz, mert az előbb felsorolt tevékenységeket csakis vele kívántuk átélni. A terapeuta szerint a hűtlenség az az állapot, amikor egy deklarált párkapcsolatban élő személy egy vagy több alkalomból álló, rövid távú vagy tartós, érzelmi és/vagy szexuális kapcsolatba bonyolódik egy harmadik személlyel. Az „én” és a „te” az elköteleződés során létrehozza a „mi” állapotot. Ennek a „mi” állapotnak megvannak a belső szabályszerűségei, a saját dinamikája, s a külső körülményeknek sokkal ellenállóbb, mint az „én” vagy a „te”. Ahhoz, hogy biztosan tudjuk, mit várhatunk a kapcsolatunktól, mit várhatunk egymástól, érdemes tisztázni azt, hogy kik is vagyunk „mi” valójában. 

Az emberek hajlamosak elfelejteni, mit is ígértek egymásnak az esküvőjükön. Az elköteleződés együtt jár egyfajta szemléletváltozással: a pénztárcába rejtett „minden esetre” óvszer egy önmagában meglehetősen bizonytalan férfit sejtet. Hiszen ha komolyan veszi mindkét fél az egymásnak tett esküt, akkor nem jöhet közbe semmilyen „váratlan esemény”, amit az óvszerrel „ki kell védeni”. Ezt a „mi” állapotot valójában nem is annyira a külső veszélyforrások fenyegetik, hanem a partnerek laza hozzáállása. Amennyiben a párkapcsolatunkból kiviszünk valamit – titkokat, intimitást – és átadjuk egy harmadik személynek, akkor már átléptük a „mi” határait, s ezzel együtt elárultuk a partnerünket.

A párválasztás előtt állók egyfajta „szélessávú radar” üzemmódban működnek; egyszerre több potenciális jelöltet mérnek fel, majd amikor elérhető közelségbe kerül egy szimpatikus férj/feleségjelölt, akkor leszűkítik az észlelési zónát arra az egy emberre. Miután bizonyossá vált, hogy igen, ő az igazi társunk, fixáljuk a radarunkat, és többé nem vagyunk megközelíthetők más személyek jelzéseivel. Miután megteremtettük a „mi” értékközösséget, ki kell jelölni a határokat és azt őrizni kell. Mihalec Gábor saját tapasztalataiból merítve sorolta fel a határvédelem különböző fogásait. Lelkipásztori hivatásáról kezdetben úgy vélte, hogy egyike a világ legaszexuálisabb foglalkozásainak, ám már a teológiai főiskolán felhívták a figyelmét arra, hogy egy nap majd besétál hozzá egy nő a lelkigondozói szobába, s le akar vele feküdni. Az előadó véleménye szerint ugyanis egy lelkésznek általában van egyfajta kellemes kisugárzása, jók a kommunikációs képességei, hivatásából fakadóan megértően és empatikusan kell a hozzáfordulókkal bánnia. Ezért könnyen megeshet, hogy egy házasságában elhanyagolt feleség egy másfél órás lelkészi tanácsadás során több figyelmességet és megértést kap a lelkésztől, mint a férjétől és apjától egész addigi életében. Ezáltal a lelkész könnyen válhat olyan projekciók tárgyává, amivé igazából sosem akart válni. A kényelmetlen szituációkat az előadó úgy oldja meg, hogy például nem találkozik úgy kettesben egy nővel, hogy az adott épületben nincs senki más rajtuk kívül. Adott esetben egy bibliaóráról is csak úgy viszi haza a fiatalabb hölgyeket, hogy közben az abszolút veszélytelen 78 éves Juliska néni ül az anyósülésen. Ezek a példák azt mutatják, hogy kis leleményességgel mi magunk is megelőzhetjük a kompromittáló helyzeteket.

Sokan hajlamosak az ösztöneikre, gyarló emberi természetükre hárítani, ha megbotlanak a házasságukban. A férfiaknál nem elhanyagolható ugyan a tesztoszteron, mint „vadászhormon” szerepe, mely a folyamatos skalpgyűjtésre sarkallja őket. Emellett azonban ők is rendelkeznek kötődési hormonnal, a vazopresszinnel, mely a kedvessel való intim együttlétekkor szabadul fel. Ez csakúgy, mint a nőknél az oxitocin, a monogám kapcsolatot és az elköteleződést védelmezi.

Az, hogy férfiként melyikre hallgatunk, döntés kérdése. Nem lehet olyan kifogásokkal takarózni, hogy „férfi vagyok, ilyen a természetem”.

Nelson Mandela, akit 27 évre zártak el a szeretteitől, elnökké választásakor nem torolta meg a fehérek által elkövetett gonoszságokat. Megbocsátást hirdetett, s amikor Oprah Winfrey megkérdezte tőle a show-jában, nem érezte-e úgy, hogy a vére elégtételért kiált, azt felelte: „De igen. Ám az elmének uralkodnia kell a vér felett.” Ha egy ilyen súlyos kérdésben lehet hideg fejjel döntést hozni, akkor erre a mondatra visszaemlékezve a házastársi hűség máris sokkal könnyebben betarthatóvá válik.


Szerző: Maár Melinda
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 8. számában.
Az okos és tapasztalt emberek azt mondják, minden kezdet nehéz. Ha belegondolok, nem igazán tudom pontosan definiálni a kezdet fogalmát. Elég régóta itt vagyok már ezen a helyen ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni, hogy mikor és hogyan is kezdődött. Ráadásul a meghatározást nehezíti az események periodikus ismétlődése, illetve az a tény, hogy mindig van új a nap alatt. Mindig annyi ismeretlen, lelkes arcot látni, hogy egy idő után már teljesen összemosódik az, hogy ki hol is tart éppen.

Mégis ha egy abszolút origót kellene mondanom, akkor az a szeptember lenne. Ott is leginkább az első napok és hetek, amikor látszik az emberek arcán, hogy fejben még bőven nyaralnak, és eszük ágában sincs belesüppedni az elkövetkezendő hónapok dolgos hétköznapjaiba. Gyakran hallom, hogy a gólyatáborból hozott rengeteg impulzus és emlék jólesően be tudja burkolni az embert, és ez egészen ki is tart úgy mondjuk az első demókig. Utána meg mintha mi sem történt volna, az érkező őszi hideggel, mintha a kezdeti lelkesedést is elfújták volna. Na persze azért az őszi gólyabál kicsit vissza tudja hozni az önfeledt hangulatot (ezek a madarak aztán tudnak valamit…), legalábbis a bejárat előtt kígyózó sorokból, a kiszűrődő zenéből és nevetésből erre szoktam következtetni. Néha már egészen kedvem támadna bekukkantani, de azt mondják, hogy csak egyetemi hallgató lehet részese a bulinak. Milyen vérlázító diszkrimináció ez kérem szépen! 



Arról már nem is beszélve, mikor mindezek után egy hét alatt több százan rohamoznak meg egyszerre. Az emberek egyenesen tolongnak azért, hogy ki tud először mellém kerülni egy-egy közös kép erejéig. Na, akkor igazán sztárnak érzem magam. Persze nincs ebben semmi meglepő, valóban figyelemre méltó teremtés vagyok, de az már kevésbé világos, hogy az év többi részében miért bánnak annyira méltánytalanul velem. Értem én, hogy tanulni kell, de hogy mindig ez legyen a kifogás az elhanyagolásra, az már kezd kicsit unalmas lenni.

Aztán persze jön a megbánás és a szabadkozás. Fura módon valamiért a legtöbben csak december közepén jutnak el erre a felismerésre, de akkor látszik rajtuk, hogy komolyan rosszul érzik magukat amiatt, hogy a létezésem elkerülte a figyelmüket. Észrevettem, hogy ilyenkor a legtöbben még ki is öltöznek a tiszteletemre. Egyesek rám sem mernek nézni, és csak lesütött szemmel sietnek odébb, amíg mások egyenesen mágikus erőt tulajdonítanak annak, amikor elhaladnak mellettem. Igazán mókás helyzet, legalábbis engem roppantul szórakoztatni szokott a dolog. Néha-néha még egy-két szót is sikerül elcsípnem bizonyos tételekről, farmakról, meg arról, hogy vajon a harmadik UV-csekkért mennyit kell fizetni, de mivel nem teljesen tudom, hogy ezek mit is jelenthetnek, így biztos vagyok abban, hogy ezzel is csak mélységes bűntudatukat és tiszteletüket fejezik ki irányomban. Az igazsághoz tartozik, hogy nem igaz, hogy fogalmam sincs, mit jelentenek ezek a szavak, mert erről a bizonyos farmakról rengeteget szoktam hallani. Biztosan valami nagyszerű dolog lehet, ha ennyit és ilyen indulatokkal tudnak róla beszélni az emberek.

Persze ők még ekkor nem tudják, hogy lesz még olyan időszak, amikor mást még ettől is gyakrabban fognak emlegetni. Számtalanszor voltam már szem- és fültanúja olyan beszélgetéseknek, amelyben a jövő volt a téma. Azt hiszem, hasonlóan jó lehet, mint az előző, igen gyakran emlegetett fogalom, bár az emberek arckifejezését elnézve nem biztos, hogy olyan egyszerű és könnyű is a dolog. Az kétségtelen, hogy rengeteget foglalkoztatja őket már a kezdetektől fogva, de a bizakodás és a tervek mellett számtalan kétséget is fel lehet fedezni a vonásaikban. Határozottan emlékszem egy beszélgetésre, amit a múlt hónapban hallottam. Két lány közeledett felém, miközben az egyikőjük hevesen gesztikulálva magyarázott a másiknak. Amikor mellém értek, megálltak kicsit. Ahogyan sikerült elkapnom, épp az volt az egyikük dilemmája, hogy mivel is szeretne a későbbiekben foglalkozni, és hogy mekkora bajban van emiatt. Láttam a szorongást az arcán, és hogy mekkora feszültséget okoz ez neki, amivel egyelőre még nem tudott mit kezdeni. Úgy éreztem a másik lány sem igazán tudta megnyugtatni, mivel ő határozottan állította, hogy amint végez, külföldön, neurológusként képzeli el a jövőjét. Irigyeltem őt ezért a határozottságáért.

Ahogyan tovább indultak azért próbálták az első lány számára is összeszedni a lehetséges alternatívákat. Itthon? Külföldön? Klinikumban? Nem-klinikumban? Orvosként? Jó orvosként! Egy életen át.

Amikor egyedül maradtam próbáltam végiggondolni a hallottakat. Számomra is nagyon frusztráló volt hallgatni, még úgy is, hogy már jó néhány hasonló eszmecserének voltam tanúja. Nehéz lehet annyi lehetőség közül csak úgy egyet választani, főleg hogy a szeptemberi önfeledtség nyomát sem láttam már sehol. Vagy az nem is ebben az évben volt? Összefolyik az idő. De azt tudom, hogy hamarosan megint sokan jönnek majd hozzám, nagyon lelkesen. Már igazán várom, hogy újra elkezdődjön. Legalábbis ott és akkor. Vajon ez a két lány is itt lesz? Meglátjuk. Igazából nem tudhatom pontosan, végtére is csak egy madár szobor vagyok az Üllői út mellett.



Szerző: Bárándi Dóra
Fotó: Bányai Bálint

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 8. számában.

200 éve született az orvos, akit mindenkinek ismernie és tisztelnie kell


Ahogy már a 2017. októberi lapszámunkban megírtuk  (lásd: A Semmelweis emlékév küszöbén), idén ünnepeljük egyetemünk névadójának, Semmelweis Ignác születésének 200. évfordulóját! Ennek kapcsán Rosivall professzor úrral beszélgettünk, mint a Semmelweis Emlékbizottság elnökével, aki kiemelkedő ismerője a témának, és a legfőbb szervezője az eseményeknek.

Semmelweis munkásságának jelentősége túlbecsülhetetlen, hiszen kitartó munkával és kemény harccal korának legfélelmetesebb szülészeti fertőzése okát sikerült felderítenie és megelőznie, és ezzel örök példát mutatnia! Munkájával jelentősen hozzájárult a betegbiztonság fejlődéséhez is. Akkoriban a Bécsi Kórház I. Sz. Szülészetén gyakran az egészségesen bekerült szülőnők 20-30%-a is életét vesztette a gyermekágyi láz miatt. A Semmelweis által elrendelt higiénés rendszabályok bevezetése után ez egy százalék körülire csökkent.

E jelentős tudományos felismerés különlegességét csak fokozza, hogy a „vad” magyar, aki bátran szállt szembe az idősebb professzorokkal is az anyák és a felfedezése védelmében, ekkor alig volt 29 éves. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy sokan és sokáig nem hittek neki, tanítását tabuként kezelték itthon, a hazájában is. Halála után utódja még nevének kiejtését is megtiltotta a klinikán. 



A történelem azonban nem ritkán szolgáltat legalább utólag igazságot, és adja meg azt az elismerést a felfedezőnek, amit életében méltatlanul megtagadtak tőle. Ahogy az idő múlt, egyre világosabbá vált, hogy Semmelweisnek igaza volt. A századforduló idejében már megjelentek az elismerések, és Semmelweis alakja lassan, de biztosan ikonná lényegült. Persze az ikon értelmezése is a kultúra, az életforma, a gondolkodás alakulásával szinte folyamatosan változik. Hol a tudományossága, a fiatalsága, a statisztikák következetes használata, hol az eltökéltsége, hol pedig a modell állatkísérletek végzése kap nagyobb hangsúlyt. Minden bizonnyal Semmelweis hagyatékának, példájának üzenete más a mostani hallgatóknak, mint mondjuk az idősebb generációnak. Érdemes megjegyezni, hogy néhány éve az angolszász nyelvterületen egy új kifejezés is elterjedt, a “Semmelweis-reflex”, mely arra az azonnali ellenállásra vonatkozik, mely oly gyakran ma is megfigyelhető újdonságokkal szemben.

Abban biztos vagyok, hogy az anyák megmentőjének, példájának üzenetét a későbbi korokban és minden korosztálynak is érdemes lesz meghallgatnia. Többek között ezt a célt szolgálja az emlékévben magyar és angol nyelven indított, kötelezően választható Semmelweis-kurzusunk is, ahol minden egyes előadás különböző nézőpontból vizsgálja Semmelweis munkásságát, életét, nem csupán a sokak által ismert történeteket feldolgozva, de az életmű részleteit is kielemezve. A hallgatók megismerkedhetnek Kapronczai Károly orvostörténész kutatási eredményeivel,és Varga Benedeknek, a Nemzeti Múzeum főigazgatójának (aki korábban a Semmelweis Múzeumot vezette) gondolataival éppen úgy, mint Semmelweis 8. tanszéki utódjának, Papp Zoltán professzornak véleményével. Nagy figyelem kíséri mindig a Semmelweis halálának körülményeit tárgyaló előadásokat is. Ezen a téren annak ellenére sok az utólag alig tisztázható bizonytalanság, hogy ma már ismerjük a halotti jegyzőkönyvet is. Persze utólag megmondhatatlan, hogy a különböző bejegyzések mikor és ki által történtek pontosan. Akármi is volt halálának közvetlen oka, az idegrendszerére is ráterjedő szifilisz hamarosan véget vetett volna életének.

Hallgatói vélemények szerint a kurzus unikalitása talán abban rejlik, hogy nem csupán a jól ismert történetet, de a kor általános leírását is jól szemléltetik a nagynevű és elkötelezett előadók. Igazi kultúrtörténetről esik szó; mindezek mellett az emlékezetének korszakonkénti változása is feldolgozásra kerül. A hallgatóság fontosnak tartja, hogy az emlékév kapcsán méltón adózzanak Semmelweis előtt – és úgy érzik, egyik hosszútávú fő cél lehetne, hogy minden kórházban és közintézményben legyen elérhető a higiénikus környezet (legalább a kézmosási lehetőség, szappan).

Január óta óriási ütemben folynak a szervezések az emlékévvel kapcsolatosan. Az itt említett kurzus mellett számos előadást, megemlékezést tartanak országszerte az érdeklődő középiskolások, valamint felnőtt hallgatóság számára.

Az emlékév csúcspontja július 1-je lesz, Semmelweis születés-napja, azonban már eddig is rengeteg esemény, kitűzött cél valósult meg. Például világszerte sor került több Semmelweis szobor állítására, többek között a V4 országokban, Berlin-ben, Tokióban, Mariborban, Marosvásárhelyen, Torontóban, Los Angelesben. Itthon a II. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika főépületében, a bejáratnál is lesz egy emlékmű, szoborcsoport, melyet június 30-án fognak felavatni. Folynak továbbá az előkészületek, hogy például Semmelweis egykori középiskolájába (ma Egyetemi Katolikus Gimnázium) készüljön egy dombormű az ott tanuló méltán híressé vált orvos emlékére.

Külön kiemelendő, hogy a Magyar Posta és a Nemzeti Bank is tiszteleg Semmelweis nagysága előtt: emlékbélyeg forgalomba hozatalával, első napi bélyegzős borítékkal, illetve 10 000 forintos emlékéremmel. Ezek bemutatására a NET-ben, a június 30-i ülésen kerül majd sor. Itt lesz látható és megvehető a különleges, eddig soha nem látott képekkel és eseményekkel, tanulmányokkal gazdag, több mint 500 oldalas Semmelweis 200 éve emlékkönyv is, melyben egyetemünk tudós nagyságai közül is sokan hozzáteszik értékes gondolataikat. Az angol nyelvű kiadásra ősszel kerül sor.

Természetesen a megemlékezés nem ér véget nyáron; őszre is számos esemény várható, lesz Semmelweis színházi és operaelőadás, szoboravatás, tudományos kerekasztal megbeszélés nemcsak Budapesten, de országszerte is.


Szerző: Bányai Bálint
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 8. számában.
A megélhetési költségek emelkedését sok éve nem követő, komolyanvehetelen ösztöndíjak, rezidensi bérek, kamarai tagdíjemelés – ha gyerekként, tinédzserként nem is, egyetemistaként sokunk élményszinten szembesül azzal, hogy a pénz(hez társuló mentális koncepciók) mennyire kihat(nak) az egyén életére, milyen kellemetlen korlátozó tényező a (mesterségesen) szűkre szabott anyagi keret, az egyenlőtlenségek milyen könnyen szítanak indulatokat, okozhatnak személyiségtorzulást.

Mivel a modern világban egyre ritkább az autonóm, önfenntartó egyén vagy közösség, az átlagos ember élete egy globális gazdasági rendszertől függ. Az erőforrások és energiák kontrollálásának eszköze a pénz, melyen keresztül az emberiség élete lényegében irányításra kerül a „pénzistenhit” konszenzuális álvallására való áttér(ít)éssel. Hogyan működik az uralom?



Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: „Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” 

- Mt.. 21:12-13

„Engedd meg, hogy én bocsássam ki és felügyeljem egy nemzet pénzét,
és fütyülök rá, hogy ki hozza a törvényeit.”


- Mayer Amschel Rothschild


A mágikus papírfecni


A pénz egy a ma Földön élők domináns része által elfogadott standardizált csereeszköz, lényegét tekintve nem anyagi, hanem virtuális létező, melynek pusztán fizikai megnyilvánulása az érme vagy bankjegy, értéket közös megegyezésünk alapján képvisel. Megjelenése nem egyidős az emberiséggel. Az ember fiziológiás berendezkedésének tekinthető szoros kisebb közösségek korában a munkamegosztás és törzsi önellátás volt jellemző, cserére ezeken belül nem volt szükség, hisz az „enyém” mai értelemben vett fogalma nem létezett. A törzsi jelleg elvesztével a szakosodott termék-előállítással hamar eljött az igény egy olyan univerzális, érték-álló, könnyen forgatható csereeszközre, mely felválthatja az ezekben a korokban már működő klasszikus cserekereskedelmet, így a különböző állati részeken, köveken, kagylókon, fűszereken át az út az időtálló nemesfémekig vezetett. 



Utóbbiak tartós volta nyomán megindulhatott a felhalmozás (mely kevéssé emelő irányultság). Mivel ezeket nagy mennyiségben biztonságosan tárolni problémás, megjelentek az első bankok, akik papíralapú igazolást (papírpénz atyja) adtak az elhelyezett pénzről, melyet fizetőeszközként kezdtek használni az emberek, inflációs tulajdonságának hátrányait viselve. A bank hitelt is adott ezen papírigazolások formájában, melynek valós nemesfém fedezete nem mindig volt, feltalálták hát a „semmiből pénzcsinálás” intézményét, vele együtt pedig a kamatot. A kamat alapmechanizmusát, emberi életre való kihatását jól mutatja a következő történet:

Volt egyszer egy kis falu, ahol az emberek semmit sem tudtak a pénzről, vagy a kamatról. Minden vásárnapon elhozták csirkéiket, a tojást, sonkát és kenyerüket a piactérre, majd hagyományos rítusszerű beszélgetések közepette elcserélték áruikat arra, amire szükségük volt. Aratáskor, vagy ha épp valaki viharvert pajtáját kellett javítani, a falusiak egyszerűen egy másik régimódi szokást gyakorolva segítettek egymásnak, tudva, ha velük fordul elő hasonló eset, ugyanúgy viszont segítséget kapnak.

Egy ilyen vásárnapon egy idegen fényes fekete cipőben és elegáns fehér kalapban, tudálékos mosollyal az arcán megfigyelte a folyamatot. Mikor az egyik farmer, aki egy nagy sonkát akart és hat csirkéjét próbálta befogni cserébe, az idegen nem tarthatta vissza nevetését. „Szegény emberek,” mondta. „Olyan primitívek.” Hallva ezt a farmer felesége kérdőre vonta: „Gondolja, hogy tud jobb munkát, mint baromfit tenyészteni?” Az idegen válaszolt: „Csirkék, nem. De van egy megoldásom, hogy felszámoljam ezt a kavalkádot. Hozzanak egy darab tehénbőrt és gyűjtsék össze a családokat. Akkor jobban elmagyarázom.”

Ahogy kérte, a családok összegyűltek, az idegen pedig vette a bőrdarabot és tökéletes karikákra vágta és kidolgozott pecsét mintát nyomott rájuk. Aztán minden családnak tíz korongot adott, állítva, hogy minden darab egy csirke értékét képviseli. „Most kereskedhettek és üzletelhettek a bőrérmékkel, a kényelmetlen csirkék helyett,” mondta. Értelmesnek tűnt a dolog és mindenkinek imponáló lett az idegen. „Még egy dolog,” tette hozzá. „Évente visszajövök, és akkor mindenki hozzon nekem vissza egy extra kört, a 11.-iket. Ezt a fejlődés elismeréseként kérem, amit lehetővé tettem számotokra az életetekben.” „De honnan jön elő az a darab?” kérdezte a feleség. „Meglátjátok,” válaszolta az idegen tudálékos arccal.

Feltételezve, hogy a populáció és az éves termelés pontosan ugyanolyan maradt abban az évben, mit gondolsz mi történt? Emlékeztetőül: a tizenegyedik kört sosem hozták létre, azt sosem vágták ki a tehénbőr darabból.

Ahogy az idegen azt javasolta, sokkal kényelmesebb volt bőrdarabokat, karikákat cserélgetni csirkék helyett a piactéren. Ennek a kényelemnek rejtett ára volt: a keresett tizenegyedik kör egy rendszerszerű visszatörést, hanyatlást generált a résztvevők közt kialakult verseny miatt. Minden 11 család közül egynek el kellett vesztenie minden bőrkarikáját, még akkor is, ha mindenki jól kezelte ügyleteit, mert az idegennek biztosítaniuk kellett a 11. kört.

A következő évben, amikor vihar fenyegetett néhány farmert, atipikus vonakodás jellemezte a segítségnyújtást. A családok most a 11. körért birkóztak egymással. A kamat hajtotta pénz bevezetése aktívan ellenezte a hosszú ideje fennálló spontán együttműködés hagyományát.


Bernard Lietaer: A 11.-ik kör története


Kamatozó hitel felvétele esetén x rendelkezésre bocsájtott összeg helyett (1+n)x-et kell visszafizetni, ahol n pozitiv szám, tehát valamiből plusz javat kell termelni. Ennek kézenfekvő forrásai az egyébként mindenki közös „tulajdonát” képező természeti erőforrások pl. fakivágással erdőpusztítás → eladható nyersanyag, bútor (szomszédunk, Románia pl. élen jár az illegális fakitermelésben).

Az átlagember hitelfelvételtől tartózkodóként. közvetetten is fizet kamatot, hisz a fogyasztói javak ára gyakran rejtett kihelyezett költségként tartalmazza azt, pl. a lakbérekbe is beépül (ált. termelő vállalkozás indításához, és gyakran ingatlanépítéshez is hitelpénzből kerítenek fedezetet, melynek kamatait később a fogyasztóval fizetettik meg). A kamatozó államadósság [Magyarországé 2016-os adat szerint a GDP 74,1 %-a (!)] csökkentése adópénzből történik.


Példa az adózás realitására a rezidensi bér alapján, gyermektelen, nem friss házas 169.788 Ft-os kézhez kapott bére esetén 139.149 Ft megy az államnak a teljes befizetett összeg után, tehát utóbbi 45%-a. Tehát 40 órás munkahéttel számolva 18 óra - több mint két nap hetente - bére automatikusan levonásra kerül (a részletezést lsd. a fenti táblázatban - a szerk.) Ez a százalék európai viszonylatban a magasabbak között van, de a tendencia általános (27%-os ÁFÁ-nkkal egyértelműen megosztatlan „dobogós” első hely pozícióban vagyunk).


A rendszer hatásai


A domináns közgazdasági modell - mivel az emberiség szinte teljes egésze egy ellátói rendszerre van rákötve, és fennmaradása ettől függ-, alapvető szinten hat ki az egyéni életre. A mechanizmus jellegéből adódóan magával hozza az állandó szűkösség- és hiányérzetet, versengést, termelői hajtóerőket, mely utóbbi sokáig hasznosnak volt megítélhető társadalmi szemponból (bár az egyénéből sosem, hisz az emberi élet természetes, mondhatni „tisztességes” folyása határozottan nem az anyagi javak megtermeléséről, felhalmozásáról, az anyagiság bűvkörében való vergődésről szól), hisz az általános életszínvonalat valóban sokáig növelte a pénz által összefogott, effektív energiabefektetéssel létrehozott termény- és eszközpark.

Mára viszont a szűkösségalapú, monopolista, felhalmozást és spekulációt elősegítő, egyenlőtlenségeket és széthúzást mélyítő pénzrendszerünk egyértelműen elavulttá vált. Ennek szomorú példáját mutatja a kifosztott környezet állapota, a tény, hogy mára mérgezetlen, emberhez méltó élőhely egyre inkább csak az elit kiváltsága, pedig az embernek elidegeníthetetlen joga lenne. A teleszennyezett levegőn, vizen, talajon, elektromágneses sávokon túl gondolhatunk itt a térkorlátozás jelenségére is - minden nappal nő a beton aránya a zöldhöz képest, szabadon felderíthető terek helyett autópálya, magánbirtok, lakópark- a modern ember állandó meglopásának, normális életvezetésének szisztematikus ellehetetlenítésének ékes példája ez.

Pénzügyi rendszerünk lopógépezetének felépítése nyílt titok, az hatékony agymosás és médiabefolyásolás miatt viszont kevés emberben realizálódik, miben vesz részt, minek a generált terheit nyőgi. A rendszer túlzás nélkül az egész Földet átszövő, hatalmassá duzzadt destruktív gépezetté nőtte ki magát, mely mögött kisszámú elit felfoghatatlanul erős érdekei állnak, így az intézményesített kizsákmányolás megállítása igencsak nehézkes, hisz jelenlegi világunk erre épül.

Az igazi hatalom így egy szűk pénzoligarchiáé, aki ezt magánkézben lévő központi
bankokon keresztül, a pénzforgalom irá-nyításával gyakorolja.


A rabszolgaságban tartó eszközök


Felmerül a kérdés, miért marad szinte az egész emberiség - még ha fel is ismerte, milyen rendszerben él porszemként - egy ennyire életellenes szisztémát kiszolgálva a pénz rabszolgaságában?

Hiába próbálja a reklámipar és a fogyasztói gépezet évtizedek óta (hatalmas sikerrel) mosni az emberek agyát, az alapvető, valós életfeltételek ma sem változtak: tiszta levegő, víz, élelmiszer, megfelelő méretű lakóterület, közösség, szellemi fejlődésre és a képességek kibontakoztatására való igény. A listának tehát nem esszenciális része a hajlított ULTRA HD Smart LED televízió, rózsaarany okosóra, a szezon legújabb Zara kollekciója, intelligens szemránckrém, dunaparti tetőlakás... Ezek felülről generált trendek, melyek álkielégülést (sem) adnak egy elit marionettbábujaként, előre megadott sémák szerint táncolva.


A mai ember pénzfüggő. Fel sem merül benne, hogy képes lenne az életéhez valóban szükséges feltételeket maga előteremteni, vagy legalább a globális elosztórendszert nélkülözni.

Az egyik rendszeren tartó felfújt lufijelen-ség az ingatlankérdés. Elterjesztett nézetek szerint a korábbi nagycsaládos modellel szemben ma igen kínos a szülői házban lakni, a szingli és mikrocsalád-modell szerint mindenkinek, maximum másodmagával, de inkább a kutyájával szüksége van saját lakásra. Ennek bérlése Budapesten 100.000 forinttól (rezsi nélkül), megvásárlása kb. 20-25 millió forinttól indul kevésbé igényes esetben. Közalkalmazottként tehát a kézhez kapott pénz domináns része csak arra megy el, hogy legyen tető a fej felett, a megvásárlás pedig csak több tíz év spórolása után lehetséges. Igen megnyomorító már ez az elemzés is, vegyük hozzá azt a hatást , amit az okoz, ha az embernek nincs fiziológiás nagyságú tere (ez nem 30 m2/fő, magához a földköz való közelség is esszenciális lenne), felnőtt létére állandóan, minden oldalról átsugárzó szomszédok zajában, elektromágnesességében kell élnie.

További példák - fizetni a klórral szennyezett vízért (kút a XI. kerületi panel teraszán nemigen fúrható), a valódi szükséglet sokszorosát pénzért elhasználni nem megújuló forrásból származó áramból (a napelemek korában), saját föld híján még petrezselyemzöldért is boltba járni...  A természet az embert nagylelkűen látta el fennmaradásához szükséges erőforrással, mára viszont ezek nagy része kisajáításra, az emberi tudat pedig olyan mérvű megerőszakolásra került, hogy ha fel is merül benne, hogy ezekkel élne, a gyakorlatról már keveseknek van fogalma.

Milyen ideológiákkal való átitatottság felelős azért, hogy sokakban fel sem merül, valami gond lenne a jelenlegi világberendezkedésünkkel? Ilyen az amerikai álom modellje, melynek bár neve is jelzi földi keretek között irreális voltát, mégis máig áthatja a nyugatiasodott kultúrköröket. Az amerikai álom demokrácia, szabadságjogok, egyenlőség eszméibe ágyazott attitűdcsomagja szerint kellően kemény munka árán bárki szert tehet nagy vagyonra, így tehetős, ezáltal boldog, egészséges, népszerű, jól élő emberré válhat. Dolgozz (termelj másnak) keményen, spórolj, így az ínséges, nélkülöző jelen árán félre tudsz tenni egy szebb jövőre, amikor majd dúskálsz az anyagi javakban, így kiemelkedhetsz eredeti környezetedből, szociális szintugrást elérve.

A fenti gondolatcsomaggal átitatott elmék dominószerű létrejöttéhez szükséges volt a materializmus - mely koncepció szerint az ember kizárólagosan anyagi létező, egyetlen élete az aktuális földi, mely a teljes megsemmisüléssel végződik, így ajánlatos az élvezet maximalizálásra törekedni bármilyen karmikus és egyéb szabályszerűség negligálása mellett - tömegek általi elfogadása. Nem kihagyható a progresszionizmus és az evolucionizmus gondolatköre sem, melyek szerint a történelem során folyamatos haladás észlelhető, mind fejlettebb szintek felé törünk, mely technikai és anyagvilági szempontból tökéletesen helytálló, szellemi szempont-ból viszont egyértelmű, hogy a Kalijuga - a Sötét Kor kellős közepén vagyunk.

“Ha én ördög lennék, és kapnék egy megbízást egy még nagyobb ördögtől, hogy tegyem tönkre az Isten által teremtett világot, pontosan azt csinálnám, amit most az ember: siettetnék. Gyorsítanám a fejlődést, az élményeket, az információkat, a történéseket, az érzelmi hatásokat, és mint tehetséges Sátán, pörgetni kezdeném a világot. És addig pörgetném, amíg ennek a pörgésnek a sebessége meghaladja az emberi agy élmény-feldolgozási képességét, az emocionális teherbírását. Amíg
minden tönkre nem megy.”

- Popper Péter


Alternatív életstratégiák


Sok pénzügyi szakember a globális pénzrendszer helyett/mellett alternatív csereeszközök bevezetését tartja előremutatónak (szabadpénz, helyi, közösségi pénzek). Hatékonyan állíthataná meg a felhalmozási tendenciákat és a kisszámú elit uralkodását a pénz eszközén át tömegek felett a
negatív kamatozás, mely mellett nem lenne értelme „ülni” a pénzen, azt a gazdaságból kivonni, nem lenne lehetősége senkinek kamatokból élve kizsákmányolni másokat, így az átlagember állandó profittermelői kényszere is megszűnne, munkabérét saját, és nem pénzesurak fenntartására költhetné, munkaideje lecsökkenne, és az egyenlőtlenségek mérséklődnének. Ennek bevezetését egyértelműen akadályozzák a pénzoligarchák, a rejtett elit hatalmi törekvései.


A bérrabszolgaság megszüntetésének egyik potenciálisan tömegelterjedésre érett eszköze a Feltétel Nélküli Alapjövedelem.

Az egyéni szabadulás korlátja egyértelműen szellemi jellegű. Amíg az a mantra fut fejben, hogy (sok) pénz nélkül nem lehet élni, az anyagi javak fogyasztása nélküli üres lenne az élet, hisz mindjárt itt a halál, egyedül amúgy sem tudok semmit előállítani, egyszerűbb a bolti - addig ezek a programozások uralják az életet.

Kreativitástól és egyéni irányultságtól függően sok a lehetőség, az önellátástól a kommunán, cserekereskedelmen át a helyi pénzekig. Az ember csoportosulások abnormális formája a városi személytelenség és plázakultúra, érdemes ezeken legalább fejben túltekinteni.

Összegezve, uralkodó pénzrendszerünkben, annak is kamatmechanizmusában érhető tetten a szenzitív egyén azon állandó érzetének egyik oka, mely szerint valami nagyon nincs rendben a világban. A népszerű konteó által felvázolt értelmezés - mely szerint e pénzrendszer nem humán eredetű, célja az állandó félelem és stresszenergiák termeltetéése -, ha az etiológiát megkérdőjelezhetően vázolja is, a termék leírása tökéletes: állandó hajsza, irigység, sosem elég-érzet, irreális vágyakozás gerjesztett igények mentén, meggyalázott élettér, megelégedettség, összetartás messziről kerülése, ami pedig a legkínosabb, a fentiek tömegek szemében normalitássá, természetessé való legitimálása kitartó agymosás révén.

A pénz sötét trükkje az, hogy korlátlanul felhalmozható, rajta pedig úgy tűnik, bármi megvehető, így az átlagember a szeme előtt a reklámpropaganda által kreált rózsaszínen úszkáló jövőképek mámorában vakká válik a valóság látszatára. Az ÉnTelefon 8 képernyőjén át nem is annyira felfordult a világ. A pénznek való mágikus szereptulajdonítás közösen kreált varázsillúzió, amiből az egyéni szabadulás szellemi útja bármikor nyitott.



Szerző: Boros Annamária
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 7. számában.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…


A könyv rövid leírása, amit fülszövegként lehet olvasni a borítón, azzal kezdi, hogy 

„A harmincas évei elején járó Kathy gyermekkorában a festői angol vidéken nevelkedett, a Hailsham nevű magániskolában. Itt a gyerekeket óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak…”

Ami messzemenően félrevezető. Ezt olvasva arra gondolna az ember, hogy egy teljesen átlagos young adult könyvet tart a kezében, hisz ebben a műfajban nem idegen az a gondolat, hogy iskolát nyitnak vámpíroknak vagy farkasembereknek, varázslótanoncoknak, boszorkányoknak, énekes- vagy színészpalántáknak.



A második elterelő hadművelet a legújabb Európa könyvkiadós borító — ami a naplementét a víz partjáról néző szerelmespárral messze kimeríti a giccs fogalmát —, különösen a címmel kombinálva: ha csak ennyit látunk belőle, ez kétségtelenül egy romantikus regényre utal. Mindezekkel ellentétben a Ne engedj el… nem tiniregény, és sokkal több, mint egy szerelem története.

Alapvetően lélektani regény, ami komoly bioetikai kérdéseket vet fel. A történet egy alternatív jelent vagy egy disztópikus közeljövőt jelenít meg a maga melankolikus módján.

Az olvasó nemcsak szimpatizál a szereplőkkel, hanem egyenesen ugyanazt érzi, amit ők. A már fent említett Kathy meséli el az életét, a gyermekkori emlékeivel kezdve, amibe aztán szépen lassan beleszövődnek a közelmúltban történtek, és eljutunk a jelenhez. Az elején egy nosztalgikus színezetű anekdotafüzéren keresztül ismerjük meg Hailshamet, ahol Ruth, Tommy és a többi hozzájuk hasonló gyerek felnőtt, majd ahogy a serdülő korba léptek, velük együtt kikerülünk az intézet falai közül.

Sosem árulták el nekik nyíltan, mi várja őket a Hailsham után – Kathy úgy fogalmaz, hogy meg is mondták nekik, meg nem is. A könyv elejét olvasva végig bizsergeti az olvasó homlokát a gyanú, hogy mi lehet a szereplők későbbi sorsa, de egész egyszerűen nem lehet biztos benne. Éppolyan bizonytalanságban van hagyva, mint a könyvben szereplő fiatalok. Ezt a hatást azzal éri el a narrátor, hogy emlékezései közepette nem magyaráz meg mindent, vagy csak a történet egy későbbi pontján. Kazuo Ishiguro tollából pedig ez teljesen természetesnek hat – fenntartja vele a kíváncsiságot, mégsem lesz öncélú az információk visszatartása.



Margaret Atwood: A szolgálólány meséje


„Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hiszen hol lennénk nélkülük?

Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer is átélni. De nem adom fel, folytatom ezt a szomorú, vágyódással és aljassággal teli vontatott és csonka történetet, mert azt akarom, hogy halljátok, ahogy én is hallom majd a tiéteket, ha valaha találkozunk, akár menekülés közben, a jövőben, vagy a mennyben, vagy börtönben, vagy a föld alatt; valahol máshol. Mert ezekben az a közös, hogy nem itt vannak. Azzal, hogy felfedek bármit is, tudatom veletek, hogy hiszek bennetek, hiszem, hogy ott vagytok, hiszem, hogy léteztek. Azért mesélek el mindent, mert akarom, hogy valóságosak legyetek. Elmondom, tehát vagytok.”


Margaret Atwood regénye 1985-ben jelent meg először, és a tavaly forgatott sorozat hozta vissza újra élénken a köztudatba. 



A történet egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol az emberek termékenysége drámaian lecsökkent, és Gileád államában egy sajátos módszert alakítanak ki ennek orvoslására. Az új társadalmi berendezkedésben nem győzik hangsúlyozni, mennyire fontos a nők szerepe, és mennyivel jobb lett a helyzetük, amióta védik őket: sajnos akármilyen hangosan harsogja is ezt a propaganda, ebben a disztópikus világban példátlan módon zsákmányolják ki a nők egy rétegét. Míg egyik kezükkel lobogóként lebegtetik a statisztikákat, hogy régen mennyi volt a nők elleni erőszak, és milyen mértékben sikerült ezt lecsökkenteniük, addig a másik kezükkel a hátuk mögött teljesen mindennapivá teszik azt.

Mindezt többek között a vallás ürügyén. Hálával tartozunk az írónőnek, amiért egyik létező vallás nyakába sem varrta a könyvben szereplő fanatizmust, hanem egy elképzelt szektát kanyarított a rendszer köré a Biblia egynémely rosszul értelmezett passzusával.

A történetet avagy a mesét egyes szám első személyben ismerjük meg a narrátortól, egy szolgálólánytól, akinek a nevére nem is derül fény. A regény hosszú szemlélődő részekkel és emlékfoszlányokkal indít, ami azt eredményezi, hogy nem csak a főszereplő, de már az olvasó is azért rimánkodik, hogy történjen már végre valami. Pontosan megismerjük a főszereplő érzéseit és érzeteit, például hogy milyen érzés végighúznia a kezét a korlát faburkolatán, vagy hogy mire emlékezteti a kertben nyíló virágok illata, a hold fénye. Ezt olvasva éppúgy beszűkül az ember, ahogy korlátok közé szorítja főszereplőnket az új élethelyzet.

A bevezetőben rengeteg az utalás, az olyan emlékfoszlány, ami önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy tisztán lássuk, mi történt. Türelemmel ki kell várni, hogy összeálljon a kép – viszont amíg mi a sötétben tapogatózunk, az elején nem halad sokat a történet, ami kicsit megnehezíti a várakozást. Szinte cél nélkül dobálja fel az egyes tisztségek neveit, amit akkor még nem értünk, csak halmozódnak bennünk az információk. Ezeket a neveket mind lefordították magyarra, így valóban meseszerűnek hat, hogy Őrzőkről, Szemekről és Angyalokról olvasunk. Érdekes a narrátor viszonyulása is az új világban betöltött szerepéhez: jobban sérelmezi szabad-sága és a családja elvesztését, mint az időszakonként megtartott Szertartásokat, amik mondhatni csak ellene irányulnak, hisz nem járnak semmi eredménnyel.

Akármennyire is lassú és hivalkodóan érthetetlen volt az elején a könyv, később kárpótol bőven az események pörgősebb sorával, és egy rövid epilógussal, ami kitölti a még akkor is üresen tátongó apró lyukakat, és valahogy életet lehel az egész történetbe. Az a pár oldal valahogy a helyére tesz mindent, és hitelesebbé válik tőle minden korábban olvasott fejezet.



The book was better?


Margaret Atwood könyvének olvasása után a sorozat – legalábbis az előzetese mindenképpen – meglep lendületével, és a gyors történésekkel, majdhogynem egy rész alatt lerendezik a regény cselekményének felét.

A képi világa nagyon szép – egy kicsit talán túlságosan is. Mondhatni Hollywood átvette a hatalmat Gileád felett – minden vadonatúj, mindig süt a nap, mindenki fiatal. Serena Joy, akinek a házában a narrátor szolgál, egy harmincas, fiatal nő, pedig a könyvben már bottal közlekedik. A szolgálólányok ruhája hiába vörös és ér földig, ahogy az elég elrettentően le lett írva, még mindig egy nagyon csinos ruha. 



Elisabeth Moss főszereplőnek választásával azonban nem tévedtek: ő természetes módon, úgy szép, hogy akár az ember ismerőse is lehetne, és nemcsak a mozivásznon találkozhatna vele. Sokat mutatják nagytotálban az arcát, amivel a regényben lévő szemlélődését, befelé fordulását jelenítik meg. A könyvvel ellentétben itt kiderül a neve, és nagyon sok mindent narrál magában a film alatt.

Enyhe párhuzam vonható a két regény között: mindkét mű egy disztópikus világban játszódik, ahol az ottani jog szerint teljesen jogosan használják ki – és teszik tönkre – az emberek egy csoportját. Mindkét világban speciális helyen készítik fel ezeket az embereket a későbbi életükre: Hailsham különleges iskola, a szolgálólányokat pedig a Vörös Központban „képzik ki”.

A Ne engedj el…-ből 2010-ben készült film Keira Knightly, Carrey Mulligan, és Andrew Garfield főszereplésével. A könyv és a film címét egy dal adja, amit Kathy gyerekkorában sokszor meghallgatott kazettáról – a filmhez elkészítették betétdalnak, kazettaborítót is szerkesztettek hozzá, és mindez olyan jól sikerült, hogy elsőre a legtöbben azt hiszik, valóban létezett az énekesnő, és tényleg a 20. század elejéről származik a hanganyag. (A betétdalhoz Lloyd Price azonos című számát használták fel.)


Szerző: Triebl Zsuzsanna
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 7. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com